21. Jövő

21. Jövő

„Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem.”

Kezdtem azt hinni, hogy valóban álmodom, mert képtelenség, hogy mindez velem történik meg. Képtelenség, hogy ilyen boldog legyek és minden ennyire klappoljon az életemben. Egyelőre. Vele.

Mióta belépett az életemben minden annyira egyszerű és vidám. Persze még mindig aggódom, hogy belém csap a ménkű  és elfelejtek mindent, de már nem félek, mert tudom, hogy ő velem van. Hogy segít, ha majd eljön az idő és nem hagyja, hogy elvesszek az öntudatlanságban és a felejtésben. Megtart és szorosan fog. Remélem sosem ereszt.

Mintha évek óta így telnének a napjaink. Vagy ő jön át vagy én, mikor épp nem dolgozom, vagy ketten megyünk el valahova sétálni. Olyanok vagyunk, mint a normális, egyszerű emberek. Mert mikor vele vagyok akkor nem Valery vagyok az emlékezetkiesős csaj, hanem Valery, Niall barátnője. És ő sem Niall Horan a One Direction ír származású énekese, hanem csak Niall a barátom.

Természetesen ott bujkál bennem a kisördög, hogy ez meddig is fog tartani, de egyelőre igyekszem nem erre gondolni. Csak próbáljuk kihasználni az időt, amíg nyugodtan éldegélhetünk egymás mellett anélkül, hogy őt a média vagy a menedzsment zaklatná vagy én teljesen magamba fordulnék.

Amúgy még mindig hihetetlen számomra, hogy egy híres énekes a barátom. Elképesztően tartom, hogy egy olyan fiú mellett lehetek, akiért milliók vesznek meg és biztosan megfojtanának egy kanál vízben, ha megtudnák a kapcsolatunk. Erre a minap rá is kérdeztem. Mármint arra, hogy nem követik őt lépten-nyomon paparazzik és hasonlók. Minden, ami a nagykönyvben meg van írva. Azt mondta, hogy néhány befolyásos kapcsolattal és persze rengeteg pénzzel minden elintézhető. Inkább nem is firtattam tovább a témát. Rossz belegondolni, hogy fizetnie kell azért, hogy békén hagyják. Hogy élhesse az életét.

Niall rengeteget mesélt a sztárság árnyoldalai mellett a barátairól is. Azokról a fiúkról, akikkel estékről estékre léptek fel a rajongók előtt, hogy kiénekeljék a lelküket is. És olyankor olyan boldognak tűnik, látom rajta, hogy imádja a fiúkat, ahogyan ők is őt. Tényleg mintha testvérek lennének. Ezért is lehet nehéz neki ez az egész. Ott van az énekléshez való szenvedélye, a barátai iránti kötődése, de annyi minden van, amiből elege van és ami miatt nem akar kiszakadni a mi kis világunkból. Pedig tudom, hogy vissza fog menni. Vissza kell és valószínű majd vissza is akar térni a világába. Oda, ahova tartozik, s ahova talán én majd nem tudok beleférni.

Mindenesetre ezt is próbálom tudatom mélyére söpörni, hogy ne gondolkodhassak rajta. Inkább próbálom magam elé képzelni azokat a jelenteket, amiket mesélni szokott, a sok kellemes pillanatot, amitől visszatér a szemeibe az a bizonyos csillogás.

Ott van például Harry. A göndör hajú, zöld szemű srác, aki nagyszerű hallgatóság, de akkor érzi magát a legjobban, mikor meztelen lehet. Furcsa.

Ott van Liam, akire mindig is nagy testvérként tekintett már a megismerkedésük első perceitől kezdve. Elvileg fél a kanalaktól és túl érett a korához képest, de nagyszerűen lehet vele bolondozni.

Zayn a félig pakisztáni srác, ami aztán meg is magyarázta barna bőrét és vonásainak jellegzetességét. Tele van tetoválásokkal, ahogyan Harry is és lassan Louis is, de ő kezdte el ezt az egészet. Van egy barátnője a Little Mixes Perrie Edwards.

Louis a legidősebb a bandában, de ezt senki sem mondaná meg róla. Folyton valami csínyen töri a fejét, Niall állítása szerint a fiú sosem fog felnőni. Én pedig nem tudok ezzel ellenkezni, hiszen minden őrültségüket elmesélte, aminek általában Lou volt az értelmi szerzője.

- Mit írsz annyira? – kérdezte Niall kíváncsian, mikor besomfordált a szobámba és érdeklődve figyelte gépelő, kissé meggörnyedt alakomat.

- Csak a naplóm – mosolyogtam zavartan, miközben gyorsan elmentettem a leírtakat és egy gyors mozdulattal lecsuktam a gépet.

- Úúú – vigyorogta kíváncsian. – Rólam is írtál?

- Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem – feleltem sejtelmesen, hiszen eszembe sem jutott bevallani neki, hogy bejegyzéseim nagy részét az utóbbi időben ő tölti ki.

- Ez nem válasz – makacskodott.

- Akkor ne kérdezz! – vágtam vissza, miközben szórakozottan elé lépdeltem és engedve hívogató karjainak hozzá bújtam.

- Mit csinálunk ma? – szólalt meg végül, ám még mindig nem volt hajlandó ereszteni.

- Elmehetnénk Gracékhez – ajánlottam. – Folyton azzal nyaggat, hogy alig lát mostanság a virágbolton kívül, nem akarom megbántani – magyaráztam.

- Nekem oké – felelte könnyedén a fiú, miközben végre vagy inkább sajnos eleresztett, hogy beszélni tudjak az idős asszonnyal látogatásunkról.

Grace, ha lehet még jobban örült a körülöttem folyó dolgoknak, mint én magam, s ez melegséggel töltötte el a szívem. Igazán látszott rajta, hogy örül a boldogságomnak és fontosnak tartja, hogy miként is alakulnak a dolgaim.

Mikor beszámoltam neki erről az egészről nem nagyon lepődött meg. Persze gondolhattam volna, hogy ő már akkor tudta ennek a végét, mikor én még teljesen össze voltam zavarodva. Ráadásul azt is tudta, hogy ki is Niall igazából, szerinte még a kisgyerekek is sejtettek valamit, csak nem akartak illetlenek lenni és a dolog után járni. Csak én vertem a fejem a falba gondolatban, hogy nem jöttem rá erre előbb. Hiszen annyira nyilvánvaló volt és egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy miért nem vettem észre. Elvégre a tudtomon kívül sokat hallgattam One Directiont, hol a rádióban szólt, hol én kapcsoltam be vagy éppen az újságok voltak te velük. Majd kiszúrta a szemem a dolog én mégsem vettem észre, nem is igazán foglalkoztam vele, elvégre annyi más gondolkodni valóm volt. Ettől úgy éreztem magam, mint egy öregasszony, aki órákig keresi a szemüvegét, ami vagy a kezében van vagy a feje tetején.

A ténynek, miszerint szeretnénk átmenni hozzájuk délután nagyon örült és izgatottan kezdte el sorolni, hogy az utóbbi időben mennyi finomságot sütött, ugyanis a három kisgyerek látogatása is a mai napra esett, hogy a szüleik kicsit kipihenhessék magukat a hétköznapok őrült rohanásában.

- Minden rendben? – kérdeztem zavartan, mikor a telefonbeszélgetésből visszatérve a szobámba Niall az ágyam szélén ücsörgött és rezgő mobilját szorongatta.

- P-persze – motyogta kissé meglepetten, ám szavai szerintem még saját magának is hamisnak tűntek.

Csak rá kellett néznem szomorú, bűntudatos vonásaira, hogy tudjam kik is kereshetik.

- Fel kellene venned – mondtam. – Csak hogy tudják, nem esett bajod – biztattam, hiszen láttam rajta, hogy mennyire viaskodik magában. Ujjai hol a hívás fogadásra csúsztak, hol el a képernyőről.

- Igen? – szólt bele végül, mikor megnyomta a kis ikont és füléhez emelte a készüléket. Hangja kicsit megremegett, de igyekezett úrrá lenni érzelmein. – Csá, Liam – köszönt, mikor meghallotta a vonal túlsó végén lévő hangot. Ajkaira halvány mosoly költözött, amibe egyszerre volt szomorúság és boldogság barátját hallva.

Sokat keresték őt. Egy nap akár többször is, de Niall ritkán vette rá magát, hogy válaszoljon is a hívásokra vagy az üzenetekre. Azt mondta, hogy örül, hogy ilyen fontos a barátainak, de közben zavarta is a dolog, mert csak még jobban összezavarodott, a beszélgetéseik miatt nem tud sosem döntésre jutni. Mondjuk szerintem még magának is füllentett. Egyszerűen csak nem akart döntésre jutni, hiszen mindketten tudtuk, hogy ez a két élet nem egyeztethető össze. Én nem akartam a világ szeme elé kerülni azzal, hogy a barátnője vagyok, de nem is tarthattam őt vissza az igazi életétől.

- Persze, minden rendben – felelte Niall, s nagyon igyekezett minden boldogságot összesűríteni a hangjában. – Többiek? – kérdezte, majd pár pillanatig hallgatott, ahogy Liamre koncentrált. – Az király! – adott lelkesedésének hangot, ám szerintem ez nem csak nekem tűnt hamisnak, hanem a barátjának is, mert hosszú másodpercekig csak a néma csönd uralkodott közöttük.

Bármennyire is próbáltam kerülni az ilyen gondolatokat olykor-olykor mégiscsak letámadtak és nem tudtam szabadulni a kételyektől. Néha eljátszottam magamban, hogy Niall itt marad velem és ezeknek a boldog napoknak sosem lesz vége, de legbelül mindig is tudtam, hogy ez csak ábránd marad. Mert ő nem volt itt igazán boldog. Persze tudtam, hogy velem az és sokat segítek neki, mert gyakran mondta és láttam is rajta, de..de az a csillogás a szemeiben nem volt meg. Egy egész más fajta fény volt a szemében, ami nekem szólt, de tudtam, hogy ez nem lesz elég élete végéig. És ha mást nem akkor én fogom őt visszaküldeni. Még a gondolatra is összeszorult a torkom.

- Valery? – lengette meg előttem Niall a kezét, hogy végre rá figyeljek.

- Tessék? – kaptam rá a tekintetem kissé megszeppenve, igyekezve a pillanatnak élni és nem a jövőnek. A jövő gondolatától csak összefacsarodott a szívem.

- Minden oké? – kérdezte bizonytalanul, mintha sejtette volna, hogy min gondolkodom.

- Persze – mosolyodtam el halványan, remélve, hogy nem lát át rajtam. – Ezt én is kérdezhetném.

- Hiányoznak – vallotta be, miközben ölébe vont, ahogy elé értem.

- Úgyis nem sokára látod őket – kotyogtam ki meggondolatlanul, mire értetlenül, összevont szemöldökkel nézett fel rám, ahogy még mindig a derekamat ölelte, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Orromba kúszott parfümjének finom illata.

- Tessék? – kérdezte makacsul, mikor látta, hogy nem akarom tovább feszegetni a témát.

- A barátaid és szereted őket – magyaráztam ki magam végül. – Nem létezik, hogy így és most legyen vége ennek.

- Mikor megyünk? – kérdezte végül, miközben egy hatalmas lendülettel elnyúlt az ágyon én pedig akaratlanul is követtem őt egy apró sikkantás kíséretében. Értettem a célzását és örültem is neki, én sem akartam erről többet beszélni.

- Ráérünk olyan kettő körül elindulni – mondtam, miközben lopva az órára pillantottam és mosolyogva vettem észre, hogy addig még van egy óránk.

- Szuper – mosolyogta, ám gondolatai nem egészen itt jártak, ahogy rá hulló tincseimmel babrált az ujjai között, míg én még mindig felette támaszkodtam és figyeltem eltűnődött vonásait.

Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzon, mert akkor én is ezen kattogtam. Márpedig ma már nem akartam ezen morfondírozni, elvégre tudtam, hogy erre még lesz elég időm. Akár akarom, akár nem.

Lassan lejjebb hajolva hozzá szórakozottan apró puszikat nyomtam ajkaira, amit először megmosolygott, majd elmélyített.

- Szeretlek – motyogtam még mindig kábultan, ahogy elhúzódtam tőle és igyekeztem bepótolni az oxigénhiányom.

- Én is téged – felelte azonnal, ahogy őszinte tekintetét az enyémbe mélyesztette és ismét magához húzott pár apró csókra, miközben mellkasára vont és szorosan ölelt.

20. Csak még egy kis időt

20. Csak még egy kis időt

„Máris hiányzol. Minden veled töltött perc csak erősíti bennem a vágyat, hogy még több percet töltsek veled. Boldog vagyok veled. Olyan boldog, hogy azt talán már nem is szabad. Ezentúl ha a jövőre gondolok, nem azt mondom majd: 'én ezt és ezt teszem', hanem azt: 'mi ezt és ezt tesszük.' És ez mindent megváltoztat.”

Elképesztő volt az egész. Ott álltak mind az öten a színpadon és a hangjukkal minden rajongót sikoltásra és örömmámorba üldöztek. Ott álltak egymás mellett és a hangjukkal betöltötték a lakás feszült csendjét, amit valószínű Niall már nem igazán bírt, mert folyton mozgolódott mellettem és a reakciómat figyelte. Én pedig csak bámultam a tévé képernyőjét, figyeltem őket éneklés közben és teljesen el voltam képedve. Egyszerűen még mindig nem akartam hinni a szememnek, pedig lassan be kellett látnom, hogy nem képzelődök. Nem csak káprázat, hogy a most mellettem ücsörgő, őrület szélén lévő fiú egykor, nem is olyan régen még színpadon volt és koncerteket adott másik négy barátjával együtt. Nem csak elnéztem, az a szőke srác mikrofonnal a kezében tényleg Niall volt! Ahogyan a másik négy fiút is felismertem mellette. Ők voltak a fényképeken. Ők díszelegtek annyi fotón hatalmas mosolyukkal és vidám vonásaikkal. A göndörke, a másik kék szemű, a felzselézett hajú és a másik barna szemű... Mindegyiket felismertem, s úgy éreztem, hogy a képekről néznek vissza rám, miközben Niallel együtt várják a reakcióm. De képtelen voltam reagálni. Még akkor is a képernyőt néztem, mikor az elsötétedett, mert a mellettem ülő fiú kikapcsolta azt.

- Na? – kérdezte bizonytalanul, alig hallhatóan.

Kellett még pár másodperc, amíg összeszedtem magam és rá tudtam emelni a tekintetem, de még ez sem segített abban, hogy mit mondjak. Annyi minden kavargott a fejemben kezdve a csodálatos hangjától, az elképedésen át, hogy milyen jók voltak öten egészen a rengeteg kérdésig, hogy mi is történhetett pontosan, amiért Niall most itt van. Velem.

Ajkaim újra és újra szólásra nyíltak, ám hangot nem tudtam kicsikarni kiszáradt torkomból. Niall arca pedig egyre idegesebb és aggódóbb lett, ahogy figyelte néma, kissé még kábult vonásaim.

- Gyönyörű hangod van – nyögtem ki végül, mikor megtaláltam a szavakat, ám úgy éreztem ezek sem fedték teljesen a valóságot. Túl kevésnek éreztem azt, hogy 'gyönyörű' Niall hangjára, arra pedig nem is mertem szavakat keresni, hogy együtt milyen jól szóltak.

- Köszönöm – mosolyodott el halványan, mintha kicsit enyhült volna benne a szorongás, bár tudtam, hogy ezzel még nincs elintézve a dolog. Hiszen annyira kérdésem volt még. Vele, velük, mindennel kapcsolatban.

- Mi? Ezt most...hogy? – kérdeztem akadozva. Azt sem tudtam, hogy mit kellene először kérdeznem. Talán azt, hogyan kerültek a színpadra? Vagy most miért van itt? Összezavarodtam.

- Ez egy...hosszú történet – fújta ki eddig benn tartott levegőjét, miközben tenyereit összedörzsölte, s látszólag a szavakat kereste.

- Akkor hajrá – nyögtem biztatóan. – Mert egyelőre egyáltalán nem értem ezt az egészet – tettem még hozzá.

- Az egész 2010-ben kezdődött, mikor jelentkeztem az X Faktorba – kezdett bele végül. – Sem én, sem a többiek – intett a képernyő felé a másik négy fiúra gondolva – nem jutottunk el az élőadásig. De aztán a mentorok kitalálták, hogy rakjanak minket egybe, hogy mi öten alkossunk bandát és így vigyük végig a tehetségkutatót. Egyáltalán nem ismertük egymást, soha nem is gondoltunk rá, hogy ez megtörténhet velünk, de elvállaltuk. Megismertük egymást, barátok, szinte testvérek lettünk, de csak a harmadik helyig jutottunk. Mindenesetre nem adtuk fel, Simon, a mentorunk segítségével a karrierünk elkezdett szárnyalni. Megjelentek az első klipjeink, az albumunk, turnézni kezdtünk – sorolta. Mintha ő maga sem hitte volna el teljesen, hogy ez vele tényleg megtörtént.

- De akkor most miért vagy itt? – kérdeztem óvatosan, hiszen úgy gondoltam nem jókedvéből küldte magát önkéntes száműzetésbe.

- Mert ez az egész... kezdett túlnőni rajtunk – magyarázta, s egyre gyorsabban vette a levegőt, ahogy ismét a szavakat kereste és próbálta nekem elmagyarázni azt, amit ő érzett. – Mikor elkezdtük mind az öten csak énekelni akartunk, élvezni azt, amiben jók vagyunk, az álmainkban élni, de... de minden megváltozott. A rajongók úgy viselkednek mintha joguk lenne a magánéletünkhöz, ahogyan a menedzsment is, mintha a világnak több beleszólása lenne az életünkbe, mint saját magunknak! – akadt ki teljesen. – Eltűnt azaz érzés, amit akkor éreztünk, mikor belekezdtünk ebbe az egészbe! Csak a megfelelési kényszer, az utasítások és a monotonság maradt, mert nem lehetünk önmagunk!

- És a többiek? – kérdeztem.

- Ők erősebbek nálam, ők ezt jobban viselik – hajtotta le a fejét, mintha az ő hibája lett volna ez az egész. Mintha cserbenhagyta volna őket.

- Van még valami – állapítottam meg halkan, biztatva a folytatásra.

- Az emberek úgy gondolják, hogy nem illek a bandába – mormolta megbántottan. – Azt mondják, hogy nincs elég jó hangom, hogy ott legyek a többiekkel, hogy csak rontom a banda imázsát.

Ismét nem tudtam, hogy mit is kellene mondanom. Annyira megtörtnek és szomorúnak tűnt, hogy éreztem, ahogy a szívem megfacsarodik a látványától, ám azzal is tisztában voltam, hogy én nem hozhatok mindent rendbe, az én szavaim itt nem segítenek ténylegesen.

Közelebb kúszva hozzá szorosan átöleltem és hagytam, hogy arcát hosszú percekig a nyakamba fúrja és lenyugodjon. Hol a hátát, hol a haját simogattam, miközben azon tűnődtem miként is lehetnék a segítségére.

- Azok az emberek rosszul gondolják – mondtam végül, mikor úgy éreztem; itt az ideje megszólalni. – És a barátaid? Hogy gondolják? – kérdeztem. Szívből reméltem, hogy ők legalább kiállnak Niallért.

- Kiállnak értem – felelte, miközben elhúzódott tőlem, de még mindig nem eresztett. – Úgy gondolják, hogy nem kellene ezeket meghallanom, de mi van, ha a másoknak van igaza? És tényleg nincs tehetségem?

- Ők tévednek – biztosítottam. Elképzelni sem tudtam, hogy valaki vagy valakik miért mondhattak ilyeneket Niallnek. Hiszen ő tényleg tehetséges volt. – Nézd, az ilyen szakmához irtózatosan kevés a szerencse, ha nem lennél elég jó akkor a mentorok sem engedtek volna tovább. Akik ilyeneket mondanak rosszindulatúak és meg sem kellene őket hallanod, a barátaidnak igazuk van.

- Akkor nem tartasz egy elfuserált idiótának? – kérdezte óvatosan, kíváncsian vizslatva vonásaimat, miközben halványan elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Dehogyis! – nevettem fel, hiszen még a elképzelést is nevetségesnek tartottam. – Most is ugyanazt a szeretni való srácot látom benned, akit eddig, csupán már elképesztően tehetségesnek is tartalak – vallottam be, ami látszólag még jobb kedvre derítette.

- Köszönöm – mosolyogta hálásan, miközben megszorította eddig mancsában tartott kezem.

- Nincs mit – ráztam meg a fejem. – Én is elmondtam, te is elmondtad, ez így tiszta!

- Bár ilyen könnyű lenne – mormolta kissé gondterhelten, amit meg is értettem. A nehezén még koránt sem voltunk túl, elvégre ő még mindig itt volt, miközben Londonban vagy kitudja milyen nagy nevű városban várják őt.

- Visszamész? – kérdeztem, s magam sem értettem, hogy ez miért töltött el szomorúsággal. Végül aztán persze rájöttem, mikor jobban megnéztem tanácstalan arcát, szomorú szemeit. Fontos volt nekem, hiszen napfényt hozott a világomba, biztonságérzettel töltött el, ha vele voltam és...és szerettem őt. Talán jobban, mint bárkit egész életemben.

- Nem tudom – vont vállat, noha tagadni sem tudta volna, hogy egy része mennyire visszavágyik a zenéhez, miközben a másik maradt volna. Itt. Talán velem. – De egyelőre ne gondoljunk rá, rendben? – kérte.

- Nem menekülhetsz örökre – közöltem vele a tényeket, bár ezzel szerintem saját maga is tisztában volt.

- Neked eddig sikerült – felelte meggondolatlanul, majd bocsánatkérően végig simított arcomon, mikor rájött, hogy kényes témára lépett. – Sajnálom – mondta.

- Nem kell – ráztam meg a fejem, miközben eltoltam magamtól a kezét, mert félő volt, hogy érintését érezve nem tudtam volna rendesen gondolkodni. Inkább összekulcsoltam az ujjainkat, amit halványan megmosolygott. – De nekem ez könnyű volt. Én nem is emlékszem rájuk és talán már ők sem rám – magyaráztam. Fájdalmas volt az igazság. Kimondva még inkább. – De téged várnak és szeretnek, szükségük lehet rád!

- Csak még egy kis időt kérek, rendben? – sóhajtotta némi könyörgéssel a hangjában, mintha rajtam múlott volna. – Eddig minden olyan jó volt – mondta. – Veled minden olyan könnyűnek tűnik és egyszerűnek. Nem kell görcsölnöm olyanokon, hogy milyen legyek vagy mit csináljak, melletted még a zenéhez is újra kedvet kaptam – bökött a precízen elrakott gitárja felé, amit csak akkor vettem észre. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem, hogy halljam őt, de nem adtam hangot ennek. Még véletlenül sem akartam, hogy azt higgye, már csak egy zenész srácot látok benne.

- Hasonlóan érzek – feleltem. – Mióta ismerlek nem felejtek el dolgokat, nem kelek fel úgy, hogy fogalmam sincs ki is vagyok vagy mások mit keresnek az életemben – magyaráztam. – De közben annyira félek, hogy egyszer csak ez elromlik, hogy felkelek és...nem emlékszem magamra vagy Gracere vagy rád..

- Akkor majd ott leszek és emlékeztetlek – mosolyodott el biztatóan, miközben lábaim az ölébe rakta és közelebb húzott magához, hogy jobban megölelhessen. Én pedig gondolkodás nélkül bújtam szerető, biztonságot nyújtó karjaiba.

Bíztam benne, hogy ez a pillanat soha nem fog véget érni, mert a karjaiban tényleg úgy éreztem, hogy minden rendben. Hogy senki sem bánthat többé és soha semmit nem felejthetek el.

- Valery? – szólalt meg hosszas hallgatás után. Kissé zavartan tűnt, amit nem igazán értettem, de picit elhúzódva tőle kíváncsian vártam szavait. – Azt hiszem szeretlek – sóhajtotta végül, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta és remélte, hogy nem hátrálok meg kijelentésétől.

- Azt hiszem én is – mosolyodtam el boldogan, karjaim a nyaka köré fonva, hogy megcsókolhassam.

Kiakartam használni ezeket a perceket, mert noha nem tudtam pontosan mikor, de abban biztos voltam, hogy egyszer ennek vége lesz. Mert egyszer vissza kell mennie abba a világba, amibe tartozik és egyszer nekem is szembe kell néznem a kísérteteimmel.

19. Harmadik randi

19. Harmadik randi

„Nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék.”

Elfogad. Elfogad olyannak, amilyen valójában vagyok. Elfogad annak a virágárus lánynak, aki elfelejt dolgokat, elfelejti az életét és saját magát is. Egyáltalán nem néz rám másként, s noha kíváncsi, de nem érzem magam kellemetlenül, mikor erről kérdez. Mert tudom, hogy nem rosszindulatból teszi, mert tudom, hogy tényleg érdekli, amit mondok és meghallja minden szavam. Hall és lát engem. Az igazi Valeryt. De amennyire örülök ennek annyira rettegek is. Elvégre nem akarom elfelejteni őt. Nem akarok megfeledkezni kedves viccelődéséről, zavaráról vagy bármely vele kapcsolatos dologról. Szükségem van az emlékére és a tudatra, hogy ilyen srác tényleg létezik és tényleg érdeklem őt. Mindezek ellenére is.

Néha elgondolkodom, hogy vajon álmodom-e az egész életem. De aztán rájövök, hogy az a sok szörnyűség, amelyek lapok őriznek jól elzárva a szekrényemben nem történhettek volna meg ilyen valósághűen, ha ez mind csak egy álom lenne. Ráadásul Niall csókja sem lenne olyan édes, és valószínű felkelnék még mielőtt megtörténhetne. De ha esetleg valóban álmodnék akkor nem akarok felkelni. Nem most.

A falam, ami megvédett tőle véglegesen lebomlott tegnap vagy talán még előbb csak nem akartam elismerni. Most pedig ő jön. Megígérte, hogy ma mindent elmond, ha cserébe elmegyek vele egy harmadik randira. Eszembe sem jutott volna nemet mondani.

Fényképek díszelegtek mindenhol. Némelyiken a családjával volt, míg másokon a barátaival pózolt hol öltönyben, hol idióta fejet vágva, nagyszerűen szórakozva. A képeken igazán boldognak tűnt, kék szemei igézően és barátságosan csillogtak minden kattintáskor, s bármennyire is próbáltam rájönni, hogy eme csillogás még mindig meg van-e a tekintetében nem tudtam biztos választ adni. Nem voltam benne egészen biztos és ez kicsit bántani kezdett. Mégis mi történhetett?

Néhány barátja hihetetlen mód, de ismerősnek tűnt, bár ezt igazán képtelenségnek gondoltam. Elvégre valószínűleg soha nem beszéltem velük, mégis...mintha valahol már láttam volna őket.

Például az egyik képen egy göndör, barna hajú fiúval volt. A srácnak átható zöld szemei voltak, miközben átkarolta Niallt és féloldalasan mosolygott, amitől arcán megjelent egy édes gödröcske, amiatt nem tudtam eldönteni biztosra, hogy hány éves is lehetett. Vidámnak tűntek mindketten, ahogyan az összes képen. És nem csak a göndört tartottam ismerősnek. Volt egy barnább bőrű, hatalmas szemű srác, akinek minden képen fel volt zselézve a haja. A másiknak kedvesen csillogó kék szemei voltak és ajkain cinkos mosoly virított. Ismét egy másiknak pedig elég változatos frizurái voltak. Hol a göndörkéhez hasonlított, hol a kék szeműhöz, de volt, hogy teljesen le volt vágva a haja, míg a másikon már zselézte. Honnan a fenéből ilyen ismerősek?!

Ez a lakás teljesen ellentéte volt az enyémnek. Hiszen itt minden olyan személyesnek és barátságosnak tűnt. Minden Niall stílusát és személyiségét tükrözte, bár az illatok melyek a konyhából kezdet el kiszűrődni nem igazán voltak bizalomgerjesztőek.

Persze már akkor elkezdtem kételkedni Niall főzéstudományában, mikor kijelentette, hogy nála vacsorázunk és ő fog főzni. Azon az estén még a biztonság kedvéért elmentettem a közeli pizzéria telefonszámát, bár ezt nem akartam az orra alá kötni. Nem akartam megbántani, s noha bíztam benne, hogy tévedni fogok akkor vált igazán világossá számomra, hogy tényleg nem lesz belőle soha sem séf, mikor megérkeztem és nyakig lisztes volt.

- Ezt szerintem nem gondoltam át teljesen – mormolta zavartan, miközben lisztes kezével a hajába túrt.

- Nagyon úgy tűnik – nevettem fel a látványon. Elképesztően nézett ki a foltos trikójával és maszatos arcával. Szőke tincsei már-már fehérnek tűntek a sok igazgatás miatt.

- De ura vagyok a helyzetnek! – biztosított, miközben elállt az útból és beljebb invitált. – Addig nézz körbe, ha gondolod – ajánlotta, s válaszomra sem várva tűnt el a konyhában. Reméltem, hogy nem azért, mert ott felejtett valamit a tűzön és látta a feltámadó füstgomolyagokat.

Szóval kis időt hagyva neki körbenéztem a nappaliban, amely nem tűnt igazán másnak, mint talán a szomszédé vagy annak a szomszédjáé, mégis...Mégis az egész olyan Nialles volt és ez tetszett benne a legjobban.

Végül aztán inkább követtem őt a konyhába, amit talán most használhatott először. Legalábbis, ahogy végig néztem a kiszakadt cukros zacskót, a betört tojást és sok más egyebet nagyon is kételkedtem benne, hogy annyira jártas lenne az ilyenekben.

- Segítsek? – kérdeztem bizonytalanul, remélve, hogy nem nevetem el magam ismét a fenekén lévő tenyérnyom láttán.

- Tudod...értékelném, ha úgy tennél mintha minden a legnagyobb rendben lenne – sóhajtotta kissé összevont szemöldökkel, tanácstalanul végig nézve a helyiségen. – Amúgy nem vagyok ám ennyire béna! – bizonygatta. – Jó, persze nem tudok annyira főzni, de ennyire ügyetlen sem szoktam lenni...egyszerűen csak...későn keltem, aztán csomó minden nem volt itthon és féltem, hogy nem készülök el időre... – magyarázta, s bár nem mondta ki én teljesen tisztában voltam idegességének valódi okával.

Ma rajta volt sor, hogy az utolsó, közöttünk húzódó titokról is lerántsa a leplet. Emiatt egyértelműen ideges volt, s meg sem hallotta, ha azt mondtam neki, hogy nincs olyan, amivel megtudna ijeszteni. Persze a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy nem-e vámpír, de csak kinevetett és megrázta a fejét. Akkor azért megnyugodtam.

- Szerintem szedd rendbe magad – tanácsoltam. – Addig én megmentem a menthetőt – néztem körbe a konyhában, bár fogalmam sem volt, hogy valóban mit is fogok itt kezdeni.

- De nem azért jöttél, hogy eltakarítsd az én szemetem – kezdett ellenkezni, de én csak megráztam a fejem és elkezdtem kitaszigálni a világos helyiségből.

- Menj! – löktem még egy utolsót rajta, miközben biztató mosolyt villantottam felé és bevetettem magam a konyha rejtelmeibe.

Először rendbe tettem a szétszakadt zacskókat és eltört dolgokat, majd letöröltem az asztalt és a kredencet, hogy aztán gyorsan felsöpörjek és egy vizes ronggyal áttörölgessem a linóleumot. A legtöbb dolgot visszatettem oda, ahol a helyét sejtettem, s folytattam a halak és a sajt gyors megpanírozását. Örültem, hogy legalább a rizst nem égette oda. Nem is olyan menthetetlen, gondoltam, miközben megfordítottam az egyik sajtot.

Percekig hallgattam a tus monoton zaját, miközben Niall zuhanyzott és igyekeztem úrrá lenni kíváncsiságomon, hogy mégis mit titkolhat. Mégis mi késztetheti ekkora aggodalomra azt a fiút, aki amúgy mindig vidám és nyugodt?

Lehet egyáltalán annál kétségbeejtőbb dolog, mint amit én elmondtam neki? Szerinte képes lennék őt elítélni azok után, amiket megtudott rólam és a múltamról?

- Wáoh – nyögött fel meglepetten gondolataim központja, mikor belépett a konyhába és jobban szétnézett a rendbe rakott helyiségben. – Mondtam már, hogy csodálatos vagy? – kérdezte vigyorogva, mire csak felnevettem és igyekeztem nem elpirulni. Úgy gondoltam, hogy csak viccelődött, bókja mégis jólesett, s kicsit zavarba is hozott.

- Mondanám, hogy teríts meg, de félek, hogy azokat is eltörnéd – kezdtem el piszkálódni, hogy eltereljem figyelmét lángoló arcomról, mely csak még pirosabb lett hálás pillantását érezve.

- Ez nagyon csúnya volt – mormolta megjátszott sértettséggel, amin én még jobban szórakoztam. – És még ki is nevetsz... – horkantott elképedve, miközben összefonta maga előtt a karjait, s igazán engesztelhetetlennek látszott.

- Ne haragudj – mentem bele a játékba lebiggyesztett ajkakkal, igazán bűnbánó vonásokkal. – Most nem szólsz hozzám? – kérdeztem kissé meglepetten, amit azonnal próbáltam leplezni, s én magam is megsértődni hátat fordított alakjának. – Hát jó – adtam ki szipogó hangokat, mint aki tényleg szívére vette elutasítását. – Akkor én jobb, ha megyek is – sóhajtottam feladóan, megtörölve kezem a konyharuhában, lassan araszolva a kijárat felé.

Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem fog megállítani, de aztán a két, körém fonódott kar meggátolt nem csak a tovább menetelben, de még a mozgásban is. Frissen zuhanyzott, finom illata bekúszott az orromba, ahogy teljesen hozzám simult és magához ölelt.

- El ne merj menni – szavai noha parancsolónak is tűnhettek volna a szomorú és talán kétségbeesett hanglejtése miatt tudtam, hogy ez már nem tartozik a játékhoz. Komolyan gondolta szavait, de nem mostanra, hanem azután miután elárulta titkát.

Óvatosan fordultam meg ölelésében, hogy bátran nyaka köré fonhassam karjaim és biztosítsam afelől, hogy kitartok mellette. Bármit is mondjon.

- Maradok – mosolyogtam rá halványan, teljesen átadva magam annak a tökéletes és békés varázsnak melyet közelsége nyújtott. Talán a végtelenségig képes lettem volna nézegetni jóképű, de azért még kisfiús vonásait, elképesztően kék szemeit és szőkés, még vizes haját.

Most először én tettem meg a kezdő lépést, hogy ajkait az enyéimen érezhessem. Belül féltem a visszautasítástól, de úgy tűnt Niallnek ez eszébe sem jutott. Lágyan, mégis némi kétségbeeséssel csókolt vissza, ahogy szorosabban ölelt és úgy tűnt nem is igazán akart elereszteni. Én pedig ennek igazán örültem.

- Tudod, ha nem eresztesz el sosem leszünk kész – mormoltam két csók között, mire ő szórakozottan vállat vont, de aztán végül elengedett. Legszívesebben azonnal bújtam is volna vissza hozzá, már csak azért is, mert ahogy eltávolodtunk tisztán érezhetően visszatért belé a szorongás az elkövetkezendő vallomása miatt.

Közel sem volt olyan vidám a hangulat, mint eddigi randijaink vagy egyszerű találkozásaink alkalmával, pedig védelmére legyen mondva, hogy ő is próbálkozott és igyekezett nem arra gondolni, ami előttünk állt. Csak sajnos a java még hátra volt..

18. Nincs semmi, ami eltántorítana

18. Nincs semmi, ami eltántorítana

„Lehetséges, hogy szeressenek bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, bármilyen szégyenletes titkok és bármilyen sötét árnyak rejlenek is a múltunkban, és a szerelemben el lehet dobni a maszkokat és az álarcokat.”

Minden annyira elnémult és lelassult. Szinte hallottam szívemnek minden dobbanását, miközben a vérem áramlása ott sistergett a fülemben, ahogy ujjaimmal babráltam és próbáltam nem teljesen összekavarodni gondolataim kusza fonalai között. Csak vártam és reménykedtem. Vagyis igyekeztem rájönni, hogy miben is kellene reménykednem. Abban, hogy elmegy? Abban, hogy itt marad? Nem tudtam. Semmit sem tudtam.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, mikor Niall egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a múltamban annak a néhány feljegyzésnek és fényképnek a segítségével, amik engem mindannyiszor a pokolba taszajtottak egész életemben. Te úristen, gondoltam, hányszor kellett ezt átélnem? Nem tudtam válaszolni a saját magamnak feltett kérdésre, ám azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy ez a legkisebb gondom. Sokkal nagyobb megválaszolatlan kérdések is vártak még rám a nap folyamán, amikre igazán csak Niall tudott volna felelni. Itt marad? Elhagy? El akar majd felejteni? És én? Én elakarnám őt felejteni? Ahogy ezen gondolkodtam úgy éreztem, hogy képtelen lennék őt elfeledni. Nem tudnám magamból kitörölni szőkés, kócos tincseit, ég kék szemeit vagy vicces nevetését. Ebben biztos voltam, mégis tudtam, hogy tévedek. Eltudnám felejteni őt is, ahogyan magamat is. Mindent és mindenkit. De ezt akarnám? Tudatom legmélyére söpörni minden együtt töltött pillanatunkat? Egy laptopon őrizni az alig elkezdődött múltunkat? Igen, gondoltam, ha ezt kérné akkor képes lennék megtenni. De magamtól semmiképp. Ez az ő döntése.

Hallottam halk mocorgását, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálhat. Már azon gondolkodtam, hogy kiment a szobából, sőt, a lakásból is, de aztán ismét meghallottam őt. Nem, még mindig itt volt. Nem mertem felnézni. Egyszerűen képtelen voltam levenni tekintetem kopott körömlakkomról, s izzadó tenyeremről. Nem tudtam, mi vár rám és nem voltam felkészülve semmire.

Mintha pakolt volna. Hallottam a papírok súrlódását, a doboz tetejének puffanását, mintha lecsukta volna az elé vetett múltamat, s jó mélyre visszarakta volna a szekrényem nyikorgó ajtaja mögé.

Aztán végül megállt előttem. Gondosan szemügyre vehettem fehér edzőcipőjét, amit talán pár napja törölhetett tisztára. Mintha oldalt még fűfoltos lett volna.

- Valery? – szólított a nevemen bizonytalanul, alig hallhatóan. A hangja pár pillanatra megnyugtatott, olyan tisztán és szépen csengett, hogy néhány tizedmásodpercre teljesen megfeledkeztem mindenről. Még mindig a cipőjét bámultam, amit megunhatott, mert végül lehajolt elém, hogy rá figyeljek. A szemem elé kúszott kócos haja, aggodalmasan csillogó, gyönyörű szeme és arcának minden porcikája, mely most csak rám összpontosult. És még mindig itt volt.

- Most már értesz? – kérdeztem halkan, s nem csak arra gondoltam, hogy az elmúlt időben kerültem, hanem arra az estére is, mikor mindketten csak egy lépésre voltunk attól, hogy felfedjük a titkainkat egy növényekkel telerakott, kopott plató tetején.

- Tudod, kezdem úgy érzeni, hogy te egyáltalán nem ismersz engem – mondta kissé zavartan, mégis halványan mosolyogva. Mintha megakarta volna törni a már hosszú ideje elnyúlt feszült pillanatot, mely mindkettőnk idegeivel jól szórakozhatott. Kicsit sikerült neki.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza. Hogyne ismertem volna, hiszen igyekeztem minden megjegyezni és feljegyezni róla. Ő volt Niall James Horan Mullingarből. A srác, aki valamiért Londonba költözött, majd végül ide menekült. Egy kicsit elbizonytalanodtam, tényleg nem ismertem volna őt eléggé? Vagy ő nem árult el magáról eleget?

- Szerinted ez eltántorít attól, hogy veled legyek? – kérdezte hitetlenkedve, mintha csak a gondolat is felháborítaná.

- Niall, beteg vagyok – közöltem vele a tényeket. A szavak olyan idegenül szakadtak ki ajkaimból, hogy még én magam is beleborzongtam ridegségükbe. Ezt még Niall nevének említése sem tudta egyensúlyozni, mert valljuk be, igazat mondtam. Bármennyire nem gondoltam erre, bármennyire próbáltam ezt titkolni magam elől a tény az tény maradt; beteg voltam egész életemben. Elvégre milyen normális, egészséges ember felejtené el az életét csak úgy? Ki ölné meg a saját gyermekét? Ki menekülne el a saját otthonából? Ki engedne ennyi mindent egy olyan szörnyetegnek, akibe őrült mód még szerelmes is volt. Ki?! Senki! Csak én!

- Attól még nem látlak másképp, mint eddig – mondta, s akaratlanul is fanyarul elmosolyodtam. Nem tagadta, persze, fölösleges is lett volna, s valószínű ellenkezésén csak még inkább felkaptam volna a vizet.

A tudat, hogy végre bevallottam magamnak; igenis beteg vagyok, teljesen letaglózott. Olyan képek ugrottak a szemem elé, amik halálra rémisztettek. Orvosok, hatalmas injekciók, kényszerzubbonyok...

- Valery! – fogta kezei közé Niall mind két kezem, mikor észrevette az arcomon végig futó rémületet. Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem vagy őrült! – szögezte le. – Erről te nem tehetsz és ettől még nem vagy más mint a többiek! – bizonygatta.

- Nem vagyok más? – kérdeztem hitetlenkedve, láttam vonásain, hogy így utólag megbánta eme kijelentését. – Csak ha éppen egyszer rám köszönsz nem foglak felismerni! A saját szüleimet nem ismerném fel! Saját magamat nem szoktam néha felismerni! – fakadtam ki. Éreztem, ahogy a meleg, sós könnyek végig csordogáltak az arcomon, s én alig kaptam levegőt a tüdőm fájdalmas összeszorulásaitól. Úgy szipogtam, mint aki menten megfullad.

- De én felismerlek, én tudom ki vagy! – felelte végül Niall, miközben letörölte könnyeimet, s felülve mellém szorosan karjaiba vont.

Hallottam szívének gyors ritmusát, éreztem mellkasának lélegzetvételét, ahogy elnyúlt velem az ágyon, s egy percre sem engedett öleléséből. Csak csendben szorított és hagyta, hogy megnyugodjak és megbizonyosodjak róla; nem hagyott el. Itt volt mellettem még azután is, hogy a fáradtság és a hirtelen jött megnyugvás teljesen maga alá temetett.

Mikor ki tudja mennyi idő elteltével magamhoz tértem továbbra is éreztem a melegséget adó karok ölelését, noha már koránt sem voltak olyan erősek, mint elalvásom előtt. Ő is elaludt.

Hosszú percekig figyeltem nyugodt, kisfiússá vált vonásait. Vékony ajkai elnyíltak, ahogy lélegzett, szempillái olykor megrebbentek és karjai hol erősebben szorítottak, hol gyengédebben. Kíváncsi lettem volna rá, hogy álmodott-e valamit és ha igen akkor mit. Talán akkor jobban kitudtam volna ismerni azt az ír fiút, aki annyi titkot és újdonságot rejtegetett számomra, aki mindannak ellenére, hogy milyen vagyok továbbra is itt volt mellettem.

Óvatosan kezdtem el mocorogni, mikor meghallottam hasának korgását. Először nem igazán tudtam, hogy melyikünk is lehetett, mert én magam is éhes voltam, de aztán sikerült rájönnöm ugyanis továbbra is Niall mellkasán fekve sokkal hangosabban hallottam az övét.

Sikeresen kikászálódtam öleléséből, bár úgy tűnt ez eléggé nyugtalanná tette. Pár pillanatig össze-vissza mocorgott, s mintha motyogott is volna valamit, de a szavak teljesen összemosódtak, ahogy elharapta a végüket.

Végül aztán magamra szóltam, hogy nem illene ilyen sokáig őt bámulnom, s meggyőződve róla, hogy minden, ami múltamra emlékeztethetett visszakerült a szekrénybe lementem a konyhába, hogy mindkettőnk számára összeüthessek valamit harapnivalót.

Sosem voltam valami nagy gasztronómiazseni, de azért az egyszerű ételekkel sikerült életben tartanom magam, s reméltem, hogy ezúttal vendégemet is.

A rántotta finom illata lassan, de biztosan betöltötte az egész lakást, amitől csak még éhesebb lettem. Épp azon gondolkodtam, hogy fel kellene keltenem Niallt, mielőtt kihűl az ennivaló, de eme gondomat ő maga megoldotta, mikor megjelent az apró helyiségben.

A ruhája kissé gyűrötten és elcsúszva állt vékony alkatán, szőke haja még kócosabb volt, mint máskor és szemeiben látszott, hogy alig tért magához. El is bizonytalanodtam, hogy egyáltalán ébren van, s nem csak álmában követte az illat nyomát.

- De finom illata van – mormolta, majd zavartan hasára tette kezét, mikor az ismét megkordult és tudomásunkra adta türelmetlenségét. – Bocs – nevetett fel.

- Akkor ülj le és egyél – intettem az egyik szék felé, mire csak mosolyogva bólintott és követte kérésem, amíg én leültem vele szemben.

Próbáltam nem őt figyelni, bár nem mintha igazán zavarta volna nyílt bámulásom. Lelkesen viszonozta tekintetem, miközben én próbáltam szemének kékjéből akár a legapróbb változást is észrevenni felém. Nem. Semmi sem változott. Ugyanolyan kedvesen és barátságosan nézett rám, ahogyan eddig. Nem láttam benne ítélkezést vagy éppen szánalmat, ami megnyugtatott. Ahogy ez láttán feloldódott bennem gyomrom görcsössége azonnal enni kezdtem, s egy hamar utolértem Niall falánkságát is.

- Köszönöm – mondta Niall, miközben a mosogatóba rakta a tányérját, amit aztán én is követtem. Majd később elmosom, gondoltam.

- Én köszönöm – néztem fel rá őszintén. Ahogy a szavak elhagyták a számat hatalmas megkönnyebbülés és hála járta át a testem, s kételkedtem benne, hogy ezt valaha is viszonozni tudom az ír fiúnak.

- Még ne köszönj semmit – sóhajtotta kissé aggodalmasan, s egyből tudtam, hogy mire gondol.

- Hé! – léptem hozzá közelebb, bár megérinteni nem mertem. Pedig kezem bizsergett, hogy végig simíthassak arcán. – Nem tudsz olyat mondani, amitől kevésbé bírnálak – biztosítottam egy halvány, magabiztos mosollyal, ami látszólag jobb kedvre derítette, s megtette, amihez nekem nem volt bátorságom.

Érintése kissé érdes és kemény volt a sok gitározástól, mégis meleg és kellemes, ahogy végig simított az arcomon és a válaszomra várt. Csak annyi tellett tőlem, hogy megrebbenő szempillákkal átadtam magam a pillanatnak, majd nem sokkal később megérezhettem ajkaimon ajkainak ízét. Óvatosan és gyengéden csókolt, miközben még mindig az arcomat simította, s másik kezével a derekamnál szorosabban ölelt magához. Azokban a végtelennek, mégis olyan rövidnek tűnő percekben végleg eldőlt bennem; nincs semmi, amivel eltudna ijeszteni maga mellől. Egy ilyen srácnak nem lehetnek szörnyű titkai. 

17. Félelem

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a héten nem igazán jelentkeztem, de nem voltam gép közelbe, így friss fejezetet sem tudtam tenni. Meg aztán utol értem saját magam, szóval ideje ismét belehúznom az írásba.(:

Köszönöm a rengeteg díjat, kommentet és nem utolsó sorban a több, mint 100 követőt! Imádlak benneteket!<3(:

Xoxo.Bri.

17. Félelem

„Féltem önmagamtól, féltem az élettől, tőled is féltem.”

Az emberek nem hiába akarnak felejteni. Nem hiába menekülnek az emlékeik elől, a rossz pillanatok elől, a kínos incidensekből. Hiszen félnek. Félnek saját maguktól. Attól, akik lettek annak a bizonyos rossz dolognak a következményeképpen. Elakarják temetni a fájdalmat, az őket marcangoló, mélységes hiányt és kellemetlenséget, mely elől talán nem is képesek menekülni. Mert nincs kiút számukra. Mert valamit meg kellett tanulniuk az által, hogy történt velük valami, ami az egész életüket felforgatta akár jó, akár rossz értelemben. Emlékezniük kell rá, hogy tanulhassanak belőle, hogy erősebbek legyenek tőle. Erre csak azután döbbentem rá miután rá akadtam a cipős dobozban elrejtett, évekkel ezelőtt íródott levelemre. Én magam mégis tanácstalan maradtam. Velem mi van? Én mit tegyek, ha akár akarok, akár nem, de felejtek? Én kihasználhatom eme lehetőségem? Egyáltalán megéri elfelejtenem mindent? Hiszen tanulnom kellene belőlük, ráadásul sem a fájdalom, se a magány elől nem menekülhetnék. A történtek a csontomba ivódtak, minden mozdulatomba benne voltak. Nem menekülhettem.

Minden annyira megváltozott körülöttem a levél után. Ismét olyan egyedül éreztem magam, mintha ezek pár napja történtek volna, mintha ismét fel kellett volna állítanom magam körül egy ledönthetetlen, erős várat, mely megvédett mindentől. A világtól, az emberektől és az érzelmektől egyaránt. Olyan átkozottul üres voltam.

A virágok illata betöltötte az egész helyiséget, miközben a rendelést vizsgálgattam egy kissé meggyűrődött papíron. Sorba olvastam el újra és újra a növényeket, ám a szavak nem igazán jutottak el a tudatomig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mégis mit olvastam alig pár másodperce, s annyira le voltam strapálva, hogy ez nem is igazán érdekelt. Csak remélni mertem, hogy Grace nem fog nagyon leszidni, ha valamit elrontok.

Legalább egy hete így teltek a napjaim, miközben egyszerre reménykedtem a felejtésben és féltem is tőle. Olyan megtépázottnak éreztem magam belülről, hogy senkivel sem voltam képes beszélgetni. Grace bármennyire is próbálkozott képtelen volt kiszedni belőlem pár szónál többet, Niallt pedig egyenesen kerültem. Ha megláttam őt inkább más felé mentem abban bízva, hogy ő nem vett észre, az üzeneteire nem feleltem, s a telefont sem vettem fel. Egyszerűen meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, nem akartam vele beszélgetni, nem akartam őt még csak látni sem, mert teljesen összezavart. Repedést indított a körém zárult falon, amit nem hagyhattam. Azok után, amit Kevin tett velem nem engedhettem, hogy ismét tönkre tegyen valaki. Többet nem bírtam volna el.

Ahogy meghallottam az ajtó felett lévő csengő hangját a szívem egyből tripláját verte, mint ahogyan mindig, mikor látogató érkezett az apró boltba. Mindig attól féltem, hogy Niall lesz az, hogy itt nem tudok előle hova menekülni.

- Miben segít... – kezdtem volna a jól begyakorlott, rutin kérdést, ám szavaim hamar elakadtak, mikor tekintetem találkozott az ismerős, értetlen kék szempárral. – Szia! – nyögtem ki végül, mikor már nem bírtam tovább a közénk állt némaságot.

Egy sötétkék melegítőnadrágot viselt szürke pulcsival. A kék baseball sapkája lelapította szőke tincseit, melyek néhol a szemébe lógtak.

- Miért kerülsz? – kérdezett rá nyíltan, halkan. Hangja szomorúnak és tanácstalannak tűnt, annyira megsajnáltam, de beismerés helyett, csak kihúztam magam és igyekeztem megacélozni hangszálaim.

- Nem kerüllek – hazudtam. Egyenesen a szemébe, ami tisztán láthatóan szörnyen esett neki.

- Legalább ne hazudj – kért. – Szóval? – buzdított az igazságra. – Nem akarok levakarhatatlannak tűnni, de nekem úgy tűnt, hogy kedvelsz...most hirtelen mi lett? – kérdezte.

Gondolataim sebesen kattogtak a válaszon, ám ajkaimat nem bírtam válaszra nyitni, csak bámultam sápadt bőrére, vékony ajkaira és elképesztően kék szemeire, melyek teli voltak érzelmekkel.

A némaságot a mobilom csörgése zavarta meg, ami harsányan villogott Grace nevével. Megmentőm, gondoltam.

- Ezt muszáj fel vennem – sóhajtottam alig hallhatóan, hirtelen mintha minden erő kiment volna a tagjaimból. Mindenemből. Sután a készülék után nyúltam, majd elhúzva az apró zöld ikont fülemhez emeltem azt.

Mikor legközelebb felnéztem Niallnek hűlt helye volt. Csak az ajtó csilingelése jelezte távozását, s még elkaphattam sietős alakját a kirakatból. Elviharzott. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellett volna vagy sem, mindenesetre nem éreztem jobban magam.

- Minden rendben, Valery? – kérdezte Grace, mikor pár perc múltán feltűnt neki hangulatom, mely immár normálisnak számított.

- Persz...sze – nyögtem. A bűntudat, miszerint válasz nélkül hagytam a szőke fiút, s ilyen csúnya mód leráztam őt az eddiginél is jobban elkezdett frusztrálni.

- Megnézted a cipős dobozt? – kérdezte halkan, szomorúan.

- Ühüm – motyogtam. Ahogy ismét a szemem elé vetültek a sorok csak még inkább rosszul lettem, s sírás fojtogatta a torkomat. Alig kaptam levegőt.

- Jaj, Kincsem – sóhajtotta. – Túl leszel rajta – ígérte. – Mindig túl vagy rajta!

- Persze – ismételtem, bár a hangomból egy cseppnyi meggyőződés sem hangzott. Mégis hogyan lehet túl ezen az ember?

- Zárd be a boltot és menj haza – kérte. – Pihend ki és szedd össze magad!

- Rendben – bólintottam, bár ezt nem láthatta.

Még váltottunk pár szót, de aztán hamar bontottuk a vonalat, s én bezárva magam után a helyiséget elindultam gyalog haza. Reméltem, hogy a friss levegő kicsit jót fog tenni, de éppen csak annyira segített, hogy hazáig kibírtam sírás nélkül.

A otthonom szinte kongott a némaságtól, mikor beléptem rajta, majd becsuktam magam után az ajtót.

Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Talán órákon keresztül csak fel-alá járkáltam a lakásban, miközben könnyeimmel küszködtem és olykor a telefonra pillantottam.

Beszélni akartam valakivel. Valakivel, aki talán az első pillanattól kezdve átlátott rajtam, aki szavak nélkül megértett, s nem olyannak látott, akinek akart, hanem olyannak, amilyen valójában voltam. Én. Valery.

Erősen ajkamba haraptam, mintha ezzel megtudtam volna szabadítani magam a kísértéstől, de semmit sem használt. Ujjaim között a telefonnal harcoltam saját magammal, miközben hagytam, hogy könnyeim elinduljanak lassú útjukon.

Vajon mit gondolna rólam, ha megtudná a múltam? Szörnyetegnek tartana, mert elvettem egy ártatlan életet? Szánalommal tekintene rám? Egy szerencsétlen, fiatal lánynak tartana, akinek sürgős segítség kellene? Nem. Erősen kételkedtem ezekben, mégsem tudtam megmozdítani ujjaimat, hogy felhívjam őt.

Mozdulatlanságomból kopogtatás ébresztett fel, aminek hatására egyből ledobtam mobilom a kanapéra, s inkább megindultam a hang felé. Arra számítottam, hogy Grace lesz az, s ez a gondolat pár pillanatra még fel is villanyozott. Tévedtem.

Kobakján most nem volt sapka, de tincsei így is le voltak lapulva, s szemeiben semmit sem változtak az érzelmek.

- Niall? – kérdeztem bizonytalanul, mikor nem akart megszólalni. Csak bámult rám, s látszólag nagyon visszatartotta magát, hogy ne mondja ki gondolatait. Ajkai többször is szólásra nyíltak.

- Addig nem megyek el, amíg egy érthető választ nem adsz nekem! – mondta ki végül teljesen magabiztosan és elrendíthetetlenül.

- Jó – mondtam egy mély levegővétellel. Szavam nem csak őt, de engem is meglepett.

- Jó? – döbbent meg, mint aki maga sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan célba ér, de nem foglalkoztam kérdésével.

- Gyere! – intettem neki egy gyors mozdulattal, majd meg sem várva reagálását megindultam az emelet felé abban bízva, hogy nem fordított hátat, s jött utánam.

Hallottam lépteinek sietős dobbanásait a lépcsőn, majd a maga után becsukott szobám ajtajának kattanását.

- Nem értelek – mondta, mikor szava fosztottan, tehetetlenül megtorpantam a szobám közepén. Értetlenül, zavartan nézett körbe a helyiségben, melyben utolsó látogatása óta sem változott semmi.

Úgy gondoltam, hogy fölösleges lenne magyarázkodnom. Nem is tudtam volna számára rendesen elmondani a történetem, így ajkaim továbbra is vonallá préselve hatalmas lendülettel megindultam a szekrényem felé, melyből aztán könnyed mozdulattal kotortam elő a dobozt. A rántásom hatására az hangosan ért a földön, s teljesen kiborult. Azokat még követte néhány naplóm, amiket hirtelenjében megragadtam és Niall elé dobtam.

A szőke fiú csak csendben, teljesen ledöbbenve figyelte mozdulataim, majd mikor látta, hogy befejeztem a rombolást, s megtörten leültem az ágyam szélére leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse az elé vetett tárgyakat.

A percek mintha lelassultak volna. Minden másodperc egy örökké valóságnak tűnt, miközben figyeltem elmélyült vonásait, ahogy a kupac mellett térdelt és olvasott. Égtem a vágytól, hogy leolvashassak valamit az arcáról, mikor kezébe vette a fényképeket, majd a levelet, ám tekintetem inkább elfordítottam. Féltem attól, hogy mit is látnék az arcán. Egyenesen rettegtem attól, hogy azokat a sorokat elolvasva csak feláll és elmegy. Örökre. Hogy nem kér belőlem többet, hogy soha többé nem akar majd látni, pedig azt sem akartam, hogy maradjon. Fogalmam sem volt, hogy mit is akartam igazából.