6. Titok

Sziasztok!

Köszönöm a több, mint hetven feliratkozót, a lájkolókat és a kommenteket is. Elképesztően örülök, hogy eme történetemmel sem lőttem félre - egyelőre.

Amúgy nem régiben kértem egy kritikát DreamyGirl-től. Nagyon köszönöm neki! (:

Xoxo.Bri.

6. Titkok

„Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.”

Miért megyek én ebbe bele? Nyugodtan elutasíthatnám, az arcába vághatnám a virágot, hogy szálljon le rólam és felejtsen el, mert nincs szükségem titokzatos, szőke srácokra, akik rám hozzák a frászt a pillantásukkal. Nyugodtan cselekedhetnék így, még bűntudatot sem kellene éreznem, hiszen szerintem tejesen jogosan ellenkeznék a meghívása ellen. Különben is, milyen épeszű ember menne el egy idegennel vacsorázni ezzel az első benyomással?! Hát én! Pedig magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért... Az lenne a legjobb, ha itthon maradnék és tennék arról, hogy a srác, vagyis Niall Horan feladja és békén hagyjon. Akkor miért nem így cselekszek? Miért vagyok mondhatni csinos felöltözve, várva a nyolc órát? Miért akarok vele elmenni? Miért megyek el vele?! NEM TUDOM!

Ujjaim hevesen mozdultak a billentyűzeten, miközben igyekeztem kiadni magamból felhevült gondolataim, s aggodalmaim egyaránt. Úgy pötyögtem, mint egy őrült, miközben tekintetem olykor-olykor az órára siklott, hogy meggyőződjek róla; még van tíz percem.

Ahogy az utolsó szavakat is leírtam mentettem a programot, majd kikapcsolva a gépet ismét a tükör előtt találtam magam. Sosem szoktam magam ennyit nézegetni, de képtelen voltam parancsolni a tagjaimnak, folyton megálltam minden tükör előtt, hogy leellenőrizzem magam, miközben szüntelenül azt hajtogattam, hogy nem akarok a srácnak tetszeni. Miért is akarnék?

Tekintetem pár pillanatra megállapodott a vázába rakott csokron, melynek levelei megadóan hajlottak oldalra, míg középen kék szirmok sokasága magasodott. Kétségtelenül szép volt.

Figyelmem ismét a tükörbe vándorolt, ahol még utoljára végig néztem farmerbe bújtatott lábaimon és azon az egyszerű halványkék toppon, amit előkotortam a szekrényemből és szürke, övvel díszített kardigánon, amit még felé vettem. Nem értem magam kiöltözöttnek, de kétségtelenül csinosabb voltam, mint átlagos napokon, főleg mert zuhanyzás után most nem vasaltam ki tincseim, így azok kissé kócosan és hullámosan omlottak egészen a hátam közepéig.

Egyáltalán miért izgulok azon, hogy mit fog szólni, tűnődtem felháborodottan, alaposan leszidva magam tinédzseres izgalmamon. Nem is kellene ezzel foglalkoznom, főleg nem azon aggodalmaskodnom, hogy elég csinosan vagyok-e felöltözve. Ugyan kit érdekel a véleménye?!

Veszekedésemből saját magammal végül egy rövid duda szó zökkentett ki, mire reflexszerűen kipillantottam a nappali ablakából. A fekete Range Rover kétségtelenül rám várt benne a szőke sráccal, akit most nem láthattam sötétített ablakok miatt.

Talán mégsem kellene elmennem, visszakoztam, miközben bizonytalanul hátráltam pár lépést, noha amúgy sem láthatott volna a függönyök miatt. Nem kicsit döbbentem meg a hatalmas, sötét járgányt látva, hiszen egyáltalán nem illett a fiúhoz. Kezdtem elveszíteni a fonalat vele kapcsolatban.

- A fene egye meg! – mordultam fel, mikor az autó ismét dudált egyet és a kiszállt belőle a szőke fiú, miközben én sietős mozdulatokkal magamhoz vettem a táskám és a lakáskulcsom, hogy bezárhassam magam mögött a bejárati ajtót. Igyekeztem rendszerezni felemelkedett pulzusom és lélegzetem, miközben a kulcsokkal szórakoztam, s táskámba süllyesztettem őket. Nem akartam, hogy lássa rajtam mennyire összezavarodok, s talán kicsit félek is tőle. Nem akartam neki megadni ezt a fajta örömöt.

- Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz – mondta, mikor csak pár lépésnyire voltam tőle, miközben ő az ajtónak dőlve várt rám.

- Nem igazán adtál választási lehetőséget – közöltem vele némi szemrehányással a hangomban, amire különösen figyeltem, hogy ne remegjen meg a zavartságtól. Nem igazán tudtam, hogy mit is kellene tennem.

- Választási lehetőség mindig van – érvelt, mintha csak esélyt akart volna adni, hogy meghátráljak az este elől, de makacsul ácsorogtam továbbra is előtte. Megakartam mutatni neki, hogy nem olyan könnyű rám ijeszteni vagy éppen összezavarni, még ha ez nem is így volt.

Mikor észrevette mozdulatlan eltökéltségem halványan, jókedvűen elmosolyodott és megkerülve az autót besegített az anyósülésbe.

Az autó belül még nagyobbnak tűnt, a sötétített üvegek miatt a kinti világ is homályosabbnak látszott, ám a utcai lámpák és a lakásokból kiszűrődött fények így is megvilágították a kerteket és környéket. Még így is barátságosnak tűnt minden a maga éjszakához készülődött békességével.

Az első pá perc elég kínosan telt, csak hallgattuk a rádióból szűrődő zenét, miközben ő az útra koncentrált, én pedig a mellettünk elhaladó házakra figyeltem.

- Honnan tudtad, hol lakom? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a némaságot. Nem mellesleg ez tényleg azóta fúrta az oldalam, hogy a virágot megtaláltam az ajtóm előtt.

- Kicsi a város, nem volt nehéz rájönni – magyarázta sejtelmesen mosolyogva.

- Értem – bólintottam. – Ezért kinyomozod, hogy ki hol lakik és virágokat veszel nekik? – kérdeztem, bár magam sem tudtam eldönteni, hogy viccelődni vagy piszkálódni akartam-e. Mindenesetre ő nem vette magár a dolgot, halkan felnevetett és bizonytalanul ingatni kezdte a fejét.

- Valld be, még be is vállt volna, ha nem tőled veszem – mosolyogta továbbra is.

Niall annyira ellentmondásos volt. Pár napja még őrültnek is bizarrnak tartottam, aztán eljött értem ezzel a hatalmas, fekete autóval, amit csak a filmek gonosztevői szoktak használni, s amivel még rám is ijesztett, most pedig olyan...átlagos és normális. A nevetése és az ajkain játszó mosolya szimpatikussá tette, pont olyan fiúvá, akivel a legtöbb lány örömmel ment volna el randizni vagy bármi mást csinálni. Hirtelen nem tudtam megérteni, hogy mitől is tartottam, ám a bizonytalanság és a bizalmatlanság valahol hátul még mindig bennem veszített harcra készen. 

- Itt vagyok, nem? – kérdeztem végül, megengedve magamnak egy halvány mosolyt, amit bátorításnak vehetett, mert ismét fel nevetett és bólintott. – Amúgy hova viszel? – kérdeztem. Noha ismerős volt a környék, hiszen minden reggel erre haladtam el a busszal, de erősen kételkedtem benne, hogy a virágboltba mennénk. Nem is oda mentünk. Könnyedén suhantunk el a sötétbe borult kisbolt előtt, melynek virágai most ijesztő árnyékokként nyújtóztak el a kirakatnál.

- Elképesztően kevés lehetőség van ebben a városban – magyarázta. – De aztán találtam egy pizzázó félét, mármint...mármint remélem szereted a pizzát...? – zavarodott össze pár pillanat erejéig. Mint akit teljesen ledöbbentett még csak a gondolat is, hogy valaki nem szereti a pizzát.

- Nekem megfelel – bólintottam, akaratlanul is megmosolyogva reakcióját, mire megnyugodva kifújta a levegőjét és bekanyarodott a város talán egyetlen éttermének parkolójába.

Az étterem neve zölden világított a tetőn mellette egy félig megrágott pizza szelettel. A parkolóban egyszerű, hétköznapi autók pihentek, amiket valószínű a hozzánk hasonló fiatalok kértek kölcsön a szüleiktől. Niall Range Rovere magasan kitűnt mind közül, s erősen kételkedtem abban, hogy a fekete, ijesztő jármű is kölcsönbe lett volna. Bármennyire is volt fiatal, s jelen helyzetben kisfiús a szőke srác nem úgy tűnt, mint aki még a szülein támaszkodna az életben.

- Minden rendben, Valery? – kérdezte a fiú, mikor előzékenyen kisegített az autóból, s jobban szemügyre vette eltűnődött vonásaim.

- Persze – feleltem azonnal, kicsit megrázva magam a lehűlt, esti levegőben. Egyáltalán nem érződött a időjáráson, hogy a tavasz közepén tartottunk, bár ez nem is volt törvényszerű Írországban.

Megakartam kérdezni tőle, hogy honnan tudta a nevem, miközben megindultunk az épület felé, de aztán eszembe jutott, hogy azt is tudta, hol lakom. Ha azt kitudta deríteni akkor gondoltam a nevem megszerzése sem lehetett nagyon nehéz. Egy pillanatra elbizonytalanodtam azon, hogy a fiú ilyen könnyedén kiderített rólam dolgokat. Talán mégiscsak tartanom kellene tőle, tűnődtem.

A halványpirosra festett falakon képek díszelegtek az étteremben történt fontosabb eseményekről és világító pizzakarikák lógtak benne különböző feliratokkal vagy évszámokkal. Az asztalok egymástól egyforma távolságra voltak egy egyszerű halványzöld terítővel rajta étlapokkal és itallapokkal. A helyiség legvégén egy hosszú pult foglalta el az egész helyet, ahonnan csak úgy áradt az ételek fűszeres, finom illata. Egyből eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem.

- Ahhoz mit szólsz? – biccentett az egyik fal melletti asztalhoz, mire csak bólintottam és követtem a szőke fiú alakját.

Ahogyan számítottam rá leginkább fiatalok voltak az asztaloknál, noha egy-két gyermekes családot is felfedeztem a kicsiknek való ülőkékkel és gügyögésekkel, miközben a hangszórókból szóló zene betöltötte az épületet és kellemes, családias hangulattal árasztott el mindenkit.

- Milyen pizzát szeretsz? – kérdezte pár másodperc múlva, míg ő az egyik étlapba temetkezett, én pedig teljesen megfeledkeztem az előttem sorakozó ételekről.

- Mindegy – feleltem, hiszen nem emlékeztem erre sem. Pár másodperc erejéig teljesen bepánikoltam, hiszen honnan is tudhatnám, hogy milyen ételeket szeretek, mikor nem is emlékszem rájuk, de úgy tűnt, hogy Niallt ez nem különösebben zavarja.

- Négy évszak? – kérdezte újabb másodpercek múltan, mire csak bólintottam. Tudnom kellene, hogy az milyen, kérdeztem magamtól, ám a külvilágnak nem mutattam tudatlanságom. Nem lehet olyan rossz...

A pincér hamar felvette a rendelésünket, így mi ismét kettesben maradtunk, ami számomra sokkal kellemetlenebb volt, mint eddig. Az idevezető úton Niall leginkább az útra koncentrált, aztán az étlapra, mikor megérkeztünk, de most már semmi sem kötötte le rajtam kívül. Ismét úgy éreztem, hogy átlát rajtam, amit pedig nem engedhettem meg nem csak neki, mert még mindig idegen volt számomra, hanem senkinek sem.

- Szereted ezt a dalt? – kérdezte halványan mosolyogva, mikor észrevette öntudatlan dobogásom az asztalon.

- Ezek szerint – nevettem kínomban, majd igyekeztem javítani szavaimon; – Igen, jól énekelnek.

- De fogalmad sincs, hogy kik ők – állapította meg ajkain egy halvány, szórakozott mosollyal.

- Nem igazán – ismertem be, ami mintha csak még jobb kedvre derítette volna.

- Ha jól tudom ők a One Direction – mondta, mire bólintottam.

- Te szeretet őket? – kérdeztem, hogy fenn tartsam a beszélgetést, míg várakoztunk.

- Mondjuk úgy, hogy fontos szerepet játszanak az életemben, ahogyan a zene is – felelte, s úgy tűnt többször is eltöprengett a válaszon, noha még így sem volt teljesen biztos abban, hogy ezt akarta mondani.

- Zenész vagy? – kérdeztem, mikor megmaradtak bennem utolsó szavai.

- Valami olyasmi – bólintott, mintha valamin nagyszerűen szórakozott volna, de nem árulta el, hogy min. – Gitározgatok – felelte.

- Nekem is van egy gitárom, de fogalmam sincs, hogy mikor nyúltam hozzá utoljára, talán már nem is tudnék – magyaráztam. Igyekeztem nem hazudni, de közben elég nehéz volt úgy beszélnem saját magamról, hogy nem tudtam bizonyos dolgokat. Például, hogy mit keresett a szobám egyik sarkában egy gitár? Egyáltalán tudtam valaha gitározni vagy csak dísz volt?

- A gitározást nem felejti el az ember, ahogyan a biciklizést sem – biztosított, mire fanyarul, kissé gúnyosan elmosolyodtam, s kóla felszínére úszó buborékokat kezdtem pár pillanatig figyelni, amit nem rég rakott le elénk az egyik pincér.

- Nálam lehetséges – feleltem végül, s újra ránéztem.

Nem tudom mennyi idő telt el, miközben némaságba burkolózva figyeltük egymást, s tudtuk jól, hogy mindkettőnk titkol valamit. Olyasmit, amit egyelőre nem akartunk megosztani egymással, talán senkivel.