28. Otthon
„Mintha valamikor az álmainkban már találkoztunk volna, találkát beszéltünk volna meg, most pedig a valóságban pontosan ezt élnénk át.”
Lépteim halkan kopogtak a parketta sötétbarna anyagán, miközben ujjaim között szorongattam a halványkék, teától gőzölgő bögrémet. Ujjaim már kezdtek fájni a melegtől, ahogy teljesen átmelegedett a pohár, ezért mozdulataim felgyorsítva nyitottam be a szobámba, hogy mielőbb lerakhassam az italt. Citromos illata teljesen eldugította az orrom.
- Anya? – kérdeztem meglepetten, mikor belépve a helyiségbe nem találtam magam egyedül. Édesanyám a laptopom előtt ülve görgetett a naplóm sorai között, amit nem tudtam mire vélni. Látszólag először ő sem tudta mivel magyarázni a dolgokat, hiszen pillanatokig csak bámult rám hatalmas, sötét szempillákkal keretezett szemeivel és próbálta összeszedni gondolatait.
- Kincsem... – motyogta zavartan, majd egy torokköszörülés után ismét megszólalt; – Sajnálom – mondta. Először nem tudtam mire vélni szavait, hiszen nem úgy hangzott, mintha azért mondta volna, mert kutakodott utánam. De aztán megértettem, ahogy közelebb léptem hozzá. A sorok között egyből felvillant Niall neve, amitől a szívem összefacsarodott és nem maradt más bennem csak az üresség. Elfelejtettem.
- Nem fontos – ráztam meg a fejem, pedig tudtam, éreztem, hogy hazudok és ezzel anyu is teljesen tisztában volt.
- Mióta itt vagy minden hajnalban arra kelünk, hogy a nevét kiabálod – ingatta a fejét válaszul. – Nagyon is fontos ez a fiú, ha még ezek ellenére sem vagy képes őt elengedni.
- De ez nem számít! – ráztam meg a fejem ellenkezésképpen. Nem szerettem erről beszélni, s pontosan emiatt vetemedett egyik szülőm arra, hogy kutakodjon utána. Máskülönben soha, semmit sem tudtak volna meg arról a fiúról, aki miatt máig képtelen voltam rendesen aludni.
Szúrt a mellkasom, ismét alig kaptam levegőt, de ez megszokott volt. Valahányszor felvetődött bennem az ír fiú neve mindig így viselkedett a testem, még ha nem is emlékeztem már rá.
- Meg kellene őt keresned... – folytatta makacsul, de mintha meg sem hallottam volna szavait. Nem akartam erről beszélni!
- Lapozzunk – mondtam komolyan, miközben leraktam a bögrém és megtapogattam kipirosodott ujjaim. Próbáltam kiverni a fejemből Niall homályos gondolatát, bár ez nem igazán akart sikerülni.
Anyám csak sóhajtott egyet jelezvén, hogy fejet hajt akaratom előtt. Felállva a fekete székből gyors csókot nyomott az arcomra, majd jó éjszakát kívánva magamra hagyott.
Sok minden történt mióta visszajöttem a szüleimhez, bár ezeknek a felére már csak lapok alapján emlékeztem.
Visszajöttem. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ők azok. Sokkal idősebbek, mint a róluk megmaradt képeimen. Eljárt felettük az idő. Alig hiszem el, hogy azok az emberek, akikről írtam, akiket olyannyira felejtésbe akartam száműzni és azok, akikhez visszatértem és könnyes szemekkel, tárt karokkal vártak egy és ugyanazok. Rengeteget változtak.
Elmondták, hogy mennyire minden változott, mikor eltűntem az életükből. Kevin például börtönbe került az apjával együtt sikkasztásért, míg ők teljesen magukra maradtak. Akkor döbbentek rá igazán, hogy mennyire rossz szülők is voltak, de már nem volt esélyük visszacsinálni a dolgokat. Nem találtak rám, pedig rengeteget kerestek. Anyu szerint apám teljesen begolyózott, egyre csak a munkába menekült, s mikor a rendőrök felvetették a halálomat teljesen kiakadt és hallani sem akart erről.
Persze ők is tudják, hogy a magyarázkodásokkal és a bocsánatkérésekkel nincs elintézve az a sok-sok évnyi szenvedés, de igyekeznek, ahogyan én is. Mert tovább akarok lépni, mégiscsak a szüleim...megérdemelnek egy új esélyt. Ráadásul segíthetnek tovább lépni Niallen.
Kacskaringós írásom kissé nehezen volt olvasható, hiszen a legtöbbször éjszaka írtam bele, vagy elalvás előtt vagy miután felkeltem a rémálmokból. Olyankor csak ez tudott segíteni. Hogy kiírhattam magamból mindent, s visszaolvashattam akármit. Azokban a pillanatokban mindig kicsit elhittem, hogy a szőke fiú még itt van velem, hogy feljön a nap és azzal együtt ő is megérkezik. Visszajön az életembe. Természetesen ez nem volt így, de enyhülést hozott néhány másodperc erejéig.
Csak a hiánya maradt és egy csomó olyan érzelem, amit mintha fekete lepellel borítottak volna le, hogy ne tudjanak szabadulni onnan, hogy ne ismerjek rájuk, mégis érezzem, hogy ott vannak. Amiktől továbbra is képes vagyok szenvedni.
Elfelejtettem. Csak leírt szavak maradtak az emlékeim helyett, ha nem látnám őt a tévében vagy az újságokban nem is tudnám, hogyan néz ki pontosan. Nem tudnám, hogy valóban mennyire csodálatos hangja van és mennyire rabul tudnak ejteni kék íriszei még a tévén keresztül is.
Az ír fiúból, aki rám akadt egy apró kis városban, aki teljesen megváltoztatta az életem nem maradt más, mint a One Direction egyik tagja, akitől szenvedek. Aki még mindig hiányzik annak ellenére is, hogy semmi konkrét okot nem tudok mondani, hogy miért. Csak érzem.
Hallottam szüleim lépteit a folyosón, valamiről beszélgettek, de szavaik összemosódtak a falon keresztül. Nem értettem mit mondanak.
Kicsit nehezteltem anyura, hiszen nem szabadott volna elolvasnia az emlékeimet, de közben meg is tudtam érteni. Aggódott miattam, hiszen valóban nem voltam normális az elmúlt időben. Zilálva, sikoltozva ébredtem fel az álmaimból és egyre többször felejtettem. Mintha Niall lett volna a gyógyír a betegségemre, de mivel ő nem volt itt én is egyre rosszabbul lettem.
Ujjaim között forgatva a tollat kezdtem el gondolkodni, hogy mit is kellene írnom, de aztán meggondoltam magam. Nem jött semmi értelmes mondat abból a hatalmas zűrzavarból, ami a fejemben volt, így félrerakva a kicsit már megviselt könyvet és tollat inkább lekapcsoltam a villanyt és elterültem a párnák és takarók között.
Nehezen jött az álom a szememre, hiszen a fejem ismét hasogatni kezdett, ami csak egy dolgot jelenthetett; felejteni fogok. Ilyenkor mindig rettegve aludtam el, de nem volt más választásom. A törlődés a fejemben mindenképp megtörtént, s jobban viseltem, ha ez alvásközben jött rám.
Másnap reggel egy mályva színű, idegen, mégis ismerős szobában ébredtem. A fehér plafonon egy ezüstös színű csillár lógott, rajta esőcsepp formájú, a nap besütőfényétől szikrázó kövekkel. Az vajszínű szőnyeget narancssárgásra festették a kora reggeli sugarak, amik átjutottak a két sötétítő közötti résen. Minden olyan barátságosnak és egyben ijesztőnek tűnt. Pár pillanatig azt hittem, hogy csak a reggeli kábultságnak köszönhetően nem tudom, hol is vagyok, de aztán bármennyire is vártam a megvilágosodást semmi sem jutott eszembe. Keresgéltem a nevem, bármit, ami segíthet, de nem maradt más csak a sárga sugarak melege a bőrömön.
Zilálva, kapálózva ültem fel a puha ágyban, hogy magam mellett is szét nézhessek, de nem volt más körülöttem csak a gyűrött takaró és két éjjeliszekrény az ágy mindkét felén. És az egyiken egy megviselt cetli.
Valery Wilkins vagyok. New Yorkban születtem. Tizenkilenc éves lettem március huszonhatodikán. Ann Wood az anyám, Mark Wilkins az apám. Sikeres cégük van Amerika szerte. Tizenhét évesen elszöktem tőlük. És most visszajöttem. Otthon vagyok. Velük együtt próbálom helyrehozni azt a sok évet.
Ahogy elolvastam a sorokat kezdett rémleni valami, de mintha egy láthatatlan, hatalmas fal nem engedte volna, hogy mélyebbre jussak. Csak a sejtések és a deja vu érzések maradtak, amikkel nem igazán mentem sokra. Mindenesetre kicsit sikerült megnyugtatniuk, hiszen akkor ez többször is megtörtént. De miért? Miért nem emlékszem semmire?
Úgy pattantam ki az ágyból, mintha csipkedtek volna, hogy kisietve a szobámból végig haladjak az almazöld, fényképekkel borított folyosón, le a kissé nyikorgó lépcsőn egyenesen a tágas, bézs színű nappaliba, majd a modernnek tűnő konyhába, ahonnan már érkezésem előtt is hangok szűrődtek ki.
- Biztosan segíteni fog ez neki? – kérdezte egy férfi hang, miközben megbújtam a boltív egyik oldalán.
- Szüksége van arra a fiúra – válaszolt egy nő. – Csak jót akarok neki – bizonygatta.
- De kitörölni mindent arról a gyerekről... – érződött a mélyebb, rekedt hangon, hogy helyteleníti a dolgot, de én még mindig nem tudtam összerakni szavaikat. Egyáltalán rólam lehet szó?
- Ki kellett törölnöm! – zárta le végül a témát, amitől idejét láttam annak, hogy felbukkanjak.
- Jó reggelt! – köszönt azonnal a férfi, ahogy meglátott. Őszülő haja hátra volt zselézve, miközben két korty kávé között köszöntött engem és biztatóan, szemeiben mégis némi kétellyel nézett rám. – Hogy aludtál? – kérdezte.
- Öhm... – köszörültem meg a torkom, ahogy a megfelelő szavakat kerestem. – Azt hiszem rám férne egy kis magyarázat – feleltem végül, mire mintha mindketten megkönnyebbültek volna. Egymásra néztek, majd intettek nekem, hogy foglaljak helyet, majd ők mindent elmesélnek, amit tudnom kell.
Sokáig hallgattam szavaikat és próbáltam megemészteni értelmüket, miközben a teámat szürcsöltem és igyekeztem helyrerakni magamban mindent. Tudtam, hogy igazat beszélnek, hiszen minden szavukat ismerősként fogattam, csupán konkrétan emlékezni nem emlékeztem semmire.
- És most itt vagy – fejezte be édesanyám, miközben halványan rám mosolygott és várta a reakcióm.
- Egész végig egyedül éltem Írországban? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért. Az ország említésére jóleső meleg áradt szét bennem, ami megnyugtatott.
- Nem teljesen egyedül, mert ahogyan mondtam volt ott néhány barátod, mint például Grace – javított ki apám, ám mintha valamit elhallgattak volna, de tekintve, hogy nem emlékeztem semmire nem igazán vonhattam őket kérdőre, s legfőképp nem gyanúsítgathattam őket mindennel, amit valószínű csak beképzeltem.
- Értem – bólintottam végül zavartan, miközben feltápászkodtam a székből és egy biccentéssel megindultam volna vissza az emeltre, ha az ajtó mögött szűrődő kopogás nem tántorított volna vissza.
- Drágám, kinyitnád? – kiabált ki anyám érthetetlen izgalommal a hangjában, aminek nem tudtam nemet mondani.
Ahogy az ajtóhoz értem kissé elbizonytalanodtam, hiszen halvány fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az ilyen korán, de aztán megragadva a kilincset utat engedtem a látogatónak.
Egy szürke, kissé lógós farmer volt rajta egy fekete pulcsival. Szőke hajába vegyültek sötétebb, már-már barnás tincsek, amiket ügyesen kócosra zselézett. Kék szemei vidáman csillogtak, ahogy lélegzetvisszafojtva nézett végig pizsamába bújtatott testemen, amitől azonnal elpirultam.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem bizonytalanul, s pár pillanatra még az is eszembe jutott, hogy valami rosszat mondtam, mert azokban a gyönyörű íriszekben bánat és csalódottság vegyül egy másodpercre.
- Niall Horan – nyújtotta felém az egyik kezét reményekkel telve. Ha nem lettem volna bizonytalan saját magamban azt mondtam volna, hogy megremegett a hangja.
- Valery – fogadtam végül el jobbját. Ahogy ujjai apró kezem köré fonódtak hirtelen melegség járta át minden porcikám. Ha az illem nem követelte volna ezt el sem engedtem volna. – Kit keresel? – kérdeztem, miközben pár pillanatra hátra néztem a házba hátha valaki a segítségemre rohan, de szüleim gyanúsan csendben továbbra is a konyhában töltötték az idejüket.
- Igazából téged – mosolyodott el zavaromon, mikor meglepetten emeltem vissza rá tekintetem.
- Bocsi, de...honnan ismerlek? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igazából még, vagyis megint nem ismersz – nevetett fel rekedten, csalódottan.
- Akkor? – kezdett idegesíteni, hogy mindent harapófogóval kellett kiszednem belőle, mégsem tudtam rá haragudni. Valami azt súgta, hogy igenis örülök neki, csak nem tudtam miért.
- Egy virágboltban találkoztunk – mondta végül, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta és annyi lágysággal és szeretettel teltek meg vonásai, hogy képtelen voltam kételkedni benne. – És úgy éreztem ezt muszáj oda adnom – húzta elő egyik kezét a háta mögül, amit eddig észre sem vettem, hogy egy hatalmas csokor nefelejcset nyújtson felém. Az illatuk azonnal megcsapott, amitől jólesően megborzongtam és még inkább melegség járta át eddig zavart mellkasom.
- Köszönöm – feleltem elpirulva, ahogy átvettem a virágokat és újra mélyet szagoltam belőlük. Csodálatosak voltak, de éreztem, hogy valami egészen más miatt is közel állnak hozzám ezek a növények.
- Eljönnél velem holnap egy ötödik randira? – kérdezte ajkain szórakozott, boldog mosollyal.
- Ötödik? – döbbentem le.
- Ühüm – nevetett fel egy bólintás kíséretében.
- Hát...azt hiszem – makogtam teljesen zavartan. Nem emlékeztem a srácról semmire, de képtelen lettem volna nemet mondani neki. Volt egy olyan érzésem, hogy hatalmas hibát követnék el, ha nemet mondanék.
- Akkor holnap érted jövök – felelte lelkesen, miközben pár lépést hátrálva elbúcsúzott.
Zavartan mosolyogva intettem neki egyet, miközben figyeltem távolodó alakját, ahogyan beszállt az autóba, majd elhajtott.
Pillanatokkal később is ott pihent az a mosoly az arcomon, miközben a virágcsokrot szorongatva mélyültem el az illatukba és kezdtem el azon gondolkodni, hogy ki is lehet ez a srác. Fogalmam sem volt róla, hiszen nem volt semmilyen tiszta emlékem róla, mégis boldog voltam, hogy itt volt. Mintha hirtelen minden a helyére került volna annak ellenére is, hogy sok fekete, homályos folt volt még az életemben. Csupán Niall és a holnapi randink ragyogott.
![Forgetting [Niall Horan ff] - Befejezett.](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhuJ1a05NEng2QeaTmOENNQBJDVGT_IxsQd9PQL-HYMVTsOmXY8zPVz5FBEfIGk7T1m1Q5kuPc_cYTXQlNJS-cTR7oUgU8taG-mTYNLlv1hxL_kj5ZVasYxAuOheADMjj76Jwq5PoHwSh_O/s1600-r/N%25C3%25A9vtelen+2.png)
