11. Vasárnap délután

11. Vasárnap délután

„Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással.”

Ez az egész délután olyan furcsa volt, kissé keserédes. Egyszerre örültem a jó időnek, a gyermekded társaságnak és Niallnek, miközben valami mélyen fáj, mar és nem hagy nyugodni még mindig. Fogalmam sincs mi ez, fogalmam sincs, hogy miért fáj ez a valami, de nem merek utána nézni a régebbi naplóimban. Attól félek, ha megtudnám, hogy mi is fáj ennyire az még gyötrőbb lenne, mint ez a tudatlanság. Talán pont ez elől menekültem el évekkel ezelőtt? Ez lehetett az, amiért mindent magam mögött hagytam? Fogalmam sincs, de egyelőre nincs is erőm utána nézni. Remélem a fájdalom holnapra elmúlik, legalábbis csillapul.

Mellesleg fogjuk rá, hogy tudok focizni. Nem fogok ebből megélni, de amíg Alex véletlenül nem küldött fejbe a labdával tényleg minden klappolt. Akkor eléggé elszédültem, de koránt sem annyira, mint mikor a fájdalom a magam elől is rejtegetett múltam miatt legelőször belém tépett, ahhoz képest a labda ütése semmi sem volt. Csak fizikai fájdalom. Noha az orrom még mindig fáj egy kicsit, de sokkal jobban vagyok, mióta haza értem és lepihenhettem egy kicsit. Niall legalább százszor megkérdezte, hogy nem-e kellene inkább orvoshoz mennem, de makacsul hárítottam az ötletet. Csak egy labda...nem kell felfújni a dolgot! Mindenesetre aranyosnak találtam az aggodalmát, de egy kicsit meg is ijesztett. Észre vette rajtam. Mikor eltalált a labda úrrá lett rajtam a kétségbeesés, féltem, hogy emiatt fogom a dolgokat elfelejteni. Kellemetlen lett volna, ha ott, előttük kattanok be. És ő ezt látta! Látta azt a rémületet az arcomon, amit úgy tudtam, hogy sikerült elbújtatnom a világ elől. Nem tudom eldönteni; én vagyok rossz színész vagy ő lát át rajtam?

Mindenesetre a nap összességében jól sikerült, Grace és Michael is megismerték Niallt, ami az asszonynak és a gyerekeknek köszönhetően okozott némi kellemetlen pillanatot, amit végül Niallel egy összenézős nevetéssel nyugtáztunk. Úgy tűnt, hogy megkedvelték a fiút és az én véleményem sem változott. Tényleg jó, hogy belépett az életembe annak ellenére is, hogy egy hang nem hagy békén; nem szabadna őt közel engednem magamhoz.

Mikor az utolsó betűket is legépeltem egy megnyugodott sóhaj szakadt fel belőlem, miközben lementettem a leírtakat és elmentem végre letusolni.

Az izmaim megnyugodva lazultak el a forró zuhany hatására, aminek köszönhetően percekig csak álltam a víz alatt és élveztem azt a nyugalmat, ami rám telepedett a meleg cseppeket érezve. Soha többé nem akartam kiszállni a zuhany alól, ám egy idő után már fájt a karom, miközben a zuhanyrózsát tartottam, s az álmosság is egyre inkább uralma alá vont.

Felöltözve pizsamába egyhamar beestem a párnák és a takaróm közé, aminek segítségével talán már az előtt álomba merültem, hogy lehajtottam volna a fejem.

Másnap lehetett fél tizenegy, mire felkeltem és rávettem magam, hogy kerítsek magamnak valami ehetőt, ha már majdnem delet ütött az óra.

Ráérsz ma? Xx. Niall

Kissé meglepődtem az üzeneten, de eszembe sem volt elutasítani a kérdést, hiszen máskülönben biztos voltam benne, hogy halálra untam volna magam egész nap. Nem volt semmi programom, s a jegyzeteim szerint a vasárnapokat mindig halálra untam, ha nem mentem át Gracehez vagy vigyáztam a gyerekekre. Egyikhez sem volt kedvem, így maradt az itthon ücsörgés.

Nem jössz át? Megnézhetnénk valami filmet... x. Valery

Reméltem, hogy a kérdésem nem tűnt túl rámenősnek vagy bármi másnak, hiszen nem lappangott mögötte semmilyen hátsógondolat. Csak nem volt semmi kedvem kimozdulni a lakásból és amúgy sem tudtunk volna nagyon mit csinálni. Vasárnap lévén a város még nyugodtabb és csendesebb volt, mint máskor és rengeteg üzlet zárva is volt. Fölösleges lett volna csak bolyongani az utcákon, tegnap amúgy is épp eléggé kifárasztottuk magunkat.

Fél óra és ott leszek. Xx. Niall

Az üzenetet olvasva csak bólintottam magamnak egyet, majd lerakva az apró készüléket elkezdtem készülődni. Még sem fogadhatom őt pizsamába, gondoltam, miközben előkotortam egy tiszta melegítőnadrágot, pólót és egy laza lófarokba összekötöttem a hajam. 

Mire kész lettem a pakolással Niall már kopogtatott is az ajtón, ami szélsebesen kitártam előtte, hogy egy kedves mosollyal köszönthessem a szőke fiút. Csak remélni mertem, hogy nem látszottam túl lelkesnek.

- Szia – köszöntem.

- Helló! – mosolyodott el, miközben kezeit zsebeibe gyűrte és továbbra is engem nézett, míg én arrébb léptem az útból, hogy bejöhessen. – Aranyos lakás – mondta, mikor jobban körülnézett az egyszerű bútorok és színek között. Úgy tűnt mintha keresett volna valamit, de mikor nem találta ismét rám nézett.

- Valami baj van? – adtam hangot értetlenkedésemnek.

- Nincs semmi, ami téged jellemezne – mormolta eltűnődve, mire én is körbepillantottam a berendezésen. Kétségtelenül igaza volt. A falakat még az előző lakók festették le, a bútorokból pedig a legegyszerűbbeket és leghasznosabbakat választottam. Semmi dísz vagy kép nem volt, ami mutatta volna, hogy lakik itt valaki. Én lakom itt.

- Hát nem igazán vagyok egy berendező típus – feleltem végül. – A szobámban van a laptopom – magyaráztam. – Nyugodtan menj fel. A jobb oldali ajtó.

- Rendben – bólintott, mikor némi hezitálás után, de pár könnyed mozdulattal megindult a lépcsőfokokon. Még hallottam az ajtó halk nyitódását, miközben én a konyhába elkerestem egy tálcát az innivalóknak és néhány édességnek. Tegnap volt alkalmam rájönni, hogy a fiú legalább annyira édesszájú volt, mint a gyerekek és talán még feneketlen is, így áldottam az eget, hogy volt itthon valami harapnivalóm. Kételkedtem benne, hogy bármilyen bolt is nyitva lett volna ebben a városban így vasárnap délután.

A megpakolt tálcával óvatosan egyensúlyozva lépdeltem fel a szobámba, ahol Niall nézelődött a polcok körül. Pár pillanatra még a szívem is megállt, miközben megláttam a naplóim gerinceit olvasva.

- Nem gondoltam volna, hogy naplókat írsz – mondta, mikor észrevette jelenlétem és segített lerakni a tálcát, mielőtt mindent kiborítottam volna. – Nem úgy nézel ki, mint aki ennyire őrzi az emlékeit...

- Akkor milyennek nézek ki? – kérdeztem kíváncsian. Valamilyen szinten igaza volt, valóban nem ragaszkodtam annyira az emlékeimhez, hiszen nem olvastam el kitudja hányadszorra a régebbi, még könyvekbe írt emlékeimet, de ő nem tudta, hogy miért írtam ezeket. Fogalma sem volt a titkomról.

- Nem tudom – mormolta, miután többször is végig nézett vonásaimon. – Mint aki a pizzázóban mesélt a menekülésről és a magányról – felelte végül, amit csak egy bólintással voltam képes nyugtázni.

Úgy éreztem, Niallnek eltökélt célja lett, hogy ki ismerjen engem, hogy átlásson rajtam, s ez ismét megállásra késztetett. Megrémültem attól, hogy ennyire őszintén és kíváncsian érdekeltem.

- Mit nézzünk? – kérdeztem téma terelésképp, miközben beüzemeltem a laptopot és gyorsan kiléptem az elektronikus naplómból. Már csak az hiányzott volna, hogy észrevegye és esetleg valamit le is olvasson.

- Valami vígjátékot? – tanácsolta, mire csak bólintottam és jobban végig néztem az internet kínálatán.

- Diktátor?

- Beteg egy film, de nézzük – mosolyodott el lelkesebben, amitől egyből visszatért az a srác, akitől nem tartottam, akinek a nevetésétől és a kisugárzásától azonnal én magam is jobb kedvre derültem.

Mindketten az ágy két széléhez kúsztunk, mikor elhelyeztem magunk között a tálcát és a laptopot, majd beindítottam a filmet.

Bármennyire is próbáltam, de nem tudtam teljesen átadni magam a képkockáknak, pedig tényleg igyekeztem. Egy-egy viccen még fel is nevettem a fiúval együtt, de akkor is jobban lekötött a mellettem fekvő srác hangja és jelenléte.

Úgy éreztem, hogy hosszú idő után először nem voltam egyedül, nem éreztem magam magányosnak, mégis még mindig ezer mérföldnyi távolságra éreztem magamtól, amit titkaink veszítettek szét közöttünk. Hiszen ő is és én is titkoltam valamit a világ elől, amit egyelőre egyikünk sem akart megosztani a másikkal.

Képtelenségnek, abszurdnak hatott az egész, hiszen tudtam, olvastam magamról, hogy nem engedtem magamhoz közel az embereket. Meg volt a magam kis köre, ami befogadott és családtagként tekintettek rám, elvégre Heater is megmondta; nincsenek barátaim. Most mégis úgy éreztem, hogy lett valakim, azt nem tudtam pontosan meghatározni magamban, hogy Niallre miként is néztem, de határozottan éreztem, hogy mellettem volt nem csak fizikailag, de lelkileg is. Közelebb, mint ő vagy akár én valaha is gondoltam volna.

Csak arra kaptam a fejem, hogy a zene megszólalt a filmben és stáblista elkezdett lefutni az utolsó percekben.

- Elaludtam? – kérdeztem zavartan, laposakat pislogva.

- Kicsit – felelte a fiú halványan, elnézően mosolyogva.

Az egyik kezét a párnája alatt pihentette, miközben az oldalán feküdt, ahogyan én is. Szemei, melyek most sokkal világosabbnak tűntek, mint bármikor, már-már jég kékként csillantak az ablakon besütő, halványuló napsugarak hatására.

Nem tudtam mennyi ideig feküdtünk csak úgy, némaságba burkolózva, egymást bámulva, de nem is igazán érdekelt. Úgy éreztem, hogy képes lettem volna úgy lenni vele akár évekig anélkül, hogy bármit is elfelejtettem volna az életemről vagy akár róla.

10. Baleset

10. Baleset

„Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.”

Rá kellett döbbennem, egy büfében nincs olyan sok választék, ha éppen nem akarok semmilyen húsfélét sem az ételembe, így maradtam a salátánál, míg a többieknek hotdogot vettem egy palack ásványvízzel. Reméltem, hogy ezek mindenkinek megfognak felelni, bár nagyon választási lehetőségük nem igazán akadt. Főleg nem a gyerekeknek. Mondjuk kételkedtem benne, hogy ők ne szeretnék a hotdogot, hiszen a kicsik általában minden egészségtelen ételt szerettek és ezek a hotdogok ránézésre eléggé egészségtelennek tűntek.

Már messziről észrevettem őket. Alex és Heater passzolgatták egymásnak a labdát, bár inkább futkároztak a bőr után, mert a célzásuk még eléggé amatőr volt. Legalább három méterrel ellőtték egymás mellett a labdát. Niall és Derek pedig csak ücsörögtek a fűben. A kisfiú lazán törökülésbe helyezkedett, miközben továbbra is a füvet tépkedte és valamit magyarázott a szőke, őt figyelmesen hallgató srácnak.

Pár pillanatra majdnem megtorpantam a látványra, s valahol a szívem tájékán éles fájdalom hasított belém, ami miatt szorosabban markoltam a zacskókat és megszaporáztam a lépteimet. Nem értettem a hirtelen jött keserűségemet és szomorúságomat. A hiány, valaminek az elvesztése élesen markolt a húsomba, miközben lélegzetem hol elakadt, hol felgyorsult. A halántékom lüktetett és már-már úgy estem le Derek mellé a földre, míg összeszorítottam a szemem és igyekeztem megnyugodni.

- Valery? – hallottam a fiú hangját, miközben apró kezeivel végig simított térdemen megtámasztott alkaromon. – Jól vagy? – kérdezte félve. Félfüllel hallottam, ahogy Alex és Heater is befejezték a játékot. Éreztem magamon kíváncsi, aggodalmas tekintetüket, de nem tudtam rájuk figyelni. Le kellett nyugodnom.

- Minden rendben? – térdelt le másik oldalamra Niall, miközben egyik kezét a hátamra simította és türelmesen várta válaszom.

- Csak megszédültem – feleltem zavartan, hiszen nem szerettem a figyelmet, főleg nem az ilyen gyenge, kiszolgáltatott állapotomban.

Igyekeztem összeszedni magam, mély levegőket vettem, s arcomat sem takartam már a külvilág elől. A színek és a fények ismét utat törtek maguknak a szemembe, miközben nem foglalkoztam az előttem ugráló színes foltokkal és inkább a gyerekekkel törődtem. Mindannyiuknak oda adtam az ennivalójukat és úgy tettem mintha észre sem vettem volna Niall minden mozdulatomat végig kísérő, aggodalmas pillantását.

- Saláta? – kérdezte végül már-már megbotránkozva, mikor elővettem az apró műanyagtálat.

- Most mi van? – döbbentem meg arca láttán, amin amúgy még el is nevettem volna magam. A rosszullétem kezdett csillapodni, ám a szívemben hasogató rejtélyes fájdalom nem akart múlni. Mégis mi történhetett az előbb?!

- Val vegetáriánus – közölte Derek még mindig mellettem, kicsit nekem dőlve mintha csak vigyázni akart volna rám. Reflexszerűen simítottam végig a hátán, miközben igyekeztem nem meglepődni szavai hallatán. Ez megmagyarázta a sok zöldséget és a tény, hogy még sokszor a felvágottat sem kívántam a szendvicsemben.

- Oh – lepődött meg Niall, majd kérdőn összevont a szemöldökét. – De pizza...? – kérdezte.

- Nem elvből nem eszem húst, hanem mert nem kívánom – magyaráztam. – Ha úgy van megeszem, de most nem kell – érveltem.

- Oh – motyogta ismét, amit már muszáj volt egy nevetéssel díjaznom. Olyan arcot vágott, mint akinek eleve a vallása tiltja, hogy bármilyen ételt elutasítson.

- Majd még játszunk? – kérdezte Alex lelkesen, mikor az utolsó falatot is megette, s már pattant is fel, hogy a labdához siessen.

- Persze – feleltem, nem is lett volna más választásom. Alig két órája voltunk itt, s ez bőven nem volt elég ahhoz, hogy a kicsik elfáradjanak. – Biztosan nem akarsz játszani? – kérdeztem a mellettem gubbasztó kisfiútól.

- Nem – rázta meg a fejét némi szomorúsággal a hangjában.

Olyan kis elveszettnek tűnt, hogy szívem szerint egész idő alatt csak ölelgettem volna, de úgy tűnt mintha a fiú az egész világot visszautasította volna. Eltűnődtem azon, hogy vajon mindig így viselkedett-e, de nem találtam választ. Nem emlékeztem.

- Hé, Derek, gyere! – mosolygott rá biztatóan Niall. – Mit szólnál, ha csúnyán levernénk őket?

- Én... – kezdett volna ismét ellenkezni, de egy cinkos pillantás után belementem a szőke fiú játékába.

- Úgy sem tudnátok legyőzni! – ellenkeztem. – Túl jók vagyunk hozzátok! – szögeztem le, majd egy elfojtott mosollyal pillantottam le a szemüveges kisfiúra. Láttam barna szemeiben megcsillanni a versenyszellemet, miközben feltápászkodott és készen állt a harcra. Niallel csak győzedelmesen összenéztünk, miközben elrendeztük a csapatokat. Niall és Derek együtt játszottak Alex, Heater és ellenem.

Fogalmam sem volt róla, hogy mióta játszhattunk. Az idő érzékem egy idő után eltűnt, s azt sem figyeltem különösebben, hogy ki vezetett éppen. Úgyis biztos voltam benne, hogy a kicsik számon tartják a gólokat, hogy aztán egymás orra alá dörgölhessék majd a győzelmet.

Derek sokkal ügyesebb volt, mint gondoltam. A mozgása és a célba rúgása is összeszedettebb volt, mint kisebb testvéreinek, noha annyit nem volt hajlandó futni a labda után, mint Alex vagy a húga.

Pár kósza pillanatra ránéztem Derekre, aki teljesen megdermedt mozdulataiban, miközben gondolataiba merült és a földet bámulta valamire koncentrálva. Meglátva összevont szemöldökét és az apró ráncokat a homlokán akaratlanul is megijedtem; miért viselkedik ennyire felnőttként? Miért ennyire komoly?

- Valery! – hallottam meg a nevem egyszerre három felől, de mire észbe kaphattam volna a labda hangosan ropogva találkozott az orrommal.

Az egész arcomon eláradt a fájdalom, miközben a halántékom ismét lüktetni kezdett és a világ csak forgott körülöttem.

- Valery? – hallottam meg ismét a nevemet, de nem foglalkoztam a szavakkal.

Szemeim szorosan összehunytam, miközben a fűben térdeltem és próbáltam koncentrálni, hogy elmulasszam a fájdalmam, mely végig futtatta minden porcikámon a rettegést. Nem tudtam, hogy mi hozza elő a felejtéseimet, de féltem attól, hogy ez épp elég lesz ahhoz, hogy pont most kattanjak be. Nem akartam! Nem most, nem itt és nem előttük!

- Hé... – éreztem meg a hátamon egy simítást, miközben Niall nyugtató, aggódó hangja az elmémbe kúszott. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem vérzik az orrod?

- Nem – motyogtam, bár ebben nem voltam egészen biztos. Ez volt a legkisebb gondom.

- Val, ne haragudj – kérte tőlem sírósan Alex, ami kicsit visszazökkentett a valóságba. Ahogy felemeltem a fejem, hogy ránézhessek egyből magam előtt láttam őt és lebiggyesztett, vékony ajkait. Zöld szemei szomorúan és bűntudatosan csillogtak, miközben engem figyelt.

- Dehogy haragszom – eresztettem meg felé egy bágyadt mosolyt. – Jól vagyok – nyugtattam meg mindenkit, noha nem egészen éreztem magam a szavaimnak megfelelően.

- Skacok, azt hiszem ma inkább pihentessük a focit – tanácsolta Niall, miközben felsegített a földről. Ha nem szédültem volna a mozdulatoktól és a hirtelen jött magasságtól talán még foglalkoztam is volna azzal, hogy karja mindvégig a derekamon pihent, miközben visszasegített a lepakolt cuccokhoz.

- Elmegyünk Gracehez? – kérdezte óvatosan Alex, miközben még mindig engem figyelt. Úgy tűnt, nem igazán akarta elhinni, hogy nem haragudtam rá.

- Persze – feleltem végül, ajkaimon egy halvány mosollyal, miközben megigazítottam vállamon a táskám, majd hálásan pillantottam a szőke fiúra, aki mintha egy centit sem lett volna hajlandó távolodni tőlem. Mintha bármelyik pillanatban összeeshettem volna, s talán nem is volt olyan képtelenség a gondolat.

Szerencsémre Grace nem lakott nagyon messze, pont a parkkal szemben, így pár percnyi séta alatt a gyerekek már utat is törtek maguknak a kerten át, miközben Niall legalább ötpercenként megkérdezte, hogy jól vagyok-e.

- Minden rendben – mondtam végül, remélve, hogy többször már nem kérdez rá állapotomra. – Csak egy labda volt...megesik az ilyen... – bizonygattam.

- De az emberek nem vágnak ettől ilyen kétségbeesett arcot – felelte teljesen komolyan, az arcomat fürkészve.

Szavaitól még a vér is megfagyott bennem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire látszódott rajtam a hirtelen rám tört kétségbeesés és féltés az emlékeim miatt. Legalábbis egy percig sem számítottam arra, hogy ő ezt mind észrevette, s ez megint megrémített. Nem akartam, hogy ennyire lásson ilyenkor, hogy ennyire észrevegye a megingásaimat magammal és a világgal kapcsolatban, mégis valahol belül jólesett a törődése és a féltése, amit kiéreztem a hangjából. Furcsa volt ez a kettősség.

- Gyere – mondtam végül, mikor tettem pár lépést a ház felé, ahol a gyerekek már eltűntek, de Niall még mindig tanácstalanul toporgott a kerítésnél.

- Nem akarok zavarni – rázta meg a fejét zavartan, mire biztatóan rá mosolyogtam és gyengéden magam után húztam.

- Nem zavarsz! – biztosítottam.

Kicsit aggódtam Grace reakciója miatt, hiszen miután a fiúval megbeszéltem a mai napot az asszony mindig olyan sokat sejtő pillantással méregetett, hogy egyből tudtam mire, vagyis inkább kire gondolt; Niallre. Ráadásul itt volt Michael is, akivel eddig nem volt alkalmam találkozni.

A lakás belülről otthonos volt teli meleg és harmonikus színekkel. Rengeteg családi fotó lógott a falakon, ami csak még bizalmasabbá tette a nappalit és az előszobát egyaránt.

- Végre beértetek – mosolyogta Grace, mikor jöttünkre kilépett a konyha boltíve alól.

- Grace ő Niall, Niall ő Grace – mutattam be őket egymásnak.

- Gondoltam, Valery már mesélt rólad – mosolyogta kedvesen az asszony, mire egyből kapott tőlem egy rosszalló pillantást, de mintha észre sem vette volna a reakciómat. Megölelte a fiút, akit látszólag meglepett a gesztus, de aztán viszonozta is azt. Akaratlanul is megmosolyogtam kettősüket.

- Én is örülök, asszonyom – felelte udvariasan a fiú.

- Nem rég lett kész a palacsinta – újságolta, miközben benoszogatott minket a konyhába. – Egyetek! – mondta, s noha nem volt parancs, de volt egy olyan gyanúm, hogy nem lehetett volna erre nemet mondani. – Mielőtt még a gyerekek megeszik az összeset – nevetett fel szórakozottan, megmosolyogva a gyerekek falánkságát.

- Valery! – állt fel az asztaltól mosolyogva Grace férje, mikor meglátott minket. Ajkain hatalmas görbületbe húzódtak felfelé, miközben elém lépett és szorosan megölelt. – De rég láttalak! – panaszolta.

- Sajnálom – feleltem zavartan, hiszen nem emlékeztem rá. Csak az írásokból és Gracetől tudtam, hogy Michaellel is szoros kapcsolatot ápoltam.

- Grace nem is mondta, hogy barátod lett – nézett a mellettem ácsorgó srácra, aki a kijelentést hallva kissé mintha zavarba jött volna, miközben a reakciómat várta.

- Ő nem... – kezdtem volna, de Heater teli szájjal közbevágott;

- Nincsenek együtt, mert nem pusziszkodtak – magyarázta, mire én magam is zavarba jöttem az eddiginél is jobban.

- Csak barátok vagyunk – magyaráztam, majd félve Niallre pillantottam.

Mikor tekintetünk találkozott arra a pár, rövidke másodpercre mintha minden zavarunk eltűnt volna. Kék szemeiben szórakozottság és csintalanság csillant, miközben egyszerre felnevettünk és nem foglalkoztunk az értetlen tekintetekkel. Csak azzal tudtam foglalkozni, hogy az egész helyiség megtelt nevetésének jóleső hangjával, ahogy elővillantotta fogszabályzós, mégis szexi mosolyát.

9. Gyerekek

9. Gyerekek

„Gyermekkorban... akkor boldog az ember. Azt hiszi, elvarázsolt helyen él. Aztán felnövünk, és megszakad a szívünk.”

Úgy érzem magam mintha pengeélen táncolnék, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatnék a mélybe, ahol nem vár más csak a felejtés és a tudatlanság. Valahányszor erre gondolok, valahányszor emiatt kezdek el rettegni a lábam mintha megbillenne, s a szívem a tripláját kezdi el verni, míg gondolataim kinyújtják a karjukat, hogy megtarthassák az egyensúlyukat. Hülye egy hasonlat, tudom, de másképpen nem tudnám ezt elmagyarázni. Akár egy szerencsejáték; vagy leesel és felejtesz vagy emlékszel és rettegsz. Egyik sem valami fényes lehetőség, de az utóbbihoz most jobban ragaszkodom, mint bármi máshoz talán már évek óta. Emlékezni akarok erre a napra, Niallre és a kisgyerekekre is. Olyan nagyon nagy kérés ez?!

Még van fél órám, hogy elmenjek a srácokért, de már fel vagyok öltözve és készen állok a mai napra. Ami azt illeti nem is igazán kellett készülődnöm, hiszen elvileg a kicsik focizni akarnak, én pedig megígértem nekik, hogy elviszem őket az egyik közeli parkba, ahol kitombolhatják magukat. Arra még mindig nem jöttem rá, hogy tudok-e focizni vagy egyáltalán bármi mást sportolni, mert az egyetlen ehhez megfelelő ruhámon is rajta volt még az árcetli, mikor kivettem a szekrényből. Ez nem jelenthet túl sok jót!

Niallel a parkban találkozunk, aminek gondolatára még izgatottabb leszek, mint alapjáraton, de nincs az a pénz, amiért ezt bárki másnak is bevallanám. Én magam is csak azért merem ezt leírni, mert semmilyen más magyarázatot nem találok a viselkedésemre.

Egész hétvégén leveleztünk, amit szintén nagyon aranyosnak találok. Kezdem úgy érezni, hogy túl nyálas lettem az utóbbi napokban. Normális ez? Az én esetemben szerintem nem!

Tekintetem ismét az órára siklott, mikor ujjaim megálltak a billentyűzeten és gondolataim elakadtak valahol útközben a karjaimban. Hirtelen nem volt mit írnom, mikor rádöbbentem, hogy már csak tíz percem van, így inkább lekapcsoltam a gépet egy mentés után és az utolsó simításokat is elvégeztem magamon.

Az idő tényleg jónak ígérkezett, s reméltem, hogy ez egész délután megmarad, hogy a kicsik kiszórakozhassák magukat, plusz én is jól akartam magam érezni.

Az égen egy kósza felhő sem volt. A nap meleg sugarai elárasztották az egész várost, a fák árnyékai hosszan nyúltak el a kopott betonon, miközben már messziről hallani lehetett a kertekben játszó gyerekek nevetését és a szüleik óvó szavait, hogy vigyázzanak magukra.

A fekete edzőcipőm halkan kopogott a talajon, miközben lehúztam a felsőm cipzárját és ütemes léptekkel igyekeztem az utca végére, ahol Jimék laktak. Még szerencse volt, hogy nem laktak olyan messze, így pont tíz perc alatt oda is értem az apró, barátságos családi házhoz.

Alig léptem be az apró, különböző labdákkal és játékokkal tarkított kertbe a lakás bejárati ajtaja kicsapódott és három túlbuzgó kisgyerek rohant egyenesen felém, míg mögöttük Helena mosolygott gyermekeire elnézően, majd rám bocsánatkérően. Azonnal levettek a lábamról. Szó szerint.

A nyakamat két apró kar ölelte körbe, amihez egy rózsaszín ruhába öltöztetett kislány tartozott vörös, göndör tincsekkel. Arcán halvány szeplők díszelegtek, miközben zöld szemeiben vidámság és mosoly csillogott, ahogy ajkait halk kuncogás hagyta el jelenlétemtől. Nagyon hasonlított az anyjára.

Az ölembe valószínű az ikertestvére igyekezett felmászni, mert ő is vörös volt és elképesztően zöld szemű. Mikor mosolygott az arca két oldalán megjelent egy-egy apró gödröcske, ami elképesztően aranyos volt, s engem is megmosolyogtatott.

Derek, aki a legidősebb volt inkább félreállt, hogy ne essen bántódása két testvére hadonászásától. Ő egyáltalán nem hasonlított az ikrekre, sokkal visszafogottabb volt, miközben mellettem toporgott és olykor-olykor megigazította fekete keretes, apró szemüvegét. Szőkés haja kócosan meredezett ezerfelé és barna szemeiben, melyet apjától örökölhetett mintha némi szégyenlősség pihent volna. Annyira más volt, mint kisebb testvérei, de alig tudtam vele foglalkozni, mert az ikrek minden figyelmet maguknak akartak.

- Hé! – szólt végül rájuk Helena. – Ne szedjétek szét Valeryt már az első percekben! – figyelmeztette őket, mire csak felnevettek, de aztán végül mind lekászálódtak rólam.

Igyekeztem magamban elraktározni az érzést, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük pár perc alatt. 

Ezeket miért nem írtam le a naplómba? Fogalmam sem volt.

-  Na, menjünk skacok! – poroltam le magam, mikor sikerült felállnom és Helena ismét elmondott mindent a kicsiknek, miszerint vigyázzanak magukra, fogadjanak szót nekem és még sorolhatnám.

Őszintén szólva kicsit féltem. Alex és Heater valóban nagyon hiperaktívak voltak, s fogalmam sem volt róla, hogy ezzel miként fogok megbirkózni egyedül, de aztán örömmel vettem észre, hogy képesek voltak az embernek szót fogadni és nem futkároztak ki autók elé lelkesedésükben.

Halványan mosolyogva nyújtottam egyik kezem Derek felé, aki azonnal elfogadta gesztusom, miközben másikat már húga szorongatta és rángatta annak érdekében, hogy rá figyeljek.

- Alex megint elfutott – panaszolta, mire tekintetem azonnal előre szegeződött, ahol meg is találtam a tőlünk pár méterre rohanó kisfiút.

- Alex, várj meg minket! – kértem, s hallgatott rám. Alig akartam elhinni, mégis így történt.

A vártakhoz képest elég hamar eljutottunk a parkba, ahol már hagytam, hogy a többiek vezessenek egészen a focipályáig. Az apró kapukban már ki volt kopva a fű, s rengeteg ember lézengett körülöttünk különböző korosztályokban. Mindenki élvezte a jó időt.

A srácok nem messze a focipályától megtorpantak és azonnal le is dobták a cuccaikat, míg én tekintetemmel azonnal egy szőke, magas srácot kerestem. Reméltem, hogy tényleg eljött.

- Valery? – hallottam meg mögöttem a kérdő hangot, mire azonnal megpördültem, s egyhamar fel is ismertem Niallt. – Sziasztok! – mosolyodott el megkönnyebbülten, miközben lenézett pár pillanatra a kicsikre, majd ismét rám.

- Helló! – mosolyogtam, ám többre nem is lett volna nagyon lehetőségem, mert a gyerekek egymás szavába vágva köszöntek vissza a fiúnak.

Egy bő, földig lelógó szürke melegítő volt rajta és szintén bő trikó, amire felvette a nadrághoz illő melegítőfelsőt is. Szőke tincsei fel voltak zselézve, ám gyanítottam, hogy jól belőtt frizurája nem fogja kibírni az egész napot.

- Te ki vagy? – kérdezte kíváncsian Alex, miközben le sem vette szemeit a fiúról, aki a kérdés hallatán csak elmosolyodott, majd kérdőn rám pillantott. Jogos volt, hiszen én magam sem tudtam igazán, hogy ki is ő nekem. Alig egy hete ismertem, s nem igazán voltak ehhez hasonló kapcsolataim.

- Egy barátom – mondtam végül, s inkább Alexre néztem zavaromban. – Skacok ő Niall, Niall ők az ikrek, Alex és Heater és a legidősebb, Derek – mutattam be őket egymásnak.

- Valerynek nincsenek barátai! – ellenkezett Heater a megnevezés hallatán, mire nem csak a szőke fiú, de én magam is meglepődtem. Mármint tudtam, vagyis sejtettem, hogy nem nagyon lehetnek barátaim, hiszen senki sem keresett, de azért kimondva mégiscsak furcsább volt ez az egész.

- Most már van – vigyorogta végül Niall, mikor félve ránéztem, hogy láthassam a reakcióját. Arra számítottam, hogy tisztán látszik majd vonásain a döbbenet és az a tipikus „bolond ez a lány, még barátai sincsenek” nézés, de semmi ilyesmi nem volt. Továbbra is mosolygott, úgy tűnt, ez igazán nem számított neki velem kapcsolatban.

- Játszunk! – ugrándozott Alex, mikor megunta a beszélgetést és inkább felvette a focilabdát, amit eddig Derek szorongatott.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy a legidősebb fiú sokkal csendesebb és visszafogottabb volt, mint testvérei. Nem csak kinézetre nem hasonlított az ikrekhez, de személyiségileg sem.

- Derek, jössz? – kérdeztem a kisfiút, mikor négyen elindultunk a focipálya felé, ám ő meg sem mozdult.

- Derek nem tud focizni! – közölte velem Alex, miközben megragadta a kezem, hogy magával húzzon tovább, ám csak akkor voltam hajlandó elfordítani a fejem az említettről, mikor az megrázta a fejét és inkább leült a fűbe, hogy úgy figyeljen tovább minket.

- Velem lesz Niall! – szögezte le Heater, mire csak felnevettem és bólintottam. Nem is mertem volna a kislánnyal vitatkozni.

Nagyon is féltem ettől a játéktól, elvégre nem igazán tudtam, hogy mire számítsak magamtól. Az első percekben inkább hagytam, hogy Alex futkározzon a labda után, miközben versenyzett húgával.

Akaratlanul is újra és újra Derekre pillantottam, aki hatalmas lendülettel tépkedte maga körül a füvet. Volt a kisfiúban valami, ami miatt anyáskodni akartam felette.

- Gyerünk már, Valery! – szólt rám elégedetlenül Alex, mikor meglátta mozdulatlanságom, miközben felém lőtte a labdát.

Zavartan néztem körbe, mikor észrevettem a felém közeledő Niall alakját, ami inkább arra késztetett, hogy fussak magam előtt lökve a labdát.

Nem is vagyok olyan rossz, gondoltam elismerően, mikor sikerült gólt lőnöm. Heater apró termete nem igazán jelentett akadályt. 

- Ez az! – lelkendezett Alex, miután kiöltötte húgára a nyelvét és apró kezét nyújtotta, hogy lepacsizhassak vele. A gesztuson jót mosolyogtam, míg a játék tovább folytatódott.

Sokkal jobban éreztem magam, mint ahogyan arra számítottam és ez csak még jobb kedvre derített.

Mindenesetre Jimnek igaza volt, a két kisgyerek fáradhatatlannak bizonyult, egy óra után is ugyanolyan lelkesen és lendülettel futkároztak a labda után vagy a labdával, míg mi a vége felé inkább csak sétáltunk és kocogtunk, ha az ikrek ránk szóltak.

- Hé! – csaptam össze a kezem, hogy mindenki rám figyeljen. Alex a biztonság kedvéért karjaiba vette a labdát, hogy Heater ne tudja elvenni tőle. – Nem vagytok éhesek? – kérdeztem, mire mindenki csak egy bólintással válaszolt. – Akkor hozok valamit enni – döntöttem el. Mintha láttam volna ide fele jövet egy bódét, gondoltam. – Vigyázol rájuk? – néztem a szőke fiúra, akivel pár összenézésen kívül nem igazán volt alkalmam beszélgetni. A gyerekek minden figyelmünket maguknak akarták.

- Persze – bólintott magabiztosan, mire csak elmosolyodtam és türelemre intve őket elindultam a gondolt irányba.

Miközben távolodtam négyfős társaságuktól mindvégig magamon éreztem Niall ég kék szemeinek figyelmét, ami miatt sokkal jobban kellett arra figyelnem, hogy emeljem a lábaim és el ne essek.

8. Elfeledett boldogság

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a több, mint hetven feliratkozót. Elképesztő megnyugvás számomra, hogy ezzel a történetemmel sem lőttem félre, legalábbis eddig. Remélem ezután sem fogok.(:

Másodszor pedig szeretném megköszönni ezt a csodálatos fejlécet Dorothy S.-nek. Szerintem gyönyörű!

Az érettségizőknek pedig sok sikert és kitartást kívánok!

Kellemes olvasást!

Xoxo.Bri.

8. Elfeledett boldogság

„Életünk boldogsága parányi töredékekből áll össze - az apró, elfeledett csókokból és mosolyokból, egy kedves pillantásból, avagy egy szívből jövő jókívánságból.”

A kora reggel megnyugvásként ért, mikor az ébresztőórám csörögve adta tudtomra, hogy ideje lenne felkelnem, s elkezdenem egy újabb napot. Ám ezt hosszú ideje most először egyáltalán nem bántam. Nem morgolódtam a kelés miatt vagy amiatt, hogy különösen fáradt voltam a késői lefekvésemtől. Ez mind nem számított, mert emlékeztem a tegnapra. Még alvásközben is valahol mélyen, a tudatalattimban attól rettegtem, hogy reggelre mindent elfelejtek, s Niallből nem marad más csak egy fiú, akiről írtam a naplómban. Márpedig most ennél többet akartam, nem csak sorokat, hanem képeket, emlékeket, amikre visszatudtam gondolni. Túl sokat kértem? Nem tudom.

Hálás voltam, hogy volt időm lezuhanyozni, ami kicsit felébresztett a reggeli kábultból és a tegnap történtek hatása alól. Kicsit ésszerűbben tudtam gondolkodni, noha még mindig nem jött el értem a várt rettegés és kétkedés. Nem gondolkodtam azon, hogy a fiú mikor fog hátba támadni vagy nem szabadna benne bíznom, ez mind nem érdekelt. Ha valahol gondolkodtam is ilyenen nem volt időm figyelni, mert siettem a készülődéssel, hogy elérjem a buszt. Most az egyszer nem hagytam, hogy a rossz érzések eluralkodjanak rajtam.

A jó hangulatomat már csak a napos időjárás is fokozta. A pocsolyák teljesen felszáradtak, ahogy a zöldülő növények is áhítattal itták magukba a melengető, kellemes sugarakat. Minden olyan jónak tűnt és barátságosnak, de gyanítottam, hogy még a szakadó eső sem tudta volna lemosni az arcomon pihenő mosolyomat.

- Jó reggelt, Jim – köszöntem kedvesen a sofőrnek, mire az rám emelte barna szemeit és ugyanúgy mosolyogva biccentett felém, míg hogylétem felől érdeklődött. – Köszönöm, jól – mondtam. – Végre ismét süt a nap...az utóbbi időben kezdett idegesítő lenni a folytonos eső – magyaráztam.

- Azt mondják nem marad sokáig – mondta, miközben becsukta az ajtókat és megindultunk a következő megálló felé. – Pedig megígértem a srácoknak, hogy elviszem őket focizni.

- Tényleg! – mondtam, mintha csak akkor jutott volna eszembe, pedig fogalmam sem volt arról, hogy voltak gyermekei. – Hogy vannak? – kérdeztem kedvesen, remélve, hogy nem sülök bele tudatlanságomba.

- Hiperaktívak – sóhajtotta fáradtan, mégis tisztán érezhető szeretettel a hangjában. – Ráadásul most élik a miért korszakukat – nevetett fel némi elkeseredéssel a hangjában. – Alex hiányol téged – fűzte még hozzá, mire akaratlanul is meglepődtem. Nem csak azért, mert nem is ismertem a kis srácot, hanem mert képtelenségnek tűnt, hogy engem bárki is hiányoljon.

Megigazítottam a táskám szíját, mikor észrevettem a következő megállót szembe vele a bolttal.

- A hétvégén, ha jó idő lesz elmehetnék velük focizni – mondtam végül. Végig se gondoltam teljesen az ötletem. – Addig is pihenhetnél kicsit – érveltem. Meg akartam ismerni a gyermekeit, mert ezek szerint közöm volt hozzájuk valamilyen szinten. Annyira, hogy valakinek hiányozzak.

- Az remek lenne, Valery – mosolygott rám hálásan, majd kinyitotta az ajtókat. – Jó lenne már kicsit kettesben lenni Helenával.

- Akkor megbeszéltük – mosolyogtam. – Viszlát, Jim! – biccentettem, majd le is szálltam a járműről, hogy mielőbb beszélhessek Gracel. Infók kellettek!

- Jó reggelt! – köszöntem kissé meglepetten, mikor belépve a helyiségbe más is volt az asszonyon kívül.

A harmincas évei végén járható nő egyszerű virágos szoknyát viselt egy hosszá illő blúzzal, míg vöröses tincseit könnyed kontyba fogta. Sápadt, szép vonású arcát pár kósza, kiszökött tincs keretezte. Vörös ajkai kedves mosolyra húzódtak, mikor meglátott.

- Szia Valery! – mondta. – Hogy vagy? – érdeklődött szelíden, s én igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni. Szóval ő is ismer. De ki ő?!

- Köszönöm, nagyszerűen vagyok – feleltem végül. – Szépek a rózsák – pillantottam a pulton pihenő csokorra. A élénk vörös szirmok még nem nyíltak ki teljesen, de látszott, hogy csak pár nap kell számukra.

- Ugye? Szerintem is – mondta büszkén, miközben kék szemeivel a virágokra nézett, majd ismét rám. – Majd még találkozunk – fogta kezeibe a növényeket. – Sziasztok! – nézett a pult mögött álló asszonyra, majd rám, mielőtt elhagyta volna a boltot.

Ahogy eltűnt arcomra értetlen, kérdő kifejezések ültek, amik láttán Grace jóízűen felnevetett és magyarázni kezdett.

- Ő Helena – magyarázta. – Jim, a buszvezető felesége és az én testvérem lánya.

- Oh – mondtam meglepetten. Hát ő lenne Helena, gondoltam. Lassan összeálltak a puzzle darabkák.

- Az egyik nap, mielőtt ismét elvesztetted az eszméleted az ő fiúkért mentem az óvodába – folytatta. – Alexért. Nagyon jóban vagy velük, igazán szeretnek téged.

- Az jó, mert pár percre beszéltem meg Jimmel, hogy hétvégén focizni viszem a gyerekeiket – nyögtem ki, mire Grace újra felnevetett. Látszólag nagyszerűen szórakozott a helyzetemen, ami végül engem is mosolygásra késztetett. – Szóval? Mit kell tudnom? – kérdeztem.

- Három gyermekük van – magyarázta. – Alex és Heater a legkisebbek, de ikrek – magyarázta. – Közülük Heater a legkisebb, de ezt Alex úgyis mindig orra alá dörgöli. Derek a legidősebb, de ő is csak harmadikos.

- Értem – bólintottam. – És tudok focizni? – kérdeztem.

- Fogjuk rá – mosolyogta. – Azért nehéz kicselezni három kisgyereket – érvelt.

- Képzelem – nevettem fel a gondolatra.

- És Helenával hogy vagyok? – kérdeztem. – Úgy értem tegezem vagy magázódom?

- Tegezed – felelte. – A családhoz tartozol, drágám – mosolyogta kedvesen, szeretetteljesen.

A szavai akaratlanul is megleptek, noha tudtam jól, hogy Grace és a férje tényleg nagyon szeretnek, az egészen idáig nem tudatosult bennem, hogy lehet egy családom vér nélkül is. Csak a szeretet miatt.

Az órák kellemesen teltek, s sokkal többen jöttek virágot venni, mint ahogyan azt gondoltam volna. Az itteniek úgy tűnt szerették a színes, illatos növényeket, ráadásul sokan jöttek különböző magokért és a kertjükhöz szükséges cuccokért.

Mindenki régi ismerősként köszöntött engem, amihez igyekeztem jó arcot vágni, s megígértettem magammal, hogy felírom őket a naplóba, mert a velem dolgozó asszony állítása szerint nem most először kell mindenkiről mesélnie nekem. Érdekelt, hogy itt létem alatt hányszor is történhetett meg ez.

- Túl sokszor – sóhajtotta végül az asszony szomorúan és aggodalmasan, ami pár perc erejéig teljesen lelombozott. Ez mit jelenthet? Mennyi az a túl sok? Mindenesetre nem firtattam tovább a dolgot, nem akartam elrontani a saját kedvem, hiszen a nap is sütött még. Sehol sem voltak a közelben csúnya eső felhők.

Grace ismét hátra ment a raktárral egy idős asszonnyal, hogy megvitassák milyen magokra is van szükség az új cserépbe, amit még az unokájától kapott. Még mindig meglepett, hogy az emberek milyen könnyedén beszélgetésbe elegyedtek egymással és mennyire nyíltak voltak.

Reflexszerűen kaptam fel a fejem, mikor meghallottam az ajtó feletti csengő hangját, s hamar meg is láthattam az újabb vendéget, bár kételkedtem benne, hogy ő is virágokért jött volna. Ismét. 

- Szia – mosolyodtam el halványan, próbáltam lenyelni örömöm, amit jelenléte okozott. Nem akartam, hogy elbízza magát, ráadásul én sem akartam beismerni, hogy igenis jó volt újra látni őt.

- Helló – köszönt. – Reméltem, hogy itt leszel, ugyanis tegnap elfelejtettem elkérni a telefonszámodat és beszélni akartam veled – magyarázta. Tisztán látszott, hogy zavarba jött, de nem akartam még véletlenül sem kinevetni a fiút bármennyire is tartottam ezt aranyosnak.

- És miről? – kérdeztem kedvesen, türelmesen.

- Ráérsz szombaton? – kérdeztem. – Gondoltam elmehetnénk valahova vagy valami ilyesmi...

- Az a helyzet, hogy szombaton ismerősöm gyerekeire vigyázom – mormoltam kissé zavartan. Láttam rajta, hogy a hír hallatán elszontyolodott, s talán valami ócska lekoptatós dumának is hitte szavaim. – Elvileg focizni megyek velük, de ha gondolod...eljöhetsz, mármint ha nem zavarnak a kicsik – tettem még hozzá sietősen. Talán túl sietősen is, de ha ez fel is tűnt neki nem mutatta. Jó kedvűen elmosolyodott, miközben viszonozta pillantásom és bólintott.

- Nekem oké – felelte. – Akkor majd szombaton – mondta, majd hátrált pár lépést, hogy elhagyja a boltot.

- Várj! – szóltam még utána, mikor észbe kaptam, s míg ő kérdő tekintettel figyelte mozdulataim addig én sietősen elkotorásztam az egyik fiókból egy megviselt cetlit és tollat, hogy gyorsan leírjam a telefonszámom. – Szerintem ez azért még kelleni fog, ha nem akarsz folyton keresni, hogy hol lehetek – nyújtottam át neki az apró papírdarabot.

- Oh – mondta. – Kösz – mosolyogta, miközben tekintetét végig futtatta a számjegyeken, majd begyűrve azt a farzsebébe, mely szokás szerint lógott rajta végleg elhagyta a boltot.

Távozása után is ott bujkált ajkaim szegletében az a meghitt mosoly, amit az előbbi percek okoztak, de ha akartam sem tudtam volna eltüntetni őket. Nem igazán akartam, kicsit ki akartam élvezni azt a boldogságot, amit talán évek óta nem éreztem. Azt a boldogságot, amire nem is emlékeztem.

- Köszönöm, Grace – lépett ki a raktárból Mrs. Swan kezében egy sárga, apróbb zacskókkal telepakolt szatyrokkal. – Szia, Valery! – intett még egyet nekem, amit természetesen viszonoztam, s ismét egyedül marattam Gracel.

Az asszony ajkain egy sokat sejtő mosoly pihent, miközben végig nézett rajtam, s tekintete pár pillanatra megállapodott vidám, szokatlan vonásaimon.

- Mi az? – kérdeztem végül, mikor nem bírtam tovább hallgatását, pedig sejtettem, hogy tud valamit. Volt egy olyan gyanúm, hogy előtte nem lehetett titkolózni, főleg mert jobban ismert engem, mint én saját magamat.

- Ki volt a srác? – kérdezte még mindig azzal az idegesítő mosollyal, amitől tudtam, hogy fölösleges lenne hazudnom.

- Csak egy fiú....nem rég ismertem meg – magyaráztam zavartan. Nem tudtam, hogy amúgy mennyire szoktam ismerkedni, de visszaolvasva eddigi írásaimat, s érezve magamban az újdonság varázsát ez egészen ritkaság lehetett. Egy részem még mindig, szüntelenül helytelenítette döntéseimet.

- Kedves? – kérdezte.

- Amennyire eddig megismertem – bólintottam. – Szombaton is találkozom vele, ha minden igaz, eljön velem meg a gyerekekkel focizni – magyaráztam, s egyszerűen képtelen voltam nemet mondani az ajkaimnak. Vigyorogtam és alig vártam a hétvégét.

- A végén valaki még kirángat az egérlyukadból – nevetett fel hitetlenkedve, mégis tagadhatatlan örömmel a hangjában, miközben a nefelejcseket kezdte el igazgatni.

7. Megért

7. Megért

„Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat - nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.”

Magam is megdöbbentem, mikor azon kaptam magam, hogy nagyszerűen szórakoztam Niall Horan társaságában, annak a fiúnak a társaságában, akit pár órája még majdhogynem pokolra küldtem bosszankodásomban, az ismeretlenitől való félelmem miatt.

A srác kétségtelenül kellemes csalódást okozott, miközben fokozatosan beszélgetésbe elegyedtünk és lassan, de biztosan megismertük egymást. Már amennyire betekintést engedtünk az életünkbe, aminek nem csak én szabtam gátat, hanem ő maga is. Akaratlanul is észrevettem, hogy voltak témák, amikről nem szívesen beszélt, sőt, némelyik kérdésemre eléggé kitérő választ adott vagy nem is válaszolt, ami miatt természetesen nem okoltam. Inkább csak még inkább felkeltette az érdeklődésem, hiszen nem érthettem, hogy az amúgy nyitott és barátságos sráccal, mégis mi történhetett, hogy bizonyos dolgokról hallgatott. Mint például az elmúlt évekről, hogy mit csinált és Londonból miért költözött vissza egy olyan városba, ahol eddig nem is élt, elvégre Mullingarből származott, ráadásul az álmairól vagy éppen a céljairól is szűkszavúan felelt. Pontosan úgy, ahogyan én tettem a családomat és a gyermekkoromat illetően, nem csak azért nem feleltem rájuk rendesen, mert nem emlékeztem, hanem azért is, mert elkapott egyfajta rossz érzés. Valami olyasmi, ami arra késztetett, hogy hallgassak és témát váltsak. S noha ezt észrevette, ő sem makacskodott. Tiszteletben tartottuk egymást és ez megnyugtatott. Biztonságot nyújtott maga a tény, hogy nem mindent tud rólam, hogy nem ismer jobban, mint én magamat.

- Szóval két éve ide költöztél Amerikából teljesen egyedül? – kérdezte meglepetten, hiszen leszűrhette szavaimból, hogy inkább szöktem szüleim elől, mintsem közös megegyezésre, a felnőtté válásom érdekében elrepültem a fészekből.

- Lényegében igen – bólintottam halványan megmosolyogva meglepett vonásait. – De ez miért olyan meglepő? – kérdeztem. Ennyire azért nem volt megdöbbentő több éves cselekedetem, vagy mégis?

- Hát...az emberek azért nem csinálnak olyan gyakran ilyet – felelte eltűnődve. – Nem megszokott.

- Valóban – bólintottam egyetértően. – De te is menekülsz, vagy rosszul gondolom? – kérdeztem, s bár tudtam, hogy ismét érzékeny témára léptem, de úgy gondoltam, ha jelét adom hajlandóságomnak, miszerint kezdem őt a bizalmamba fogadni akkor talán ő is oldottabbá válik majd.

- Nem menekülök! – tagadta, de szavai végére elbizonytalanodott, miközben a kólája szívószálát kezdte el kavargatni az italban. – Csak...kell egy kis pihenés...nyugalom – magyarázta, majd ismét rám nézett. Kék szemeiben mintha valami láthatatlan könyörgés csillant volna, hogy megértsem, mire is akar kilyukadni. Mit is érez annak ellenére, hogy nem tudja szavakba önteni gondolatait.

- Tudom, miről beszélsz – bólintottam, miközben igyekeztem uralni a testemben szétáradt megnyugvást. Hirtelen úgy éreztem mintha társra találtam volna ebben a önkéntes száműzetésben. – Csak szeretnél egy helyet, ahol lenyugodhatsz, ahol megtalálhatod önmagad anélkül, hogy az igazi életedben bármi is változna. Reménykedsz, hátha ott megáll az idő, pedig tudod jól, hogy ilyenről szó sincs, hogy ők folytatják tovább a napjaikat. Nélküled. Egyszerre reménykedsz, hogy elfelednek, s ezzel leesnek a válladon pihenő terhek, miközben rettegsz attól, hogy valóban felejtésbe merülsz és ha egyszer szembesétálsz velük az utcán nem ismernek fel, nem akarnak felismerni – magyaráztam, miközben ujjaimmal a pohárszélén köröztem. A szavak öntudatlanul buktak fel ajkaimból, miközben gondolataimba merültem, s átadtam magam az érzéseimnek.

Mintha ezek a gondolatok évek óta őrlődtek volna bennem, s csak arra vártak volna, hogy valaki hallhassa őket, valaki megértse őket.

Mikor sikerült visszaküzdenem magam a jelenbe ijedten pillantottam fel Niall engem kémlelő szemeibe, melyekbe ítélkezés helyett megértés, hála és mintha némi cinkosság csillogott volna. Nem mondta ki, egyikünk sem mondta ki hangosan, de tudtuk, hogy teljesen megértjük egymást. És ez több volt, mint amit valaha is reméltem az élettől, nemhogy ettől a randitól.

- Öhm... – köszörülte meg a torkát mellettünk az egyik pincér, aminek hallatán visszakerültünk az étterem pizza szagú falai közé. – Lassan zárunk – figyelmeztetett minket halványan, elnézően mosolyogva, majd mikor bólintottunk tovább is állt.

- Oh.. – motyogtam meglepetten, mikor a falon lógó órára esett a tekintetem. Lassan éjfél.

- Bocs, nem figyeltem, hogy mennyi az idő – mormolta a fiú kissé bűntudatosan, mire halványan elmosolyodtam szabadkozásán és csak vállat vontam. Nem különösebben bántam, hogy ennyire átbeszéltük az időt, mert jól éreztem magam. Niallel tényleg jól éreztem magam.

Az utolsó vendégek is elhagyták velünk az épületet miután a szőke fiú fizetett, s visszaindultunk a hatalmas autóba, mely immár egyedül árválkodott a parkolóban.

- Remélem azért jól érezted magad, ha már elrángattalak – mosolyodott el a fiú, mikor hosszas, néma utazás után megállt a házam előtt. Ajkain mintha egy félénk görbület pihent volna, amit hirtelen elképesztően aranyosnak találtam.

- Mondjuk úgy, hogy nem bántam meg, hogy nem etettem meg veled a virágokat – feleltem viccelődve, aminek meg is lett a hatása. Némi hitetlenkedő másodperc után a fiú jólesően felnevetett, s ez csak még inkább mosolygásra késztetett.

- Azt hiszem, szerencsésnek kellene magam éreznem – mosolyogta. – Akkor látlak még? – kérdezte, miközben kiszálltam a kocsiból.

- Valószínű, hiszen elég kicsi ez a város – feleltem, mire ismét hitetlenkedve felnevetett és bólintott.

- Jó éjt, Valery – búcsúzott végül.

- Szia – köszöntem el, majd becsukva magam után az ajtót a házam felé vettem az irányt, noha egész rövid utam során magamon éreztem a fiú tekintetét a sötétített üvegablak mögül. Csak akkor volt hajlandó felbőgetni a motorokat és elmenni, mikor az ajtóm zárja kattant, s én beléptem besötétedett otthonomba.

Alig öltöztem át pizsamába a laptopot már bekapcsoltam, hogy mielőbb leírhassam a történteket, ugyanis rettegtem attól, hogy reggel, mire felkelek mindent elfelejtek. Ismét.

Niall kellemes csalódás volt számomra. Teljesen félreismertem a fiút, noha még most sem igazodom ki rajta teljesen. Néha látom benne az elkötelezett férfit, aki nem fogadja el a nemet, aztán a srácot, aki keresi magát a világban, s végül a fiút, aki imád szórakozni és bohóckodni. Mindezt pár óra alatt, ami teljesen ledöbbentett, mégis kiismerhetetlenné tette.

Ujjaim maguktól mozdultak, miközben a gondolataim viharként kavarogtak bennem, s minden létező dolgot legépeltem róla, amire emlékeztem, hogy későbbiekben is megmaradhassanak. Ugyanis ezeket meg akartam jegyezni, meg akartam jegyezni Niall Horant Mullingarből, akinek a szülei elváltak, s akinek egy bátyja volt. Akiket ott hagyott, hogy szerencsét próbáljon szigorúan tagadva azt, hogy menekülne, s aki ide költözött kitudja miért.

Meg is ijeszthetett volna ez a hirtelen jött kötődés a fiú iránt, valahol mélyen remegtem is ettől az egésztől, ám azon az estén olyannyira új és mindent elsöprőek voltak a bennem végbement érzések, hogy minden más kételyem háttérbe szorult.

Azon gondolkodom, hogy vajon megakart-e csókolni. Mármint ez kétségtelenül randi volt, hiszen nem hiába hívott el, de....egyáltalán eszébe jutott, hogy megtehetné? Vajon hagytam volna neki? Hiszen nem szoktam ismerkedni, pontosan azért, amiért ide le kell írnom mindent. Mert felejtek, mert az agyam kiüríti az emlékeimet, ha túlterheltnek érzi magát. Viszont vele mégis ismerkedem és érdekel, hogy ki ő, mit akar vagy mitől menekül. Őt megakarom ismerni, ami kicsit megijeszt. Nem szoktam ilyen lenni, nem szoktam engedni, nem szoktam ilyen gyorsan bízni valakiben, de Niall Horan olyan hatással van rám, ahogyan senki.

Pár pillanatra megálltam az írásban, de csak azért, hogy beírva a jól ismert zeneportál címét rákeressek a pizzázóban hallgatott dalra.

„But I need that one thing/De szükségem van arra az egy dologra

And you've got that one thing/És benned meg van az az egy dolog”

Halványan elmosolyodtam, mikor dúdolgatni kezdtem a szöveget, ám nem sokat időztem az oldalon, a dalszöveg egymás után futott fel a képernyőn, majd visszakapcsoltam teleírt dokumentumra, hogy folytathassam a gépelést.

Egy pillanatra megálltam, noha nem azért, mert be akartam fejezni az írást. Csak összeakartam szedni a gondolataimat. Annyi minden kavargott bennem.

Talán félnem kellene, úgy értem, még mindig nem ismerem őt, nem szabadna már most bíznom benne, nem szabadna kötődnöm hozzá csak azért, mert azt érzi, amiben én már hosszú évek óta élek. De mi mást csinálhatnék? Egyszerűen csak örülök, hogy végre valaki megért, valaki tudja, miről beszélek, mikor menekülésről vagy magányról beszélek. De ő miért érti? Miért pont egy ilyen srác, aki látszólag mindent és mindenkit megkaphatna érti azt, amit mondok? Min mehetett ő keresztül? Miért költözhetett ide? Mit kereshet és mi elől menekülhet? Persze nem vághatom ezeket a kérdéseket hozzá, amíg én nem nyílok meg neki nem várhatom el azt, hogy ő beszéljen és elmesélje az életet. Nem is erőszakoskodom. Ha nekünk tényleg dolgunk van egymással, akkor előbb vagy utóbb, de mindent megtudok róla, ahogyan talán ő is rólam.

„Get out, get out, get out of my mind/Kifelé, kifelé, kifelé a fejemből

And come on, come into my life/Gyerünk, gyere az életembe

I don't, I don't, don't know what it is/Nem, nem, nem tudom mi ez

But I need that one thing/De szükségem van arra az egy dologra

And you've got that one thing/És benned meg van az az egy dolog”