3. Semmi

Sziasztok!

Hozom is az új fejezetet, ha már az iskola folyosóján elkaptak. (; [Igen, Adri!<3:"D]

Sajnálom, hogy egyelőre ilyen rendszertelenül frisselek, majd ahogy privátban haladok a történettel úgy igyekszem rendszeresen és gyakran hozni az új részeket, de nem akarom utolérni magam. Addig is olvashatjátok az I Want Fly-t, illetve a Gloom In The Hearts című blogomat, amik még nincsenek befejezve.

Xoxo.Bri.

3. Semmi

„Mi van, ha az arc, amit a világ felé fordít, csak egy maszk, ami alatt semmi sincs?”

F  O  N  T  O  S  !

Valery Wilkins vagy.

New Yorkban születtél.

Tizenkilenc éves lettél március huszonhatodikán.

Ann Wood az anyád, Mark Wilkins az apád. Sikeres cégük van Amerika szerte.

Tizenhét évesen elszöktél tőlük. Ha többet akarsz megtudni róluk nézz be a cipős dobozba a szekrényed kalaptartóján.

Írországban vagy, itt élsz már két éve.

Szeretsz itt élni! Egy virágárusboltban dolgozol szintén két éve, ami Grace Hamilton tulajdona. Imádod őt és a férjét, mert szüleid helyett szüleidként viselkedtek már az első hónapoktól kezdve.

Éreztem az arcomon végig folyó, forró könnycseppeket, mikor engedtem a késztetésnek és sírásban törtem ki a saját gondolataimat olvasva a saját életemről, melyet képes voltam egy éjszaka vagy akár egy pillanat alatt elfelejteni. Ismét - mint ahogyan már annyiszor az olvasottak szerint – idegennek érzem magam a saját otthonomban, a saját szobámban, s nem utolsó sorban; a saját bőrömben. Mintha soha nem is ismertem volna magam, mintha egy hosszú álomból ébredtem volna, ami során minden amiben hittem, s amiben éltem megváltozott. Pedig egyáltalán nem erről volt szó. Semmi sem változott meg, csupán én felejtettem el mindent, mint mindig.

Ügyetlen mozdulatokkal töröltem meg a szemem, hogy tovább olvashassam az életem fontosabb részleteit, melyeket érdemesnek, elég fontosnak tartottam egykor, hogy legépeljek.

Nem kívántam soha, senkinek ezt az érzést, a legkeserűbb és legmagányosabb dolog, amit valaha csak érezhet az ember, mikor senkije sincs, s még saját magát is elfelejti rosszabb napokon. Borzasztó, kegyetlen napokon.

Igyekeztem összeszedni magam,mikor az órára pillantva feltűnt, hogy már legalább egy órája a gépem előtt gubbasztva itattam az egereket és sajnáltattam saját magam saját magammal.

Elég volt ebből, döntöttem el, mikor az utolsó, tegnapi bejegyzésemet is elolvastam;

Semmi érdekes nem történt. Egyedül voltam a boltban, mikor az eső szakadni kezdett és egy idegen srác bejött, hogy ne ázzon el még jobban. Ennyi.

Lekapcsolva a gépet a zuhany alá álltam, hogy lemossam magamról az önsajnálat és magány keserű érzetét, de mintha azok a húsomba martak volna, s semmilyen szappan vagy sikálás hatására nem voltak hajlandóak elereszteni. Kapaszkodtak belém, míg én behunyt szemmel hallgattam a víz csobogását, s azt a csendet, amit az egész házat olyan magányosan és elhagyatottan körbevette. A meleg víz erre a gondolatra mintha hidegre váltott volna, s képtelen voltam akár csak egy pillanatra is élvezni az amúgy meleg cseppeket. Képtelen voltam bármit is érezni abban a hatalmas ürességben, amiben mindig is éltem. Mintha egyedül lettem volna a világ ellen, minden ellen, amiben az emberek hittek, szerettek vagy éppen utáltak. Voltak ők az életükben, emlékeikben és jövőjükben, s voltam én a hatalmas semmiben.

Kiakartam mozdulni otthonról, mert nem bírtam volna egész idő alatt a néma lakásban lenni, ami szinte már bűzlött számomra a keserű gondolatoktól, s a fojtogató érzésektől. Friss levegőt akartam, zajt és pörgést, hogy kikapcsoljam a fájdalmamat, hogy eltereljem a gondolataimat.

Az idő pontosan olyan semmilyen volt, mint amilyennek magamat éreztem. Felhők nyújtóztak el az égen, míg a napsugarak néhol utat nyertek maguknak a száradófélben lévő aszfaltra, ahol kisebb-nagyobb pocsolyák nyújtóztak el a nemrégiben történhetett zivatar miatt.

Alig néhány ember sétálgatott az utcákon, a legtöbben már a munkahelyükön voltak vagy suliban. Attól függött, kinek-hova kellett mennie a kora reggeli órákban, amíg én az életem dokumentumaiba temetkeztem és megállíthatatlanul sanyargattam magam a sehová sem vezető életem miatt.

Eltűnődtem azon, hogy ez mindig ilyen nehéz-e, mikor elfeledek mindent és marad a semmim. Mindig ilyen nehezen viselem? Mindig ilyen borzasztó magány érzéssel jár? Esetleg tényleg ennyire magányos vagyok? Nem tudtam. Semmire sem tudtam választ adni.

Az emberek néha rám köszöntek, kedvesen mosolyogva kívántak szép napot, érdeklődtek a hogylétem felől, én pedig csak álltam és tűrtem érthetetlen viselkedésüket, míg azon gondolkodtam, hogy valóban ismerhetem-e őket. Végül mindannyiuknál mosolyt varázsoltam az arcomra, elővettem a nem létező kedvesebbik énem és reméltem, hogy mielőbb elszabadulok tőlük.

Úgy éreztem, hogy órák óta sétáltam az utcákon mire elértem a sokat említett, s elvileg annyira szeretett kávézóhoz, de igazából nem lehetett harminc perc míg oda értem. Egyszerűen csak számomra tűnt minden olyan végtelennek és idegesítően lassúnak.

Leültem az egyik elrejtettebb asztalhoz, ahova elvileg mindig ülni szoktam, miközben jobban körbenéztem a barátságos helyiségben.

A hatalmas üvegablakok párkányán virágok díszelegtek, aranyozott matricával fel volt rakva a kávézó neve és lógója, ami a papírpoharakon és majdhogynem minden egyéb dolgukon fel volt tüntetve. Az emberek kedélyesen cseverésztek egymással a rádióból szóló zene alatt, mindannyian boldognak és kedvesnek tűntek, ami akaratlanul is frusztrálni kezdett. Ebben is teljesen kitűntem közülük.

Mikor a pincér régi ismerősként köszöntöt újra arcomra erőltettem egy kedélyes maszkot, míg felvette a rendelésem, s tovább nem állt. Akkor újra gondolataimba temetkeztem és hosszú percekig csak bámultam a szalvéta lekonyult, kissé már gyűrött sarkát.

Idegennek érezte magam, nem csak a városban vagy a kávézóban, hanem saját magamban is. Ismét meg kellett találnom önmagam, ami sokkal nehezebb volt, mint ahogyan azt bárki is gondolhatta volna. Már-már lehetetlenség.

Elkapott egy érzés. Egy egészen új és teljesen másfajta érzés, mint ami addig körbevett és mardosott. Mintha valaki figyelt volna, s bármennyire is igyekeztem ezzel nem foglalkozni az illető sejthette, hogy milyen hatással van rám figyelme, mert nem volt hajlandó elfordítani a tekintetét rólam, pedig tisztán látszódhatott rajtam a zavar. Idegesen mozgolódtam a székben, az ujjaimat tördeltem és le sem vettem pillantásom a fehér terítőről.

Dühösen fújtattam egyet, mikor ez így ment legalább öt percig, s erőt véve magamon körbenéztem a kávézón. Úgy tűnt semmi sem változott, az emberek nem igazán vették észre a jelenlétem, egymással és magukkal voltak elfoglalva, aminek felettébb örültem. De végül tekintetem megtalálta a kukkolómat, aki akkor sem volt hajlandó befejezni a bámulásom, mikor észrevette, hogy észrevettem. Kék szemeit az enyémbe mélyesztette, de nem tett semmit. Továbbra is csak bámult.

Fehér Converse volt rajta, bő farmerral és egy lila melegítőfelsővel, aminek a kapucnija rendetlenül pihent a hátánál, mint aki pár perccel ezelőtt vette le a fejéről, bár ebben kételkedtem. Az idegen srác haja tökéletesen bezselézve, mégis kissé kócosan meredezett az ég felé, ami miatt tudtam, hogy nem rakna a fejére semmit. A haja épségének érdekében.

- Köszönöm! – mondtam alig hallhatóan a pincérnek, mikor kihozta a még gőzölgő kávém, s én végre kiszabadulhattam az ismeretlen kék szemeiből. A pincér szavaimra csak kedvesen elmosolyodott, majd magamra hagyott, ami miatt újra feszélyezve éreztem magam. A fiú még mindig figyelt, de én már csak azért sem akartam ránézni. Nem akartam elhinni, hogy nem tűnt fel neki, mennyire nincs ínyemre a folytonos bámulása. Irritált és meg is ijesztett annak ellenére is, hogy látszólag a srác teljesen ártalmatlan volt. Szőke tincseivel, sápadt bőrével és kék szemeivel nem úgy tűnt, mint aki bárkinek is árthatna vagy ártani akarna. Egyszerűen csak bizarr volt a figyelése és maga a tény, hogy lehet, ismertem. Fogalmam sem volt róla.

Eltűnődve figyeltem a gőzölgő folyadékot, miközben a műanyag kiskanállal igyekeztem eloszlatni benne a cukrot, s reméltem, hogy a srác végre lemond arról, hogy figyeljen. Ez egyre jobban idegesített, pedig amúgy sem volt jó napom. Nem hiányzott ez az akárki a figyelésével és a szótlanságával!

Nagyot kortyoltam a még forró italból, de semmi jelét nem adtam arról, hogy a kávé rendesen leégette a nyelvem vagy az ajkaim, nem akartam teljesen bolondnak tűnni a szőke srác előtt, sőt, senki előtt sem, hogy elkezdek fuldokolni, mint egy idióta. Lenyeltem a kortyot és tovább bámultam ki az ablakon a borongós időre és a néha elhaladó járókelőkre vagy autósokra.

Mintha versenyeztünk volna, hogy melyikünk bírja tovább a másikat. Én azt, hogy folyton nézett, ő pedig azt, hogy folyton figyelmen kívül hagytam. Úgy tűnt, egyikünk sem akarta feladni, pedig az a bizonyos húr percről percre egyre inkább feszült bennem, mikor már nem mertem körbenézni sem a kávézóban attól félve, hogy a tekintetünk találkozni fog. Inkább az utcára vagy az asztalomra koncentráltam, s igyekeztem nem kifutni a világból. Rossz ötlet volt kimozdulni a lakásból, gondoltam, minden vágyam az volt, hogy visszakerüljek a biztonságot nyújtó falak közé, ahol nem bámulhattak meg ennyire szemtelenül és modortalanul az emberek. Vagyis csak egy ember. Ő.

- Mi van? – kérdeztem végül barátságtalanul, mikor végezve a kávémmal elindultam a kijárat felé és pont mellette haladtam el. Szórakozottan kavargatta az italát, miközben az egyik könyökén támaszkodott, majd szavaim hallatán ismét engem nézett. Kék szemeiből szórakozottság csillogott és jókedv, valószínű élvezte, hogy ennyire kikészíthetett alig fél óra alatt.

- Semmi – felelte tömören, egy aprócska elfojtott nevetéssel a hangjában, amit egy elégedetlen horkantással díjaztam. – Valami probléma van? – kérdezte ártatlanul, még mindig nagyszerűen szórakozva. Ez lehet a hobbija? Idegeneket pécéz ki magának és kergeti őket a halálba?! Nagyon ügyes benne!

- Semmi! – ismételtem szavait, bár hangom inkább tűnt morgásnak, mint rendes beszédnek.