2. Nem idevalósi

Sziasztok!

Személy szerint nekem ma már elkezdődött az iskola; a sortársaimnak kitartást kívánok, akik pedig még élvezhetik a tavaszi szünetet azoknak pedig pihenést, és kellemes olvasást mindenkinek a következő fejezethez! Most kiderül, hogy ki is lépett be a boltba. (;

Xoxo.Bri.

2. Nem idevalósi

„Lépések közelednek felénk, valaki belép az életünkbe, s mi még csak nem is sejtjük, mit rejteget.”

Az ajtó felé szerelt csengő hamar elnémult miután egy könnyed mozdulattal belökte maga mögött az ajtót és elzárta a friss, hideg levegő útját az apró, virágoktól illatozó helyiségbe. Akaratlanul is mélyet szívtam az esővel keveredett egyvelegből, miközben arrébb raktam a magazint és kíváncsian méregettem a szőke, teljesen elázott fiút.

Biztos voltam benne, hogy nem helyi lehetett, a legtöbb szomszédomat, illetve környéken dolgozót ismertem vagy legalább egyszer láttam már őket egy bevásárlás vagy bármi más alkalmából, de a magas, szőke fiút sehova sem tudtam rakni, pedig ismerős volt. Tudtam, hogy már láttam valahol, de abban is biztos voltam, hogy nem a környékről. Talán Amerikából, tűnődtem magamban, ám ezt az ötletet hamar elvetettem. Nem igazán emlékeztem az ottani barátaimra vagy az életemre, csak néha napján figyelmeztettem magam az ottani időkkel kapcsolatban, s onnan sem rémlett a srác. Se perc alatt összezavart már csak a jelenlétével is.

Egy egyszerű tornacipőt viselt, ami gyanítom az eső eleredtével egy perccel már teljesen átázott, a lila csőnadrág a divathoz megfelelően lógott a fenekénél, s hálát adtam az égnek, hogy a pólója néhány számmal nagyobb volt a kelleténél, mert így nem kellett nézem a kikandikáló alsónadrágját. A legtöbb velem hasonlókorú vagy fiatalabb srác alsónadrágját már volt szerencsém megpillantani az ilyen slampos öltözködés miatt, akár akartam, akár nem.

Szőke tincsei, melyek között mintha némi barna árnyalatot is felvéltem volna fedezni a baseball sapka hatására teljesen lelapultak, ráadásul a folyton szakadó eső miatt még a maradék hajzselé is kimosódhatott belőle.

Úgy gondoltam, biztosan átutazóban van, csak az élelmiszerboltot valami oknál fogva felcserélte a virágüzletre, hiszen a fiút kinézete és lezser kisugárzása miatt inkább egy hatalmas fővárosban tudtam volna elképzelni, jelen esetben Dublinban.

Csak akkor tudtam megnézni vonásait, mikor felém fordult a nézelődésből. Nem volt benne semmi különös, talán nem is bámultam volna meg annyira, ha nem tartottam volna annyira ismerősnek kék szemeivel és sápadt bőrével együtt. Volt vonásaiban valami kisfiús aranyosság, amit lehet csak a kék szem-szőke haj párosítás erősített meg még jobban.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem végül, mikor észbe kaptam, hogy még mindig őt figyeltem percek óta is. Na nem mintha nagyon zavarta volna, talán fel sem tűnt neki, miközben tekintetét ismét végig vezette az apró bolton és lazán vállat vont.

- Csak behúzódtam az eső elől – mondta. – Remélem nem baj...? – kérdezte vagy kijelentette, nem tudtam eldönteni, de nem is különösebben érdekelt, miközben ismét engem figyelt és látszólag a válaszomat várta.

- Dehogyis – mondtam. – Ülj le, ha gondolod – biccentettem az egyik szék felé, hiszen ahogy elnéztem az eső nem igazán akart elállni. A szürke felhők teljesen eltakarták a reggel még ragyogó nap sugarait, s a beton világos szürkéje is sötétté vált a pocsolyáknak köszönhetően. Ennyit a jó időről, gondoltam. Áldottam az eget, hogy volt annyi eszem és raktam a táskámba egy esernyőt elindulás előtt. Itt sosem tudhatta az ember.

- Nem ide valósi vagy – közölte velem az idegen fiú pár perc néma csend után, amit a körmeim bámulásával töltöttem. Nem igazán tudtam, hogy mit is tehetnék, miközben időről-időre megéreztem magamon átható tekintetét.

- Két éve lakom itt – mondtam. – Amúgy Amerikában éltem – tettem még hozzá, noha magamnak sem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nem akartam, hogy egy idegen ilyeneket tudjon rólam, hiszen még a nevét sem tudtam, mégsem bírtam a számra lakatot tenni; – De te igen, mármint ha nem is a környékről származol, de ír vagy – állapítottam meg. Tisztán éreztem a hangjából az ismerős, már sokat hallott ír akcentust.

- Az vagyok – bólintott egy halvány mosoly kíséretében.

- Amúgy ennyire érezni? – kérdeztem újabb percek múltán. Eddig nem igazán rótták fel nekem, hogy nem ír vagyok, ha valakinek fel is tűnt a beszédemről, hogy nem innen származom az nem mondta.

- Hogy máshonnan jöttél? – kérdezett vissza, mire csak bólintottam. – Annyira nem, csak vannak szavakat, amiket még mindig olyan Amerikai elharapásokkal vagy flegmán ejtesz – magyarázta, bár nem úgy tűnt mintha ez zavarná. Mintha csak valami érdekességként állapította volna meg számomra.

- Értem – bólintottam, majd mikor rájöttem, hogy ennél többet nem is igazán tudnék mondani inkább csendben is maradtam. Nekidőlve a pultnak, könyökeimre támaszkodva hagytam, hogy a csend közénk fészkelődjön, miközben kibámultam a hatalmas felirattal ellátott, reklámozó kirakaton. Az eső ritmustalanul kopogott az üvegen, majd folyt végig a sima felületen egy apró, hamar el is tűnő csíkot hagyva maga után.

- Amúgy Niall Horan vagyok – mutatkozott be, mire ismét felé kaptam a pillantásom és hosszú másodpercekig mérlegeltem, hogy én eláruljam-e neki a nevem. Tudtam, hogy az illem ezt diktálná, de nem szoktam bizonyos okok miatt idegenekkel ismerkedni. A legtöbbjükre úgysem emlékeztem a legközelebbi találkozáskor, s az nagyon is ciki tudott lenni.

- Valery – feleltem végül tömören, amit csak megmosolygott és egy biccentéssel nyugtázott.

Már kezdtem azt hinni, hogy felhagyott a beszélgetéssel, tényleg reménykedtem benne, hogy ilyen csendben meg tudjuk várni a vihar végét, de aztán mikor ismét megszólalt minden ehhez fűződött tervem elszállt. Beszélgetni akart.

- És mi hozott pont Írországba? – kérdezte társalgósan, kedvesen. Lett volna már időm arra, hogy az itteniek mindig kedvesek és érdeklődőek voltak mindenféle hátsószándék nélkül, de újra és újra csak meglepődni voltam képes. Ez sosem lett számomra természetes és magától értetődő. Egyszerűen belém nevelődött a gyanú minden ember iránt, akit nem ismertem úgy, mint a tenyerem. Úgy gondoltam, ez a gyanakvás egyszerűen az Amerikaiak vérében volt.

- Semmi különös – vontam vállat még mindig az államat támasztva. – Csak ráböktem valahova a térképre és itt kötöttem ki – magyaráztam, s lényegében ez is történt. Csak annyi kikötésem volt a helyet illetően, hogy minél messzebb kerüljek a családomtól, a többi lényegtelen volt számomra.

- És a családod hogyan viseli, hogy ilyen messzire kerültél tőlük? – kérdezte teljesen ártatlanul, elvégre nem lehetett ezzel tisztában. Nem tudhatta ezt.

- Nem tudom – feleltem végül, mikor többször is átrágtam magam a gondolataimon. Fogalmam sem volt arról, hogy miként is viselhették az eltűnésemet. Miután észrevették, hogy valami nem stimmel az édes kis tökéletességükben hónapokig hívogattak, eleinte még beszéltem is velük, ahol könyörögtek, hogy térjek vissza, menjek haza hozzájuk, de képtelen voltam szót fogadni. Távol akartam maradni mindentől, amit ők jelentettek, s amit rám akartak erőltetni.

- Oh – motyogta, mikor megérezte a hirtelen hangulatváltozást. A virágok illata mintha tompábban érződött volna a levegőben, s a karomon pár pillanat erejéig végig futott a hideg, ahogy tekintetem találkozott Niall meglepett, kék szemeivel.

- Lényegtelen – vontam vállat, miközben elővettem szülőhazámban megtanult nemtörődöm stílusom, s ellökve magam a pulttól inkább megöntöztem a virágokat. Addig is csináltam valamit, s nem volt olyan elképesztően zavaró a közénk állt, sokkal tovább feszülő némaság.

A percek elképesztően lassan teltek, még az is jobb lett volna, ha egyedül lettem volna az üzletben. Akkor legalább nem lett volna kínos csend, zavaros pillantás minden, ami ehhez járt már-már szabályszerűen.

Az eső kezdett elállni, a felhők hamar szétoszlottak, s utat engedtek a nap melengető, langyos sugarainak, noha a szél továbbra is erősen tépázta a járda szélén sorakozó fákat. Néhány világról megfeledkezett pillanatra elmerengtem a felhőkön átszűrődő sugaras sávokon.

- Nem ezt nevezik Isten szemének? – kérdeztem alig hallhatóan, még mindig a gondolataimba temetkezve.

- Tessék? – kérdezett vissza, mikor nem értette szavaim, s amivel sikerült visszarángatnia a jelenbe.

- Semmi – ráztam meg a fejem. Örültem, hogy nem értette, biztosan idiótának nézett volna, már ha még nem könyvelt el bolondnak.

- Rendben – bólintott végül, mikor rájött, hogy tényleg nem fogok beszélni. Még néhány másodpercig csak nézett rám, amit akaratlanul is, de viszonoztam. Elmélyültem kék szemeibe, melyek leginkább a jó időre és a napsütésre emlékeztettek nyáron, azon kevés alkalmakkor, mikor ide is hajlandó volt beköltözni pár nap erejéig a meleg. – Akkor megyek – mondta. – Köszönöm, hogy maradhattam!

- Nincs mit – feleltem teljesen közönyösen. Magam sem tudtam, hogy miért viselkedtem így a fiúval, de nem volt jó napom, s ahogyan elnéztem karikás, kialvatlan szemeit és nyúzott vonásait ő sem lehetett a toppon az utóbbi időkben. – Viszlát! – köszöntem el egy biccentéssel, majd csendben figyeltem, ahogy pár mozdulattal megigazította fején a sötétzöld baseball sapkáját és hatalmas léptekkel elhagyta a helyiséget, majd teljesen kikerült a látómezőmből.

Torkomból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, mikor ismét egyedül maradtam a boltban és engedékenyen huppantam le az egyik székre, amin nem régiben még ő ült, hogy arcomat eltemetve a tenyereimbe lenyugtassam forrongó vérem.

Nem tudtam, hogy pontosan mi is ütött belém, mert nem voltam dühös vagy szomorú, de különösebben boldog sem voltam. Olyan érzéketlen, mégis viharos volt az, ami bennem zajlott, hogy képtelen voltam rajta kiigazodni.

Szemeim hosszú percekre szorosan összezártam, hogy kizárjam a világot és csak a virágok tömény illatára koncentráltam melyek mintha megtisztították volna tüdőm az egykori szmogos otthonomtól.

Semmi más vágyam nem volt, csakhogy haza eshessek és magam mögött tudhassam ezt a napot. Nem volt ebben semmi olyan, amit szívesen megjegyeztem volna. Nem volt ebben semmi különös, s tudtam, hogy az agyam is ezt gondolta, ha a lelkem nem is. Ha a lelkem sivár is volt, az agyam tombolt és lázadt, bár nem tudtam mi ellen, de azzal tisztában voltam, hogy elégedetlenségének mi lesz a következménye. Ez a tény még keservesebbé tette hátralévő óráim, mint eddig.