5. Újat

5. Újat

„Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.”

Az ajtó halkan csukódva jelezte a fiú távozását, miután az kedvesen intett egyet búcsúzóul, s hatalmas, ruganyos léptekkel se perc alatt maga mögött tudta a virágillattól szagló boltot. A kezében pihenő csokor ritmusra mozgott, félő volt, hogy mire eljuttatja a célszemélyhez az egész szét esik a fiú lendületétől. Mindegy, gondoltam, az már nem az én gondom!

Próbáltam lenyugtatni magam, kizárni a fejemből a szőke srácot azt mondogatva magamnak, hogy semmi közöm hozzá meg a majdnem barátnőjéhez, azt bizonygattam magamnak, hogy csak sajnálni tudom szegény lányt, hogy ilyen bizarr fiú pécézte ki magának, ám ez nem sokat segített. A szőke tincsek és a kék szemek ezek miatt csak még inkább tudatomba vésték magukat, képtelen voltam kitörölni őt maradéktalanul. Mint valami vírus egy gyenge szervezetben; folyton visszatért, hogy pusztítson. Csak éppen arra nem jöttem még rá, hogy a szőke fiú mit is rombolt az én esetemben.

Mélázásomból és a kissé neveletlen hasonlatomból, miszerint az idegent egy vírushoz hasonlítottam az ajtó kattanása ébresztett fel, majd meg is éreztem a gyümölcstea finom, citromleves illatát.

- Ez majd jót fog tenni – mosolyogta kedvesen Grace, miközben elém rakta a bögrét és leült mellém, hogy kényelmesen a pultnak támaszkodhasson. – Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan, ami miatt nem is kicsit éreztem magam feszélyezve. Tudtam a jegyzeteimből, hogy ő és a férje jól ismertek engem, hogy szoros kapcsolatom volt velük, de most, hogy az asszony nem volt számomra más csak egy idegen – ismét – nem tudtam ezzel mit kezdeni, amit talán észrevehetett, mert mindentudóan elmosolyodott. Biztos sokszor kellett már ezen átesnie velem.

- Sajnálom – motyogtam bűntudatosan. Rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy mindenkit elfelejtettem, azokat is, akik talán a legfontosabbak voltak az életemben.

- Ugyan, Kincsem – legyintett az asszony szórakozottan. Nem igazán neheztelt rám, elnézően simított végig alkaromon, majd nagyot kortyolt a teájából.

- Mesélnél rólam? – kérdeztem zavartan, bizonytalanul. Először is nem igazán voltam biztos abban, hogy tegezhetem az asszonyt, másodszor pedig olyan furcsán hangzott a kérdés, hogy még én magam is elborzadtam. Őrültségnek tűnt.

- Két éve költöztél ide – kezdett bele pár másodpercnyi gondolkodás után. – Egy ilyen kisvárosban hamar híred ment, mikor beköltöztél az utca másik végébe, amikkel te teljesen tisztában voltál, s talán pontosan emiatt volt, hogy napokig ki sem mozdultál a lakásból. Azt hitted, hogy rosszakat pletykálnak rólad, mint ahogyan azt megszoktad, pedig szó sem volt semmi ilyesmiről. Az emberek egyszerűen csak furcsállták, hogy egyedül élsz ilyen fiatalon, főleg mert volt, hogy napokig ki sem mozdultál a lakásból. Ez tartott egy hónapig, a szomszédok kezdték megszokni a helyzetet, sőt, talán még örültek is, hogy nem valami lázadó, bulizós tinédzser költözött melléjük. A nyugalmuk megmaradt. – mondta, miközben bögréjét tapogatta, s elrévedő tekintettel a semmibe bámult. Mintha elnyelték volna az emlékek, amiket én sehol sem találtam magamban. – Aztán beléptél a boltba, mondván, hogy munkát keresel és láttál minket egy hirdetésben – folytatta. – Nem igazán voltak jelentkezők, ha voltak is azonnal elfelejtődtek, mikor sikerült az ujjad köré csavarnod Michaelt – mosolyodott el halványan. – Azt mondta, hogy az első házasságából született kislányára emlékeztetted, aki sajnos nem élte meg még csak az egy hetet sem, emiatt mentek szét a feleségével. Egy ilyen tragédiát nem bírt el a kapcsolatuk. Nekünk pedig sosem lehetett gyermekünk, így valami miatt nem volt nehéz téged megszeretünk. Mielőtt észbe kaphattunk volna már a szárnyaink alatt pihentél és ez több volt, mint amit valaha is kérhettünk volna – mosolyodott el halványan, kissé meghatottan. Éreztem, ahogy a torkom elszorult a szavai hallatán, s a szemem csípni kezdték a könnyek, de nem sírtam el magam.

Furcsa volt ezt hallani egy olyan asszonytól, akire eredetileg idegenként tekintettem, miközben úgy tűnt, sokkal fontosabb volt számomra a férjével együtt, mint a saját családom, akikre egy belsőhang miatt még csak emlékezni sem akartam.

Nem tudhattam, hogy milyen érzés lehetett nekik hosszú évekig úgy élni, s mégis kitartani egymás mellett, hogy tudták; nem lehetett saját gyermekük, s azt az érzést sem tudtam megérteni, hogy milyen lehetett, mikor én megjelentem. Eleve arra nem tudtam magyarázatot adni, hogy miért pont engem szerettek meg ennyire. Talán mert olyan fiatalon, szülők nélkül annyira elveszettnek tűntem? Amit begépeltem az ennyire látszott a külvilág számára is? Nem tudtam választ adni. Ismét.

- Egy aranyos, kedves lány vagy – szorította meg bátorítóan a kezem Grace, mintha csak tudta volna, hogy erre volt szükségem. Valakire, aki éreztette velem, hogy mellettem van, hogy nem vagyok egyedül.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, mégis minden hálámat és köszönetemet belesűrítve egyetlen egy pillantásba.

Az érzések, melyek régen élhettek bennem a házsaspár iránt újra életre keltek, s az irántuk táplált mérhetetlen szeretetem és hálám végig szánkázott az ereimben egyenesen a szívemig, mely még hevesebben kezdett el dobogni. A hőmérséklet mintha felmelegedett volna, már egyáltalán nem fáztam, bár lehet, hogy ez csak a közérzetemben volt észlelhető. Az egész mellkasomban.

- Nem jössz át ma vacsorára? – kérdezte kedvesen az asszony, de bármennyire is vágytam a társaságra, hogy ne maradjak egyedül a gondolataimmal, melyek percről percre emésztettek nemet intettem a fejemmel. Tudtam, hogy otthonom biztonságot nyújtó falai most sokkal többet fognak segíteni ebben az egy-két napban, mely mindig kritikusan ért engem.

- Ha meggondolod magad csak gyere át, örülnénk neki – mosolyodott el kedvesen, elnézően Grace, ami arra engedett következtetni, hogy nem most először zajlott le közöttünk ez a beszélgetés. Az asszony vagy éppen a férje számára ez már megszokott lehetett.

- Köszönöm – mondtam újra hálásan, ám több szóra nem futotta, mert az ajtó újra kinyílt mögötte egy negyvenes éveiben járó férfival.

- Hölgyeim! – biccentett az idegen jókedven, miközben kedves mosolyt villantott felénk, majd eltűnt a rózsák rengetegében.

Biztos voltam benne, hogy már ismertem a férfit, ahogyan annyi mindenkit a városból, ám emlékezni nem emlékeztem egyikükre sem. Csak előadtam a mosolygós, jókedvű lányt, akit ismerhettek. Hazudtam nekik, s saját magamnak is, míg ő kiválasztotta a legszebb szálakat mondván, hogy ismét egy év telt el a feleségével köttetett házasságuk óta.

Hazaérve az otthonomnak nevezett lakásba némi megnyugvás hasított belém, míg a kulcsot csörgettem ujjaim között és megállíthatatlanul igyekeztem a bejárati ajtó felé. Hiába éreztem a falak között kirekesztve és magányosan magam, ha közben biztonságot is nyújtottak a külvilágtól. Ott nem kellett tettetnem magam, nem kellett mosolyognom, miközben legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokba sírni. Ott – még ha egyedül is -, de önmagam lehettem.

A gondolataim, s a vágyam, hogy négy fal között lepihenhessek annyira maguk alá temettek, hogy majdnem át estem valamin az ajtó előtt. A kulcsok kiestek ujjaim közül, majd csörögve földet értek, míg követtem útjukat egészen az engem gátló növényekig.

Pár pillanatig csak hitetlenkedve bámultam a kéken és zölden díszelgő növényekre, majd akaratlanul is körbenéztem a tornácról. Senki sem volt az utcákon.

Zavartan tűrtem fülem mögé néhány barna tincsem, miközben a lehetőségeim latolgattam, majd inkább lehajoltam, hogy felvegyem a kulcsokat, s a csokrot is.

Mély, megnyugodott sóhaj szakadt fel belőlem, mikor az ajtó magabiztosan kattant mögöttem és én véglegesen elbújhattam a világ elől karjaimban szorongatva az amúgy gyönyörű csokrot.

Felrémlett bennem a szőke fiú, mikor sejtelmesen mosolyogva beszélgetni próbált velem, ahogy azt a csokrot rendeztem el, amit most magamhoz öleltem. Teljesen összezavarodtam.

Miért van ez nálam? Eltévesztette volna a házszámot? Honnan tudja, hogy itt lakom? Ki ő? Mit akar? A kérdések csak úgy zümmögtek a fejemben, ám választ szokás szerint nem találtam. A halántékom lüktetni kezdett, a világ pördült velem egyet, s hasam hangosan kordulva adta tudtomra, hogy enni kér. Egy elégedetlen morgással hagytam annyiban követelőzését, mikor észrevettem a virágok szárai közül kikandikált apró kártyát.

Ujjaim óvatosan simítottak végig a kissé már meggyűrődött papíron, mikor a csokrot leraktam a konyhaasztalra és kiszedtem belőle a cetlit.

Kedves Virágos lány!
Nem tudom mennyire fogsz ennek örülni, tekintve, hogy a tekinteteddel néha megtudnál ölni, de jelen helyzetben ez cseppet sem érdekel! Úgy gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, szóval nyolcra ott vagyok érted!

Némi félelemmel; Niall Horan

Alig akartam elhinni a göröngyösen írt sorokat, talán tízszer is elolvastam őket egymás után, ám azok nem akartak megváltozni. Tizenötödszörre kezdtem azért elhinni, hogy ez tényleg nekem szólt, s a feladó tényleg a szőke, idegen srác lehetett, aki immár két napja nem ment ki a fejemből valami oknál fogva.

- Ez őrült! – gondoltam hitetlenkedve, némi felháborodottsággal a hangomban, míg ledobtam az asztalra a cetlit, s tanácstalanul a virágokra néztem. Talán ha kint hagynám őket az utcán megérthetném vele, hogy nem egyezek bele ebbe az egészbe, amit kiakart belőlem erőszakolni. Viszont mikor ismét kezeim közé vettem a nefelejcseket úgy éreztem, képtelen lennék kidobni őket, s ezzel együtt talán valami újat az életemből. Persze utóbbit, nem igazán akartam elismerni, elvégre mi újat tudna nekem mutatni egy idegen, betegesen bámuló srác?