#Gondolatok.

Kedves Olvasók!

Egy újabb blog zárul le, egy újabb történet találta meg a saját végét a kezem által, ám az efféle bejegyzésekkel mindig gondba leszek. Csak ülök a laptop előtt és tűnődöm, hogy mit is kellene pontosan írnom, hogyan kellene átadnom azt, amit irántatok érzek; a hálámat és szeretetemet, mert itt vagytok és támogattok. Egyszerűen megszokhatatlan érzés, hogy valahányszor feljövök ide vagy facebookra, emailre és látom a visszajelzéseiteket, a várakozásotok egy új fejezet iránt. Csodálatos érzés és ezt nektek köszönhetem!

Én személy szerint nem vagyok megelégedve a kész művel, úgy gondolom, hogy többet is kihozhattam volna belőle, hiszen megérdemlitek a legjobbat, amit én egyszerűen még képtelen vagyok megalkotni nektek, ezért is hihetetlenül örülök, hogy ennek ellenére is itt vagytok még mindig. És ez számomra még mindig olyan elképesztő. Úgy értem biztosan vannak olyanok, akik még a Last Momentstől vagy egy sokkal korábbi blogomból követitek a tevékenységeimet... Számomra ez nagy dolog, egy olyan dolog, ami iránt sosem fogom tudni eléggé kimutatni a hálám eme sorokon keresztül. Csak bízni merek abban, hogy tudjátok; sokat jelentetek nekem.

Néhány adat, ami számomra mutatja is, hogy ez a blogom korántsem sikerült úgy, ahogyan "illett" volna; 

- 28 fejezet.

- 88 oldalszám.

- 274 komment. Jelenleg; 13.08.30.

- 129 rendszeres olvasó. Jelenleg.

- 45.627 megtekintés. Jelenleg.

Gondolom, vagyis remélem, hogy ezek után is sokatokat érdekel, hogy a Forgetting után mit tervezek. Az utóbbi időben tele voltam ötletekkel, amiket el is kezdtem, majd félbe is hagytam, mert nem éreztem sem az ötletet, sem a megvalósítást elég jónak. Végül aztán arra a döntésre jutottam, hogy egyelőre pihentetem az írást. Szükségem van egy kis időre, hogy kiszellőztessem a fejem, hogy lenyugodhassanak az idegeim és előállhassak egy olyan történettel, amivel tényleg valami újat, valami élvezeteset nyújthatok nektek.

Addig is rengeteg helyen elérhettek, mint például a facebook csoportban, e-mailen és még jó néhány helyen, amiket az oldalsávban megtalálhattok.

Még egyszer köszönöm, hogy végig kísértetek Niall és Valery történetét.

Szeretlek benneteket!

Xoxo.Bri.

Epilógus

Epilógus

Megismertem egy fiút. Niall Horan. Énekes egy sikeres, brit fiúbandában. Nem is értem, hogy eddig miért nem írtam róla, pedig ő tényleg csodálatos... Mindig megnevettet és úgy érezem magam, mikor vele vagyok, mintha már találkoztunk volna, mintha ezer éve ismerném őt.

A toll gyorsan sercegett a papíron, miközben nem is gondolkodva írtam le azokat a szavakat, melyek elsőre eszembe jutottak. Sietnem kellett, hiszen alig öt percem volt az érkezésééig. A hetedik randinkig.

Hetedik randi. El sem hiszem, pedig már a századiknak tűnik, mintha hosszú hónapok óta ezt csinálnánk. De ő nem bánja, azt mondja, hogy ennek meg van a varázsa, ahogyan annak is, hogy nefelejcsekkel áraszt el. Már az egész szobám ettől illatozik. Ettől és persze Nialltől érzem azt, hogy most igazán otthon vagyok.

Napok óta nem felejtettem el semmit. Tisztán emlékszem szőke hajára, elképesztően kék szemeire és minden vonására, amitől a szívem valahogy mindig a tripláját kezdi el verni.

Talán megtaláltam az egyetlen embert, akit képtelen vagyok elfelejteni, mert már nem akarok  menekülni, nem az a lány vagyok, aki elszökött, hogy felejteni tudjon, mégis rettegett, hogy nem fog többet emlékezni.

28. Otthon

28. Otthon

„Mintha valamikor az álmainkban már találkoztunk volna, találkát beszéltünk volna meg, most pedig a valóságban pontosan ezt élnénk át.”

Lépteim halkan kopogtak a parketta sötétbarna anyagán, miközben ujjaim között szorongattam a halványkék, teától gőzölgő bögrémet. Ujjaim már kezdtek fájni a melegtől, ahogy teljesen átmelegedett a pohár, ezért mozdulataim felgyorsítva nyitottam be a szobámba, hogy mielőbb lerakhassam az italt. Citromos illata teljesen eldugította az orrom.

- Anya? – kérdeztem meglepetten, mikor belépve a helyiségbe nem találtam magam egyedül. Édesanyám a laptopom előtt ülve görgetett a naplóm sorai között, amit nem tudtam mire vélni. Látszólag először ő sem tudta mivel magyarázni a dolgokat, hiszen pillanatokig csak bámult rám hatalmas, sötét szempillákkal keretezett szemeivel és próbálta összeszedni gondolatait.

- Kincsem... – motyogta zavartan, majd egy torokköszörülés után ismét megszólalt; – Sajnálom – mondta. Először nem tudtam mire vélni szavait, hiszen nem úgy hangzott, mintha azért mondta volna, mert kutakodott utánam. De aztán megértettem, ahogy közelebb léptem hozzá. A sorok között egyből felvillant Niall neve, amitől a szívem összefacsarodott és nem maradt más bennem csak az üresség. Elfelejtettem.

- Nem fontos – ráztam meg a fejem, pedig tudtam, éreztem, hogy hazudok és ezzel anyu is teljesen tisztában volt.

- Mióta itt vagy minden hajnalban arra kelünk, hogy a nevét kiabálod – ingatta a fejét válaszul. – Nagyon is fontos ez a fiú, ha még ezek ellenére sem vagy képes őt elengedni.

- De ez nem számít! – ráztam meg a fejem ellenkezésképpen. Nem szerettem erről beszélni, s pontosan emiatt vetemedett egyik szülőm arra, hogy kutakodjon utána. Máskülönben soha, semmit sem tudtak volna meg arról a fiúról, aki miatt máig képtelen voltam rendesen aludni.

Szúrt a mellkasom, ismét alig kaptam levegőt, de ez megszokott volt. Valahányszor felvetődött bennem az ír fiú neve mindig így viselkedett a testem, még ha nem is emlékeztem már rá.

- Meg kellene őt keresned... – folytatta makacsul, de mintha meg sem hallottam volna szavait. Nem akartam erről beszélni!

- Lapozzunk – mondtam komolyan, miközben leraktam a bögrém és megtapogattam kipirosodott ujjaim. Próbáltam kiverni a fejemből Niall homályos gondolatát, bár ez nem igazán akart sikerülni.

Anyám csak sóhajtott egyet jelezvén, hogy fejet hajt akaratom előtt. Felállva a fekete székből gyors csókot nyomott az arcomra, majd jó éjszakát kívánva magamra hagyott.

Sok minden történt mióta visszajöttem a szüleimhez, bár ezeknek a felére már csak lapok alapján emlékeztem.

Visszajöttem. Nem akarom elhinni, hogy tényleg ők azok. Sokkal idősebbek, mint a róluk megmaradt képeimen. Eljárt felettük az idő. Alig hiszem el, hogy azok az emberek, akikről írtam, akiket olyannyira felejtésbe akartam száműzni és azok, akikhez visszatértem és könnyes szemekkel, tárt karokkal vártak egy és ugyanazok. Rengeteget változtak.

Elmondták, hogy mennyire minden változott, mikor eltűntem az életükből. Kevin például börtönbe került az apjával együtt sikkasztásért, míg ők teljesen magukra maradtak. Akkor döbbentek rá igazán, hogy mennyire rossz szülők is voltak, de már nem volt esélyük visszacsinálni a dolgokat. Nem találtak rám, pedig rengeteget kerestek. Anyu szerint apám teljesen begolyózott, egyre csak a munkába menekült, s mikor a rendőrök felvetették a halálomat teljesen kiakadt és hallani sem akart erről.

Persze ők is tudják, hogy a magyarázkodásokkal és a bocsánatkérésekkel nincs elintézve az a sok-sok évnyi szenvedés, de igyekeznek, ahogyan én is. Mert tovább akarok lépni, mégiscsak a szüleim...megérdemelnek egy új esélyt. Ráadásul segíthetnek tovább lépni Niallen.

Kacskaringós írásom kissé nehezen volt olvasható, hiszen a legtöbbször éjszaka írtam bele, vagy elalvás előtt vagy miután felkeltem a rémálmokból. Olyankor csak ez tudott segíteni. Hogy kiírhattam magamból mindent, s visszaolvashattam akármit. Azokban a pillanatokban mindig kicsit elhittem, hogy a szőke fiú még itt van velem, hogy feljön a nap és azzal együtt ő is megérkezik. Visszajön az életembe. Természetesen ez nem volt így, de enyhülést hozott néhány másodperc erejéig.

Csak a hiánya maradt és egy csomó olyan érzelem, amit mintha fekete lepellel borítottak volna le, hogy ne tudjanak szabadulni onnan, hogy ne ismerjek rájuk, mégis érezzem, hogy ott vannak. Amiktől továbbra is képes vagyok szenvedni.

Elfelejtettem. Csak leírt szavak maradtak az emlékeim helyett, ha nem látnám őt a tévében vagy az újságokban nem is tudnám, hogyan néz ki pontosan. Nem tudnám, hogy valóban mennyire csodálatos hangja van és mennyire rabul tudnak ejteni kék íriszei még a tévén keresztül is.

Az ír fiúból, aki rám akadt egy apró kis városban, aki teljesen megváltoztatta az életem nem maradt más, mint a One Direction egyik tagja, akitől szenvedek. Aki még mindig hiányzik annak ellenére is, hogy semmi konkrét okot nem tudok mondani, hogy miért. Csak érzem.

Hallottam szüleim lépteit a folyosón, valamiről beszélgettek, de szavaik összemosódtak a falon keresztül. Nem értettem mit mondanak.

Kicsit nehezteltem anyura, hiszen nem szabadott volna elolvasnia az emlékeimet, de közben meg is tudtam érteni. Aggódott miattam, hiszen valóban nem voltam normális az elmúlt időben. Zilálva, sikoltozva ébredtem fel az álmaimból és egyre többször felejtettem. Mintha Niall lett volna a gyógyír a betegségemre, de mivel ő nem volt itt én is egyre rosszabbul lettem.

Ujjaim között forgatva a tollat kezdtem el gondolkodni, hogy mit is kellene írnom, de aztán meggondoltam magam. Nem jött semmi értelmes mondat abból a hatalmas zűrzavarból, ami a fejemben volt, így félrerakva a kicsit már megviselt könyvet és tollat inkább lekapcsoltam a villanyt és elterültem a párnák és takarók között.

Nehezen jött az álom a szememre, hiszen a fejem ismét hasogatni kezdett, ami csak egy dolgot jelenthetett; felejteni fogok. Ilyenkor mindig rettegve aludtam el, de nem volt más választásom. A törlődés a fejemben mindenképp megtörtént, s jobban viseltem, ha ez alvásközben jött rám. 

Másnap reggel egy mályva színű, idegen, mégis ismerős szobában ébredtem. A fehér plafonon egy ezüstös színű csillár lógott, rajta esőcsepp formájú, a nap besütőfényétől szikrázó kövekkel. Az vajszínű szőnyeget narancssárgásra festették a kora reggeli sugarak, amik átjutottak a két sötétítő közötti résen. Minden olyan barátságosnak és egyben ijesztőnek tűnt. Pár pillanatig azt hittem, hogy csak a reggeli kábultságnak köszönhetően nem tudom, hol is vagyok, de aztán bármennyire is vártam a megvilágosodást semmi sem jutott eszembe. Keresgéltem a nevem, bármit, ami segíthet, de nem maradt más csak a sárga sugarak melege a bőrömön.

Zilálva, kapálózva ültem fel a puha ágyban, hogy magam mellett is szét nézhessek, de nem volt más körülöttem csak a gyűrött takaró és két éjjeliszekrény az ágy mindkét felén. És az egyiken egy megviselt cetli.

Valery Wilkins vagyok. New Yorkban születtem. Tizenkilenc éves lettem március huszonhatodikán. Ann Wood az anyám, Mark Wilkins az apám. Sikeres cégük van Amerika szerte. Tizenhét évesen elszöktem tőlük. És most visszajöttem. Otthon vagyok. Velük együtt próbálom helyrehozni azt a sok évet.

Ahogy elolvastam a sorokat kezdett rémleni valami, de mintha egy láthatatlan, hatalmas fal nem engedte volna, hogy mélyebbre jussak. Csak a sejtések és a deja vu érzések maradtak, amikkel nem igazán mentem sokra. Mindenesetre kicsit sikerült megnyugtatniuk, hiszen akkor ez többször is megtörtént. De miért? Miért nem emlékszem semmire?

Úgy pattantam ki az ágyból, mintha csipkedtek volna, hogy kisietve a szobámból végig haladjak az almazöld, fényképekkel borított folyosón, le a kissé nyikorgó lépcsőn egyenesen a tágas, bézs színű nappaliba, majd a modernnek tűnő konyhába, ahonnan már érkezésem előtt is hangok szűrődtek ki.

- Biztosan segíteni fog ez neki? – kérdezte egy férfi hang, miközben megbújtam a boltív egyik oldalán.

- Szüksége van arra a fiúra – válaszolt egy nő. – Csak jót akarok neki – bizonygatta.

- De kitörölni mindent arról a gyerekről... – érződött a mélyebb, rekedt hangon, hogy helyteleníti a dolgot, de én még mindig nem tudtam összerakni szavaikat. Egyáltalán rólam lehet szó?

- Ki kellett törölnöm! – zárta le végül a témát, amitől idejét láttam annak, hogy felbukkanjak.

- Jó reggelt! – köszönt azonnal a férfi, ahogy meglátott. Őszülő haja hátra volt zselézve, miközben két korty kávé között köszöntött engem és biztatóan, szemeiben mégis némi kétellyel nézett rám. – Hogy aludtál? – kérdezte.

- Öhm... – köszörültem meg a torkom, ahogy a megfelelő szavakat kerestem. – Azt hiszem rám férne egy kis magyarázat – feleltem végül, mire mintha mindketten megkönnyebbültek volna. Egymásra néztek, majd intettek nekem, hogy foglaljak helyet, majd ők mindent elmesélnek, amit tudnom kell.

Sokáig hallgattam szavaikat és próbáltam megemészteni értelmüket, miközben a teámat szürcsöltem és igyekeztem helyrerakni magamban mindent. Tudtam, hogy igazat beszélnek, hiszen minden szavukat ismerősként fogattam, csupán konkrétan emlékezni nem emlékeztem semmire.

- És most itt vagy – fejezte be édesanyám, miközben halványan rám mosolygott és várta a reakcióm.

- Egész végig egyedül éltem Írországban? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért. Az ország említésére jóleső meleg áradt szét bennem, ami megnyugtatott.

- Nem teljesen egyedül, mert ahogyan mondtam volt ott néhány barátod, mint például Grace – javított ki apám, ám mintha valamit elhallgattak volna, de tekintve, hogy nem emlékeztem semmire nem igazán vonhattam őket kérdőre, s legfőképp nem gyanúsítgathattam őket mindennel, amit valószínű csak beképzeltem.

- Értem – bólintottam végül zavartan, miközben feltápászkodtam a székből és egy biccentéssel megindultam volna vissza az emeltre, ha az ajtó mögött szűrődő kopogás nem tántorított volna vissza.

- Drágám, kinyitnád? – kiabált ki anyám érthetetlen izgalommal a hangjában, aminek nem tudtam nemet mondani.

Ahogy az ajtóhoz értem kissé elbizonytalanodtam, hiszen halvány fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az ilyen korán, de aztán megragadva a kilincset utat engedtem a látogatónak.

Egy szürke, kissé lógós farmer volt rajta egy fekete pulcsival. Szőke hajába vegyültek sötétebb, már-már barnás tincsek, amiket ügyesen kócosra zselézett. Kék szemei vidáman csillogtak, ahogy lélegzetvisszafojtva nézett végig pizsamába bújtatott testemen, amitől azonnal elpirultam.

- Segíthetek valamiben? – kérdeztem bizonytalanul, s pár pillanatra még az is eszembe jutott, hogy valami rosszat mondtam, mert azokban a gyönyörű íriszekben bánat és csalódottság vegyül egy másodpercre.

- Niall Horan – nyújtotta felém az egyik kezét reményekkel telve. Ha nem lettem volna bizonytalan saját magamban azt mondtam volna, hogy megremegett a hangja.

- Valery – fogadtam végül el jobbját. Ahogy ujjai apró kezem köré fonódtak hirtelen melegség járta át minden porcikám. Ha az illem nem követelte volna ezt el sem engedtem volna. – Kit keresel? – kérdeztem, miközben pár pillanatra hátra néztem a házba hátha valaki a segítségemre rohan, de szüleim gyanúsan csendben továbbra is a konyhában töltötték az idejüket.

- Igazából téged – mosolyodott el zavaromon, mikor meglepetten emeltem vissza rá tekintetem.

- Bocsi, de...honnan ismerlek? – kérdeztem bizonytalanul.

- Igazából még, vagyis megint nem ismersz – nevetett fel rekedten, csalódottan.

- Akkor? – kezdett idegesíteni, hogy mindent harapófogóval kellett kiszednem belőle, mégsem tudtam rá haragudni. Valami azt súgta, hogy igenis örülök neki, csak nem tudtam miért.

- Egy virágboltban találkoztunk – mondta végül, ahogy tekintetét az enyémbe fúrta és annyi lágysággal és szeretettel teltek meg vonásai, hogy képtelen voltam kételkedni benne. – És úgy éreztem ezt muszáj oda adnom – húzta elő egyik kezét a háta mögül, amit eddig észre sem vettem, hogy egy hatalmas csokor nefelejcset nyújtson felém. Az illatuk azonnal megcsapott, amitől jólesően megborzongtam és még inkább melegség járta át eddig zavart mellkasom.

- Köszönöm – feleltem elpirulva, ahogy átvettem a virágokat és újra mélyet szagoltam belőlük. Csodálatosak voltak, de éreztem, hogy valami egészen más miatt is közel állnak hozzám ezek a növények.

- Eljönnél velem holnap egy ötödik randira? – kérdezte ajkain szórakozott, boldog mosollyal.

- Ötödik? – döbbentem le.

- Ühüm – nevetett fel egy bólintás kíséretében.

- Hát...azt hiszem – makogtam teljesen zavartan. Nem emlékeztem a srácról semmire, de képtelen lettem volna nemet mondani neki. Volt egy olyan érzésem, hogy hatalmas hibát követnék el, ha nemet mondanék.

- Akkor holnap érted jövök – felelte lelkesen, miközben pár lépést hátrálva elbúcsúzott.

Zavartan mosolyogva intettem neki egyet, miközben figyeltem távolodó alakját, ahogyan beszállt az autóba, majd elhajtott.

Pillanatokkal később is ott pihent az a mosoly az arcomon, miközben a virágcsokrot szorongatva mélyültem el az illatukba és kezdtem el azon gondolkodni, hogy ki is lehet ez a srác. Fogalmam sem volt róla, hiszen nem volt semmilyen tiszta emlékem róla, mégis boldog voltam, hogy itt volt. Mintha hirtelen minden a helyére került volna annak ellenére is, hogy sok fekete, homályos folt volt még az életemben. Csupán Niall és a holnapi randink ragyogott.

27. Nélküle

27. Nélküle

„Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni valaki. Konkrétan fájt. Én nem tudom, hogy ilyenkor mi a jobb. Nem látni és úgy szenvedni, vagy látni, tudva azt, hogy pokoli messze van.”

Az idő majd segít, mondják gyakran az emberek. Tévednek! Az idő nem segít, az idő csak megy, nem néz senkit és semmit, csak saját magával foglalkozik. Az idő nem orvos, nem gyógyír, hogy minden sebet eltüntessen! De akkor mi hoz enyhülést? Mégis mi lehet megoldás a szerelemre? A felejtés? Vagy szépen, lassan kiszeretünk a másikból? Vagy erősödünk a fájdalomhoz? És mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy az ember erőssé váljon? Erősebbé, mint az őt gyötrő hiány és fájdalom, a magány és bűntudat összesen. Pedig jól kellene éreznem magam. Helyesen cselekedtem, hiszen Niallnek a reflektorfényben, az álmaiban a helye. Csak egy fejezet voltunk egymás életében. De mégis...úgy érzem, mintha egy egész történet született volna ebből a pár hétből. És most nem tudom, mi a vége. Nem találom a végét, mert egyszerűen nem tudok beletörődni abba, hogy ez a vég. Ennyi.

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam az otthonomon. Sosem hívtam őket, egyáltalán nem kerestem őket és ez eddig így jó volt. Vagyis közel sem volt jó, de megfelelt. De ennyi év után honvágyam van. Hajt a kíváncsiság, hogy mit hagytam magam mögött, hogy mi lett velük. Talán megváltoztak. Talán ők is akartak keresni, de nem tudták hogyan. Hiszen semmi jelet nem adtam magamról, a hollétemről, talán már azt is hiszik, hogy meghaltam.

Niall is tovább lépett, visszament Londonba, s most rajtam a sor, hogy tovább lépjek. Vissza a múltamba.

Üveges tekintettel néztem végig a polcokon sorakozó naplóimon, megannyi pillanat és érzés volt beléjük sűrítve, mégis úgy éreztem, mintha kívülálló lennék. Mintha nem is az én életem lett volna, pedig biztos voltam benne, hogy valahol ott lapult az elmém mélyén.

Viszont Niall maradt. Akárhogyan teltek a hetek az ő emléke nem halványult. Minden éjszaka, minden pillanatban előttem lebegett mosolygós arca, élénk kék szeme és szőkés haja, amibe annyira szerettem beletúrni ezzel nevetésre sarkallva őt. Mintha továbbra is itt lett volna velem, de hiába vártam. Nem hívott, nem jött át és nem küldött virágot. Csak a dalaik és a hírek maradtak belőle.

A One Direction szőke énekese visszatért!

A rajongók hatalmas megkönnyebbülésére Niall Horan, az X Faktorban felfedezett One Direction egyik tagja a hetekben tért vissza Londonba, hogy azonnal belevesse magát a munkába. Teljesen feltöltődve, ám a pletykák szerint teljesen megváltozva jött vissza abból a pár hétnyi szünetből, melyről máig nem akar beszélni. A rajongók csak találgatni mernek a fiúval kapcsolatban, hiszen sokuk szerint kedvencük teljesen kicserélődött. Néhányan tudni vélik, hogy a managment dobta ki Niallt, ám a banda többi tagja addig erősködött, míg vissza nem hozták ötödik társukat. Megint mások családi problémákat sejtenek a dolog mögött, de a szőke srácból egy szót sem lehet kicsikarni. Sem ő, sem hozzátartozói nem hajlandóak beszélni rejtélyes eltűnéséről.

A szavak a cikk végére összefolytak előttem, s ismét elemi erővel tört rám a mellkasomba nyilalló fájdalom és üresség. Alig kaptam levegőt, mégis percekig bámultam a szöveg mellett feltüntetett fényképet az említett szőke fiúról. Kicsit borostásnak tűnt, a szemei alatt kialvatlan karikák pihentek és képtelen voltam nem megsajnálni őt, ahogy bámultam. Biztosan jól döntöttem? Tényleg megváltozott? Fogalmam sem volt róla.

- Valery – szólított meg finom Grace, miközben egyik kezét a vállamra rakta és aggodalmas pillantásokkal kezdett hol engem, hol az újságot bámulni. – Csak megnehezíted a magad dolgát – utalt arra, hogy minden egyes nap szinte éhezve vártam a róluk, pontosabban róla megjelent híreket.

Tudtam, hogy az asszonynak igaza van, hiszen tapasztaltam, hogy így sosem fogom tudni őt elengedni, de képtelen voltam lemondani erről. Úgy éreztem, szükségem van ennyire belőle, elvégre a rajongók is ezt teszik. Én miért ne tehetném? Csupán azért, hogy biztos legyek benne; nem képzelődtem, hogy Niall tényleg itt volt, velem volt és szeretett.

- Tudom – mondtam végül, mikor képes voltam elszakadni az újságtól és lerakni azt a pultra. Ezt majdhogynem mindennap eljátszottuk.

- Mikor indulsz? – terelte el a témát, miközben a többi újság közé rejtette a magazint és biztos távolságra helyezte el őket tőlem.

- Hétvégén – feleltem zavartan, nagyot nyelve. Idegesen kezdtem el kapirgálni körmömről a lakkot, ahogy ismét jobban belegondoltam tervembe; haza menni. – Vagyis holnap délben indul a gépem – tettem még hozzá, mikor tudatosult bennem, hogy ismét eltelt egy hét. Úgy haladt az idő, észre sem vettem és semmit sem enyhített a szívemben.

- Ugye tudod, hogy bármikor haza jöhetsz, ha gondolod? – kérdezte aggodalmasan, kicsit közelebb lépve hozzám. Halványan elmosolyodtam szavaira, s áthidalva a köztünk lévő távolságot szorosan átöleltem Gracet. Elképesztően jólestek a szavai, s pár pillanatra még meg is inogtam az elhatározásomban, de aztán rájöttem, hogy muszáj megtennem ezt a lépést. Niall sem menekülhetett az élete elől, én sem tehettem örökké.

Fogalmam sem volt, hogy mit várjak ez elkövetkezendő időktől. Leginkább enyhülésre vágytam és mindenféleképpen Niallre, de ebből csak az elsőre volt lehetőségem. Arra is várnom kellett.

Nem tudhattam biztosra, hogy szüleim még mindig ott éltek-e, ami fel volt nekem jegyezve, de úgy gondoltam, meg kell próbálnom. És végképp nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok; hogy tényleg megtaláljam-e őket vagy sem. Kétségtelenül izgatott voltam, hiszen a leírtak alapján nem sok minden olyan maradt meg szüleimből, amire bárki is szívesen emlékezne vagy, ami alapján bárki szívesen felvette volna velük a kapcsolatot. Én mégis erre készültem. Nem volt mit veszítenem. Niall többé nem volt és én ismét egyedül voltam.

Egy normális gyerek oda telefonálna a szüleinek, hogy hamarosan látogatóba megy. Egy normális gyereknek meg lenne a szülei telefonszáma. Egy normális gyereknek normális szülei lennének. De az én esetemben semmi sem normális.

Az utolsó sorokat pötyögtem a laptopon, hogy aztán elmentve a dokumentumot lekapcsolhassam a gépet egy időre, hiszen nem akartam magammal vinni. A fontos dolgokat felírtam magamnak és valamiféle gyermeki lelkesedés töltött el az, hogy ismét egy bőrkötetes, igazi könyvbe írhattam. Sokkal személyesebbnek és barátságosabbnak tűnt ez a megoldás.

Said i’d never leave her cause her hands fit like my tshirt,/Mondtam, sose, hagynám el mert a keze úgy illik hozzám mint a pólóm

Tongue tied over three words, cursed./A nyelve össze köt három szót, átkozott.

Running over thoughts that make my feet hurt,/Az átfutás a gondolatokon megfájdítja a lábam.

Bodies intertwined with her lips/A testek egybe fonódnak a szájával.

Liam hangja lágyan töltötte be az apró szoba falait, ahogy egy mély levegő után elindítottam az egyik dalukat és próbáltam nem azonnal összetörni. Csak a dalszövegre koncentráltam és pötyögő ujjaimra a billentyűzeten, ahogyan az utolsó sorokat gépeltem. A fájdalom kicsit enyhült, mégis ott lüktetett bennem. Ismét alig kaptam tőle levegőt.

Now she’s feeling so low since she went solo/Annyira halk mióta elindult egyedül

Hole in the middle of my heart like a polo/A szívem közepén egy lyuk, mint egy pólón

And it’s no joke to me/Ez nekem nem vicces

So we can we do it all over again/Szóval mi tudjuk, csináljuk előröl ezt az egészet.

Niall részénél az üresség hirtelen annyira kitöltött bennem mindent, hogy nem maradt semmi. Sem fájdalom, sem hiányérzet. Csak az érzelemmentesség, ami olykor-olykor enyhülést hozott mióta a szőke fiú helyett is döntöttem az életéről. 

If you’re pretending from the start like this,/Ha ugyan úgy tetszel mint a kezdettől fogva

With a tight grip, then my kiss/Hogy szorosan fogsz, aztán a csókom

Can mend your broken heart/helyre hozza a törött szíved

I might miss everything you said to me/Talán hiányzik minden amit mondtál.

A repülő lassan szállt fel, miközben fülemben szóltak a sorok, s úgy éreztem, még messzebb vitt Nialltől. Úgy éreztem, mintha végleg elhagytam volna őt csak azért, hogy felkereshessem a régi életem. Azt a helyet és embereket, ahova valamikor tartozhattam, de talán fele annyira sem, mint az ír fiúhoz. Egyszerűen minden hozzá kötött, a bárányfelhők, a hatalmas zöld rétek, majd a kéken elterülő tenger is, mely mintha teljesen magába tudott volna nyelni a repülőgépről. Akár a szemei. 

And I can lend you broken parts/És adhatok neked törött részeket

That might fit like this/Talán ugyan úgy illenének

And I will give you all my heart/És oda adom az egész szívemet

So we can start it all over again/Így előröl tudunk kezdeni mindent

Valery Wilkins vagyok. New Yorkban születtem. Tizenkilenc éves lettem március huszonhatodikán. Ann Wood az anyám, Mark Wilkins az apám. Sikeres cégük van Amerika szerte. Tizenhét évesen elszöktem tőlük. És most visszajöttem.

26. Nem lehetek önző!

26. Nem lehetek önző!

„Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.”

Soha többé nem akartam felkelni. Nem akartam semmi mással foglalkozni csak Niall körém fonódó karjaival, leheletének nyugodt ritmusával és melegével a tarkómnál, ahogy szorosan hozzám bújva szunyókált. Csak erre akartam koncentrálni, akár életem végéig is, ha lehetséges lett volna. De sajnos nem volt az. Bármennyire is küzdöttem az ébrenlét ellen nem tudtam továbbra is összeszorított szemekkel feküdni és hazudni saját magamnak is a mai napról. Nem menekülhettem ez ellen is.

A reluxákon halványan bukott át az a gyér napsütés is, amit a hajnal nyújtott. A gyertyák teljesen leégtek, csak a szétfolyt viaszfoltokat hagyták maguk után emlékül, míg én pár pillanatra visszatértem az együtt töltött estéhez. Olyan végtelennek tűnt az egész, mintha évekig simultunk volna egymáshoz és nem csak pár óra erejéig. Kiábrándító volt ez a tény.

Lassan ültem fel, miközben magamhoz rángattam a ruháim és suta, fásult mozdulatokkal öltöztem fel a növények takarásában, lábamnál a még mindig alvó fiúval.

Erőszakosan húztam végig tincseimen az ujjaim, bár gyanítottam, hogy ez sem igazán segített szétbomlott, kócos frizurámon, ahogy óvatosan letérdeltem Niall mellé és percekig csak figyeltem ellazult arcát.

Szempillái olykor megrebbentek, ajkai résnyire nyíltak, miközben lélegzett és fedetlen mellkasa is hasonló ritmusban mozgott fel-le. Élénken élt bennem a látvány, amit most a pléd takart el tekintetem elől. Szinte éreztem, ahogy a bőröm felforrósodott az ismét rám törő emlékektől, így igyekeztem ismét feljebb kalandozni a bámulással. Visszatértem az arcához és ahhoz a kis piros folthoz a nyakánál, amit talán én okozhattam. Noha én nem néztem meg jobban magam, de érezve a tagjaim sajgását nem lepődtem volna meg, ha magamon is találok pár árulkodó foltot az estéről.

Olyan békésnek tűnt, miközben öntudatlanul elnyúlt a pléden és valószínű fogalma sem volt a valóságról. Vonásai, melyek amúgy sem voltak még annyira megférfiasodva most még kerekebbnek és gyermekdedebbnek tűntek, mint eddig bármikor. Mintha csak a dolgomat akarta volna megnehezíteni, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelenség lenne elhagyni egy ilyen fiút. Pedig pontosan erre készültem. Összeszorult a gyomrom.

- Niall – ejtettem ki gyengéden a nevét, miközben szórakozottan végig simítottam az arcán. Szívem szerint nem ébresztettem volna fel, hátha akkor az idő tényleg megrekedt volna, de belül tudtam, hogy ez hülyeség.

- Hmm – mormolta elégedetlenül, mikor egyre inkább kirángattam a sötétségből.

- El kellene mennünk, mielőtt kinyit a bolt – kuncogtam fel halkan, hiszen bármennyire is zavarba hozott a gondolat, hogy valaki így talál minket akaratlanul is viccesnek tűnt az elképzelés. – Niall – ismételtem a nevét kérlelően, ami hatásos lehetett, mert a gyerekes morgolódás helyett csak gyengéden megfogta őt simogató kezem, hogy ajkaihoz emelve bőröm apró puszit nyomhasson rá.

- Szia – köszönt kedvesen, élénken csillogó szemekkel. Majdnem elsírtam magam.

- Szia – mosolyodtam el, s reménykedtem benne, hogy ajkaim nem remegnek meg erőltetettségüktől. – Mennünk kellene – ismételtem, mire csak megadóan bólintott és elkezdte összeszedni a cuccait, miután magára rántotta az alsónadrágját. Addig én is összepakoltam a cuccokat és nagyjából helyre raktam boltot, hogy Gracenek egy szava se lehessen emiatt. Nem mintha szólt volna...

- Mi a terv mára? – kérdezte még mindig vigyorogva, kezemet szorongatva, amíg én a bolt bezárással ügyködtem. Örültem, hogy valamennyire takarva van az arcom tőle, mert tagadhatatlanul megvonaglottak vonásaim a fájdalomtól.

- Menj haza – adtam végül utasításba, még mindig a kulcsokkal babrálva. Csak ne kelljen rá néznem még, gondoltam. – Én is ezt teszem, összeszedem magam, visszaadom Gracenek a kulcsokat, aztán átmegyek hozzád – néztem fel rá, miközben minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy mosolyom a lehető legbiztatóbb legyen. De valami hiányozhatott, valamiért nem hitt nekem teljesen.

- Valery – ejtette ki gyengéden a nevem, akaratlanul is megborzongtam tőle és a torkomban feszülő gombóc csak nagyobb lett –, megbántad, ami történt? – kérdezte bizonytalanul, félreértve hangulatomat.

- Dehogyis! – feleltem azonnal, miközben biztatóan megszorítottam mindkét kezét, melyekkel eddig engem késztetett megállásra, ahogy maga felé fordított. – Egy percet sem bánok, amit veled töltöttem – tettem még hozzá őszintén, pár pillanatra megfeledkezve mindenből. Csak bámultam bele kék íriszeibe, melyek teljesen elnyeltek és magukba zártak. Kitudja, talán örökre.

- Akkor majd találkozunk, rendben? – kérdezte a biztonság kedvéért, mire erőltetetten felnevettem és bólintottam.

- Persze – mondtam, majd ujjaim kitépve fogásából karjaim a nyaka köré fontam és keserédes fájdalommal és élvezettel ittam magamban minden porcikáját. Próbáltam emlékezetembe vésni ölelésének biztonságát, ajkainak finom mozdulatait, ahogy megcsókolt és mindent, amit ő jelentett.

Nem akartam őt elereszteni, pedig így is tovább öleltük egymást, mint ami megszokott lett volna egy olyan búcsúnál, ami csak pár óra erejéig tart. Csak remélni mertem, hogy nem kezd el gyanakodni. Betudja minden furcsaságomat a tegnap estének és nem kíváncsiskodik.

- Akkor majd gyere – nyomott még egy csókot ajkaimra, amit én makacsul tovább nyújtottam, hogy aztán erőnek erejével tépjem ki magam szorításából.

- Sietek – biccentettem egy bárgyú, mű mosollyal, ahogy figyeltem laza, vidám mozdulatait, miközben hátat fordított nekem és egyre távolabb került.

Én is elkezdtem mozgatni befásult tagjaimat, hiszen nem akartam, hogy visszanézve ugyanúgy, ugyanott találjon a bolt bejárata előtt.

Ahogy egyre távolabb kerültem Nialltől a tény, miszerint itt és most számomra hivatalosan is vége lett mindennek kettőnk között teljesen maga alá temetett. Mozdulataim ha lehetséges még nehezebbek lettek, s minden vágyam az volt, hogy végre négy fal közé kerülhessek.

Az út most sokkal hosszabbnak tűnt, mint máskor. Minden lépéssel mintha kettőt léptem volna hátra, ám valahogy mégis csak elértem a kertet, majd a bejárati ajtót is. Alig találtam bele a lyukba, s mikor ez meg is történt majdnem a kulcsot is beletörtem az erőlködéstől. Nem kaptam levegőt.

Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem, miközben neki dőltem és végig csúsztam egészen a földig. Így is csodának tartottam, hogy képes voltam eddig eljönni, azzal már nem próbálkoztam, hogy beljebb is lépjek a lakásban. Csak átadtam magam a fojtogató érzéseknek és könnyeknek, melyek már napok óta kiakartak törni belőlem.

A terv egyszerű volt. Niall mindenféleképpen ide fog jönni, én pedig eljátszom a hülyét. Azt aki minden egyes alkalommal vagyok, mikor az agyam úgy dönt, hogy bekattan. Eljátszom, hogy csak a tévéből és a hírekből ismerem, mint az X Faktorban felfedezett fiú banda, a One Direction ír származású tagját. Aztán elküldöm. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sem volt róla. Csak abban reménykedtem, hogy nem sülök fel és nem könyörgök neki, hogy maradjon velem.

Nem tudom meddig ücsöröghettem a hátam az ajtónak vetve, szorosan körbeölelve a lábaim, majd meg fulladva a zokogástól, mely megállíthatatlanul tört fel újra és újra a torkomból. Elképzelésem sem volt arról, hogy miként is vészelem át a mai napot, miközben teljesen tudatában voltam annak, hogy ma mindketten megsérülünk. Talán örökre.

Az idő gyorsan telt. Túl gyorsan. Csak arra lettem figyelmes, hogy a telefon már legalább tizedszerre kezdett el csörögni, bár egy idő után már nem számoltam. Késő délután volt és a lábaim már teljesen elzsibbadtak, alig tudtam megmozdulni. Mondjuk kedvem sem volt igazán hozzá. Legszívesebben csak bebújtam volna az ágyamba. Elbújtam volna a takaróm alá és a felejtésbe menekültem volna, ami elől olyannyira rettegtem már hosszú ideje.

Épphogy megmosakodtam és némi smink segítségével elfogadhatóvá varázsoltam a kinézetem, mikor kopogtak. Még az ütő is megállt bennem, ahogy hallgatóztam, hogy nem csak képzeltem-e az egészet. De nem. A hang ismétlődött, de egyre türelmetlenebbül.

- Hát itt az idő – fújtam ki a levegőt remegve.

Lépteim bizonytalanok voltak, mintha bármelyik pillanatban összeeshettem volna a lépcsőfokokon. A szívem a torkomban volt, ami teljesen elszorult, s én alig kaptam tőle levegőt. Rosszul voltam. Egyszerűen undorodtam magamtól.

Rettegtem attól, ha meglátom Niallt minden tervem darabjaira hullik és én megadóan vetem magam a karjaiba. Muszáj volt észben tartanom, hogy nem lehetek önző. Csak ez visszhangzott a fejemben, de ettől még nem volt kevésbé fájdalmas.

- Val? – kérdezte Niall bizonytalanul. Mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendjén. – Minden rendben? Egy csomószor hívtalak – magyarázta aggodalmasan, többször is végig nézve rajtam.

- Bocsánat, segíthetek valamiben? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.

Nem lehetek önző! Vissza kell mennie az álmaiba!

- Ó, ne! – tántorodott meg Niall. – Ugye nem?! – kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.

- Ismerlek? – folytattam tovább a színjátékom, s reméltem, hogy elég hihető vagyok. Eléggé hihető ahhoz, hogy ne engem válasszon.

- Valery, én vagyok az! Niall! – mondta félve, teljesen megrettenve a kialakult helyzettől. Csak annyit akartam mondani, hogy tudom, hogy nem felejtettem el és ugyanúgy szeretem, talán még jobban, mint eddig.

De nem lehetek önző! Szükség van rá máshol is!

- Niall? – ismételtem meg a nevét mintha csak ízlelgetném. – Niall Horan, nem? – játszottam meg a tudatlant. – A One Direction egyik énekese, nem?

- De-de! – kezdett heves bólogatásba, mintha remény csillant volna kék szemeiben.

- Öhm, király, de nekem...dolgom van – motyogtam, mintha tényleg sietős elintézni valóm lett volna. Pedig nem volt így. Csak azt vártam, hogy mielőbb az ajtó mögött lehessek. Nem tudtam, meddig bírom ezt.

- Valery, gondolkozz egy kicsit! – kérte. – Emlékezned kell rám! Hetek óta együtt vagyunk!

- Ne hülyéskedj! – szóltam rá, mintha tényleg kezdett volna elegem lenni ebből az egészből. – Sose jönnék össze egy sztárral! Képtelenség! – mondtam a szemeibe, s mintha ez hatott volna. Noha hátrált pár arasznyit szavaim erejétől, de már nem nézett olyan kétségbeesetten. Sehogy sem nézett. Mintha minden élet, érzés kihalt volna azokban a szemekben, melyeket annyira imádtam. Úgy éreztem, én is velük halok.

- Igen – mondta végül. Alig hallottam szavait. – Igazad van – bólintott, s valószínű csak saját magát akarta erről meggyőzni. – De azt tudnod kell, hogy a veled töltött idő volt a legszebb egész kibaszott életemben! – haragos volt. Ez már a szavain is meglátszott, de nem tudtam eldönteni, hogy haragja minek vagy kinek is szól igazán. Nekem? Magának? Az univerzumnak?

- Biztos – motyogtam zavartan, mintha valami elmeháborodottal beszélgettem volna. Fájt, hogy így viselkedtem vele. Nem érdemelte meg. Ő nem.

Nem lehetek önző!

- Nem zavarlak tovább – motyogta. Tisztán látszott, hogy dúlnak benne a különböző érzelmek és gondolatok. Néhány pillanatig még azt is elhittem, hogy elesik a hátrálásban, de aztán megtartotta magát és sebes mozdulatokkal fordított nekem hátat és sietett el. Mint aki nem tudta, hogy mit tegyen, mi legyen a helyes.

Némán folyó könnyekkel figyeltem távolodó alakját, míg teljesen eltűnt az utcában. Viszont amikor ez megtörtént a harag és a gyűlölet valami felsőbb hatalom iránt erőt vett rajtam, s olyan nagy lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy még az ablakok is beleremegtek. De azokban a pillanatokban még azt sem bántam volna, ha a falak is rám omlanak.

Nem lehetek önző...

25. Lángok

25. Lángok

„Megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. (...) Ma már úgy érzem, mintha egy rossz, de múló álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka szertefoszlik.”

Növények magasodtak körülöttünk a polcokról. Hatalmas levelek terültek el egymáson és halvány színű szirmok bontakoztak ki egy-egy cserépben. Az egész olyan ijesztő is lehetett volna, ha nem áradt volna belőlük az a jellegzetes, megnyugtató illat, ami máig képes volt ellazítani még egy fárasztó napon is. Egy olyanon, mint amilyen a mai is volt. Gyönyörűek voltak és fontos részletet képeztek az életemben; az otthon és a biztonság érzését, amit mostanra már Niall is jelentett.

A körbe rakott gyertyák halvány virág illatot árasztottak az igazi mellé, ahogy elkezdtek megolvadni a tetejükön táncoló lángocskáktól. Homályos fénnyel borították be a helyiséget, amit elnézve az ember pár pillanat erejéig békét lelhetett, ahogy figyelte őket.

Igazán büszke voltam magamra, ám az én véleményem nem számított. Most Niall volt a fontos.

Izgatottan, kissé félve pillantottam fel a szőke fiúra, ahogy figyeltem a reakcióját. A fényektől vonásai titokzatos éleket és árnyékokat kaptak, ahogy meglepetten nézett végig újra és újra negyedik randinkon. Kék szemeiből tükröződött a gyertyák lángja, ami teljesen megbabonázott. Örök időkig képes lettem volna nézni. Vagy legalábbis addig, amíg az összes gyertya teljesen le nem égett volna.

- Na? – kérdeztem halkan, várakozóan. Egyre jobban megőrjített, hogy mit is gondolhatott. – Tudom, hogy kissé romantikus vagy nyálas, de... – kezdtem volna a mentegetőzésbe, mikor noszogatásom után sem válaszolt, de aztán ahogy képtelen voltam féket rakni ajkaimra ő egy finom mozdulattal megfordult, arcom két keze közé fogta és elnémított egy odaadó, gyengéd csókkal.

- Ez csodálatos – mondta őszintén, épp csak pár milliméternyire hátrálva tőlem. – És te is gyönyörű vagy – nézett végig rajtam elragadtatottan, nyílt csodálattal a szemeiben.

Egy fehér lenge ruha volt rajtam. Az anyag hátul kicsit hosszabbra volt szabva, mint elől és a derekán egy halványsárga szalag futott végig, ami aztán egy aranyos masniban végződött. A hajam laza kontyba volt összefogva, ahonnan direkt kihúztam pár amúgy is rakoncátlan szálat, hogy meggöndörítve őket adjak némi eleganciát frizurámnak.

Nem éreztem magam különösebben szebbnek, de Niall tekintete maradéktalanul képes volt velem elhitetni, hogy én vagyok a világ leggyönyörűbb nője. A legszerencsésebb és a legbalszerencsésebb is egyben.

- Akkor...tetszik? – kérdeztem a biztonság kedvéért, hogy eltereljem figyelmem vöröslő arcomról, melyet még mindig kitüntetett a figyelmével.

- Persze, hogy tetszik – nevetett fel hitetlenkedve. – Csak azt bánom, hogy nem nekem jutott eszembe – nevetett fel.

- Ideje volt, hogy én is összehozzak valamit – ellenkeztem, miközben leültettem magunkat a puha plédre.

Egy koptatott farmer volt rajta és egy fekete póló, ami tökéletesen illett a homályos fényekhez. Szőke haja fel volt zselézve, s annak ellenére is, hogy kócosnak tűnt tudtam, hogy hosszú ideig foglalatoskodhatott vele. Kék szemei világosabbak voltak, mint bármikor, s bármerre nézett látni lehetett benne a gyertyákat. Az illata is fokozatosan betöltötte a teret, amit beszívva egyre többször megborzongtam.

- Hát...sikerült – nevetett fel elragadtatottan. – Olyan érzésem van mintha csak mi ketten lennénk az egész világon – ismerte el.

- Nekem is – bólogattam.

Imádtam azokat a pillanatokat. Tényleg olyan volt mintha csak mi ketten léteztünk volna az egész bolygón. És ez csodálatos volt. Azt kívántam bár soha ne érne véget ez az este. Pedig az óra megállíthatatlanul ketyegett valahonnan a raktár mélyéből. Mintha azt várta volna, hogy mikor robbanhat.

Jelentéktelen apróságokról beszélgettünk, miközben kínait ettünk egy virágbolt rejtekében. Vallomásokat suttogtunk egymás karjaiban és felejthetetlen csókokat nyomtunk a másik ajkaira. A az idő és a világ egyszerre rekedt meg és kezdett el zakatolni. Hogy velünk vagy ellenünk az bizonytalan volt. Minden bizonytalan volt, csupán a másik jelenléte tűnt megingathatatlannak.

- Szeretlek – suttogta rekedten, miközben elnyúltunk a már gyűrött pléden és még az eddiginél is jobban megfeledkeztünk a világról. Láttam rajta, hogy még annyi mondani valója lenne, ahogyan nekem is, de egyikünk sem mondott többet a szükségesnél. Úgy gondoltuk, hogy ez az egyetlen egy szó mindent elmond, amit érzünk, s amit talán soha többé nem mondhatunk ki.

- Szeretlek – mosolyogtam halványan, majd feljebb ülve ajkaimat az övére nyomtam.

Nyelve szelíden kért bejutást, hogy aztán legalább olyan szenvedélyes táncba hívhassa az enyémet, mint amilyet a gyertyák lángjai lejtettek körülöttünk.

Karjai megfeszültek, ahogy felettem támaszkodott, lapockáján az izmok megrándultak, ahogy körmeim végig húztam érzékeny pontjain, míg ő apró csókokkal lepte el az egész arcom, majd a nyakam is.

A levegő nehezen mozgott ki a tüdőmből, ahogy Niall teljes testével hozzám simult és minél több helyen próbált hozzájutni fedetlen bőrömhöz. Úgy éreztem, mintha minden forgott volna körülöttem, csupán a felettem tornyosuló ír fiú maradt egy helyben velem együtt, ahogy elvesztünk a másik karjaiban.

Nem emlékeztem arra, hogy milyen lehetett Kevinnel együtt lenni. Semmi sem rémlett az akkori életemből, de abban teljesen meg voltam győződve, hogy Niall mindent túlszárnyalt. Egyszerűen éreztem, hogy soha senkitől nem kaptam olyan szenvedélyes törődést és szeretetet, mint a szőke fiútól, aki felbolygatta eddigi életem.

Bőröm izzott érintéseitől, ahogy végig simított csupasszá vált hátamon, oldalaimon és melleimen. Mélyet szívtam a levegőből, ahogy ujjait ajkai is követték útján, miközben én hol a hátát, hol kócos haját tüntettem ki kezeimmel. Egyszerűen képtelen lettem volna másra is figyelni ilyen ostrom alatt.

Ujjaim magabiztosan markoltak bele tincseibe, mikor belenyalt a köldökömbe és én akaratlanul is felnyögtem az egyre csak bennem feszülő kéjtől. Felhúztam magamhoz egy szenvedélyes, túlfűtött csókra és próbáltam örökre megbújni ködös íriszeiben.

Ahogy feltérdelt a lábaim között kicsit elhátrált tőlem és magabiztosan húzta le rólam a ruha maradék, testem takaró részét a bugyimmal együtt, hogy aztán azokat is eldobhassa valahova a melltartóm és a pólója mellé.

Éreztem ahogy elvörösödöm, bár fogalmam sem volt arról, hogy a zavaromtól vagy azért mert a levegő olyan perzselővé vált tőlünk, hogy még Niall is kipirosodott, ahogy többször is zavartalanul végig nézett a testemen.

Sehol sem volt már az a romantikus, aranyos srác, akit megismertem. Tekintete ködös és sötét volt a rengeteg csóktól és vágytól, mozdulatai magabiztosak voltak és céltudatosak. Igazi férfinak tűnt a szemeben, ahogy előttem magasodott és lenézett rám.

Felülve fekvő helyzetemből addig nyújtózkodtam, míg Niall lejjebb nem hajolt néhány elnyújtott csókért, amiket aztán én szakítottam meg, ahogy lejjebb vezettem ajkaim. Morgós nyögések hagyták el a torkát, mikor megcsókoltam ádámcsutkáját, nyakának néhány érzékeny pontját, majd mellkasát egyenesen le köldökéig és addig a vékony csíkig, ami végül eltűnt a nadrágja alatt.

Ujjaim könnyedén bántak el az övvel, majd a gombokkal és a cipzárral is, hogy aztán attól is megszabadulhassunk.

Akaratlanul is nagyot nyeltem, mikor dudorodó, sokat mondó alsónadrágáról felnéztem félig mosolygós ajkaira és csillogó szemeibe.

Mikor észbe kaptam ismét alatta nyúltam el, s élveztem minden mozdulatát, melyet magamon éreztem és a bőröm felpezsdült tőle.

Lábaimmal úgy szorítottam magamhoz vékony csípőjét mintha bármelyik pillanatban kisétálhatott volna a helyzetből. Az életemből. De persze neki ilyen eszébe sem jutott, csak továbbra is elmélyülten csókolta forró bőröm, miközben igyekezett a csípőnknél a lehető legelőnyösebb helyzetbe kerülni. Csak ne lett volna az a fránya nadrág.

- Szedsz valamit vagy... – kérdezte a nyakhajlatomba, ami kicsit kirántott a kábulatból. Hangja mély volt és rekedt. Újra és újra megborzongtam tőle, ahogy felelevenítettem magamban.

- Szedek – feleltem tömören, s ha meg is lepődött nem említette. Ajkai újra más pontot találtak a nyakamon, hogy az őrületbe kergessen.

Nem mintha olyan nagy szexuális életem lett volna, de tekintettel arra, hogy hajlamos voltam mindent elfelejteni inkább jobbnak láttam résen lenni ilyen tekintetben.

Szóval ilyen érzés az őrület határáig kívánni és szeretni valakit, gondoltam magamban fuldokolva a várakozástól, ahogy Niall eltávolította az utolsó akadályozó anyagot is kettőnk közül.

- Kész vagy? – kérdezte halkan, amivel igazán meg sem tagadhatta volna saját magát.

Egyszerűen képtelen voltam szavakat formálni ajkaimmal, pedig ennél készebben nem is lehettem volna abban a pillanatban. Csak egy türelmetlen bólintásra tellett, amit Niall halkan megnevetett, majd hamar el is halkult. Éreztem, ahogy izmai megremegtek körülöttem, ahogy lábaim még inkább széttártam és vártam, hogy azaz űr, ami már hosszú percek óta egyre jobban és jobban kínzott eltűnjön.

- Niall – suttogtam akadozva, ahogy megéreztem őt magamban. A feszítő érzés egyszerre volt furcsa és jó, mikor kicsit megállt és hagyott időt megnyugodni. – Csináld – könyörögtem, ahogy megtaláltam a hangom, majd elégedett nyögéssel éreztem, ahogy megértette fuldokló szavaim.

A jobban és jobban hajszoltuk a beteljesedést, miközben hol szenvedélyes csókokban, hol elsuttogott szavakban forrtunk össze, a világ elől elbújva, egymás karjaiba simulva. Ám az érzés csak akkor teljesedett be igazán, mikor hirtelen minden lenyugodott körülöttünk. A gyertyák nem vibráltak, a mellkasunk nem akart szétrobbanni és tagjaimat is képes voltam mozgatni a mindent elsöprő remegés és zsibbadtság után. Niall pedig csak annyit tett, hogy elfeküdt mellettem, karjaiba vont és amennyire az lehetséges volt betakarta magunkat a pléd szabadon hagyott oldalával.

Hosszú másodpercekig csak hallgattam szívének ritmusát, lélegzetvételeinket és figyeltem a gyertyák lelassult vonaglását, ahogy a viasz egyre inkább szétfolyt alattuk.

- Valery? – kérdezte Niall kábultan.

- Hm? – mormoltam. Többre nem igazán lettem volna képes.

- Sose foglak elhagyni – sóhajtotta félálomban, néma ígérettel szavaiban, amitől megfagyott bennem a vér és ha nem lettem volna olyan fáradt, biztosan meg is őrültem volna a gondolataimból. A ránk várakozó jövőtől.

24. Döntés

24. Döntés

„Éreztem - és úgy sejtettem, ő is érzi -, hogy a holnapi nap sorsdöntő lesz. A kapcsolatunk nem egyensúlyozhat továbbra is a kés élén, le kell esnie róla vagy erre, vagy arra - hogy merre, az teljességgel az ő döntésétől és ösztöneitől függ.”

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar fel kell ébrednem. Bíztam benne, hogy több időnk lesz, mint egy hét, de úgy tűnik minden összeesküdött ellenünk, hogy felforgassák azt a nyugalmat, amibe sikerült beleszoknunk egymás mellett. Mintha a fentiek nem akarnák, hogy megnyugodjunk, kicsit magunk mögött tudhassunk minden problémát. Nem. Hirtelen ismét minden előttünk áll, mi pedig nem látunk ki mögüle. Nem is igazán kapunk levegőt.

A srácok látogatása mindent tönkre tett. Ez pedig még csak tagadni sem akarjuk a másik előtt. Nem is tudnánk. A határidő ott lebeg a fejünk felett, mint Damoklész kardja, ami csak arra vár, hogy suhintson vele egyet-kettőt és mindent tönkretegyen. Véglegesen.

Nem tudok dűlőre jutni. Megígértem a fiúknak, hogy azt teszem, ami Niallnek a legjobb lesz hosszútávon. De ez nehéz. Minden pillanatban figyelnem kell, hogy ne legyek önző, hogy ne csak azt vegyem észre, amit látni akarok, hanem azt is, ami még ott van Niall kék szemeinek bizonytalanságában. Márpedig amíg ő ilyen tanácstalan én sem tudok többet, mint ő. Itt is szeretne maradni. Velem lenni. De közben a nagyvilág is várja vissza. Nem hagyhatja cserben a barátait, a rajongókat. Több százezer, több millió embert.

Mit tudok tenni egy ilyen helyzetben?

A cipőm halkan csoszogott a betonon, miközben fásult, nehéz mozdulatokkal befordultam az apró kertbe és egyenesen a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Reméltem, hogy nem az utolsó néhány lépésben akar leszakadni az ég, mely már nagyon is fejünk felett tornyosult szürke, borongós felhőivel. Csak felsóhajtottam a tényen, miszerint az idő mennyire hozzánk igazodott hangulatban.

Még be sem léptem a lakásba már hallottam a gitár halk dallamát, ahogy a fiú ujjai gyakorlottan pengették a megfeszült húrokat. Jólesően kirázott a hideg, ahogy beléptem a meleg lakásba és hangtalanul leszedtem magamról a kabátot és a cipőt egyaránt. Nem akartam, hogy félbe hagyja a játékot, így nem vontam magamra a figyelmet.

Hosszú percekig csak néztem nekem háttal ülő, meggörnyedt alakját, ahogy szeretett gitárján játszott, halkan énekelt és teljesen a gondolataiba merült. Összeszorult a torkom, annyira érződött hangjából a tanácstalanság és fájdalom.

- Goodbye my lover. / Viszlát szerelmem.

Goodbye my friend. / Viszlát barátom.

You have been the one. / Te voltál az egyetlen.

You have been the one for me. / Te voltál az egyetlen számomra.

Összeszorult szívvel hallgattam rekedt, mégis bársonyos hangját, ami minden oktávval beleitta magát a falakba, a bútorokba és pólusaimba. A fájdalom és az őt cipelő szavak mellkason találtak és minden eddigi reményem, mely amúgy is labilis lábakon állt összedőlt. Nem volt több talán, nem volt több lehetőség és bizakodás. Döntött. Már csak ki kellett mondania valamelyikünknek. 

Mély levegőt vettem az ismerős illatokból, ujjaimat igyekeztem kifeszíteni görcsösségükből, ahogy felegyenesedtem és pár pillanatra lehunytam a szemem. Nem akartam, hogy így lásson. Nem akartam sírni. Az csak összezavarta volna őt.

Mikor a szavak a torkán forrtak és csak a gitár dallamai töltötték be a szobát úgy éreztem ideje jelet adnom magamról. Ajkaimra hatalmas mosolyt varázsoltam, amire fogalmam sem volt, hogyan vagyok képes és lendületes mozdulatokkal megkopogtattam a falat. A pár pillanatig tartó zaj hallatán Niall összerezzent és kissé rémült, szomorú tekintettel fordult meg, hogy rám vesse kék szemeit.

- Szia! – köszöntem. Hangom nem csengett hamisan vagy fájdalmasan. Nem értettem, hogy vagyok képes ilyesmire. Bár belül is ilyen könnyű lett volna. Bár belül is eltudtam volna játszani, hogy minden rendben, hogy nem fáj semmi.

- Helló – köszönt még mindig meglepetten, valószínű azt találgatta, hogy mióta hallgatózhattam. Nem vártam meg, hogy meg is kérdezze ezt. Nem lett volna erőm hazudni neki, a hallgatás is nehezen ment.

- Mi újság? – léptem hozzá továbbra is mosolyogva, lendületes mozdulatokkal. A fejemben megfogalmazódott egy terv és azt akartam, hogy ez legyen a legszebb napunk.

- Csak...gitározgatok – felelte. – Azt hittem később végzel, elmentem volna eléd – magyarázta.

- Én is azt hittem, de aztán nem akartam szólni – vontam vállat. – Úgyis közel laksz, egy kis séta nem árt – magyaráztam továbbra is mosolyogva, figyelve, ahogy suta mozdulatokkal visszarakta a helyére a hangszert.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor visszaült mellém, s kissé összevont szemöldökkel jobban megfigyelte görcsös vonásaim.

Ha szomorú vagyok azért lát át rajtam, ha boldog vagyok akkor azért! Miért nem tud átsiklani a dolgok felett?!

- Persze – mondtam, s igyekeztem minden magabiztosságom összegyűjteni a hangomba, még annak ellenére is, hogy a gyomrom fájdalmasan összeszorult a hazugság hallatán.

Befogom csapni mindkettőnket, de nincs más választásom, gondoltam.

- Mit szólnál egy...negyedik randihoz? – vetettem fel az ötletet, mire értetlenséggel együtt némi izgalom is csillant a szemeiben. Ez kezdte oldani bennem a feszültséget.

- Mit forgatsz a fejedben? – kérdezte szórakozottan vigyorogva. Hirtelen úgy éreztem mintha pár napot visszamentünk volna az időben. Mintha ismét minden rendben lenne.

- Az legyen az én titkom – kacsintottam rá titokzatosan. Őszinte izgalommal a hangomban. – Hatra gyere a virágbolthoz – adtam ki szelíd utasításként, ahogy felpattantam a kanapéról, gyors csókot nyomtam ajkaira és nem törődve kíváncsi kérdéseivel ott hagytam őt.

Az izgalom kezdett hamar tovaszállni az ereimből. Ismét eszembe jutott az előttünk terpeszkedő idő, mely semmi jóval nem kecsegtetett. De igyekeztem erre nem gondolni, még ha ez lehetetlen is volt. Egy emlékezetes estét akartam kettőnknek, egy olyat, ami talán kárpótolhat mindkettőnket abban a hazugságban, amit játszani akartam. Ami véget vethet majd mindennek úgy, hogy az könnyű legyen. Legalábbis neki.

- Grace! – köszöntem az asszonyra túljátszott vidámsággal a hangomban, ám arra már nem tudtam figyelni, hogy ne is remegjenek meg szavaim, ahogy igyekeztem erőt venni magamon. Szemeiben szomorúság csillogott, ahogy engem figyelt a pult másik felén. Természetesen tudott mindenről és egyáltalán nem repesett az örömtől, hogy a dolog így alakultak.

- Minden rendben? – kérdezte azonnal, tagadhatatlan aggodalommal a hangjában. Talán észrevette mennyire a robbanás szélén állok.

- Miért kérdezi mindenki ezt? – kérdeztem végül, miközben nyugtatólag lehunytam a szemem és próbáltam mély lélegzeteket venni. Muszáj volt egyben tartanom magam. Csak még ma. – Semmi sincs rendben, ezt mindenki tudja!

- Akkor? – érdeklődött továbbra is makacsul, türelmesen. Nem akartam őt megbántani a viselkedésemmel, hiszen ő az utolsó ember, akit bántanék, de olykor nem tudtam magam kontrollálni. Persze ő nem haragudott, teljes mértékig megértett és a végtelenségig türelmes volt velem.

- Szeretném hatra elkérni a boltot – vallottam be. Reméltem, hogy nem pirultam el, hiszen furcsa volt Gracet akár csak ennyire is bevonni a széteső szerelmi életembe.

- Mit tervezel, Valery? – kérdezte az asszony gyanakodva, ajkain mégis cinkos mosollyal.

- Csak egy romantikus vacsorát – vallottam be. Még jobban zavarba jöttem, ahogy meghallottam a szavaimat. – Kevés időnk van, szeretném ezt kihasználni – néztem rá kérlelően, bár kétségem sem volt afelől, hogy ellenkezni fog.

- Rendben – bólintott megértően Grace. – De ha elmentek zárjatok be – tette még hozzá, mire egyértelműen bólogatni kezdtem.

- Természetesen – adtam hangot megbízhatóságomnak. – És köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, ahogy hátráltam pár lépést, majd megfordulva el is hagytam az apró boltot. Még volt néhány elintéznivalóm.

Először is vettem gyertyákat, aztán kerestem két jelesebb alkalomra tartogatott poharat, majd egy plédet is, végül elmentem a város széli kínaiba is, hogy összegyűjtsem a vacsorát. Főzni már nem volt kedvem, sem idegzetem.

Ahogy az óra telt a szívem egyre hevesebben dobogott. Egyrészt az izgalom miatt, hogy Niall mit fog szólni ehhez az egészhez, aztán azért is, mert fogalmam sincs, hogy ezután az este után mit és hogyan is fogok pontosan tenni. Homályos és borús volt az egész, amitől egyre inkább féltem.

Egyre kíváncsibb vagyok, mit tervezel. N.x.

Az SMS-t olvasva akaratlanul is elmosolyodtam, s nem álltam meg, hogy ne válaszoljak annak ellenére is, hogy alig tíz perc volt vissza hatig.

Hamarosan kiderül! V.x.

Elküldtem a rövid üzenetet, majd folytattam a készülődést és annak figyelmen kívül hagyását, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről izgalmában.

A helyiség közepén lévő gurulós állványokat kicsit arrébb toltam, hogy legyen középen helyünk, ahova aztán leterítettem az előkeresett halványkék plédet. Rápakoltam a kínai, újra melegített ételeket, a két poharat és a még mindig hideg bort. A reluxákat lehúztam a kirakatoknál, így csak annyi fény szűrődött ki, amennyit a körbe rakott gyertyák adtak.

Itt vagyok. N.x.

A szavakat látva a gyomrom ismerősen ugrott görcsbe, ahogy az izgalom szétáradt az ereimben, s ismét úgy éreztem magam mintha egy legelős randin lennénk. Nem pedig az utolsón.

23. Határidő

23. Határidő

„Ha szeretünk valakit, akkor meg kell engedni neki, hogy szabad legyen. Engedni, hogy szabadon hozzon döntéseket, szabadon éljen, ahogy ő akar, és nem úgy, ahogy mi akarjuk. Nem mindig könnyű elengedni azt, akit szeretünk, de más út nincs.”

Ott álltak előttem életnagyságban, a maguk teljes valójában. Én pedig alig akartam hinni a szememnek. Bár sokkal inkább azért, mert végre találkozhattam azokkal, akik fontos szerepet játszottak Niall életében, s nem azért, amiért ők voltak a One Direction. Ez most mellékes volt.

Liamm állt legelöl. Egy nála talán egy-két számmal nagyobb pulcsit viselt egy egyszerű farmerral. Barna szemei pontosan olyan őszintének és ártatlannak tűnt, mint a képeken.

Jobb oldalán Harry állt fekete pólóban és tapadós farmerben, míg másik oldalán Louis igyekezte rendezni meglepett vonásait, ahogy megigazította fején a baseball sapkát. Mögötte Zayn ácsorgott egy fekete farmerban és bőrkabátban. Meghökkent arcán pár napos borosta virított, hosszú szempillái csak még hosszabbnak és sűrűbbnek tűntek, mint a képeken, ahogy nagyra nyílt szemeit keretezték.

Kezdtem magam egyre kellemetlenebbül érezni, hiszen míg ők tiszták és rendezettek voltak én addig még mindig koszosan várakoztam az ajtóban és azon tűnődtem, hogy megszólaljak-e vagy ezt bízzam rájuk. A tészta már kezdett rám száradni.

- Bocsi, azt hiszem eltévesztettük a ház számot – szólalt meg végül Liam, mikor megtalálta a hangját és igyekezett túllépni rendezetlen külsőmön. Első benyomás? Pipa.

- De hát ez a tizenkettes! – makacskodott Louis. – Biztosra tudom, hogy Niall ezt a címet adta meg!

- Niall? – motyogtam. Na, nem mintha eddig nem lettem volna tisztában itt létük okával. De ez legalább biztosított afelől, hogy nem csak képzelődtem. – Öhm, épp fürdik, de gyertek be – invitáltam őket beljebb, miközben elléptem az útból.

- Ha rosszkor jöttünk... – kezdte volna Liam bizonytalanul, de csak megráztam a fejem.

- Örülni fog nektek – mondtam. – Szerintem pár perc és végez – tettem még hozzá, hogy biztos maradásra bírjam őket.

- Minden rendben? – kiabált le Niall a fürdőből. Épp elzárta a vizet.

- Inkább siess – szóltam vissza, s hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy miért is sürgetem. Mert itt voltak a barátai, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel vagy mert tényleg egyre kényelmetlenebbül éreztem magam ennyire koszosan.

- Szóval te vagy az a lány, akiről Niall mesélt – állapította meg Harry, miközben betereltem őket a nappaliba, hogy foglaljanak helyet, s gond nélkül végig nézett rajtam. Újra. Szemeiben nem volt ítélkezés vagy rosszallás, mint ahogyan számítottam rá. Őszintén mosolygott, s zöld íriszeiben inkább kíváncsiság tükröződött.

- Főzni tanultok? – kérdezte Louis. – Vagy mást tanultok csak éppen a konyhában? – tette még hozzá pimaszul, amitől éreztem, hogy egyre jobban elvörösödöm.

- Ne is foglalkozz vele – sietett a segítségemre Liam, miközben felállt a kanapéról, hogy egyik kezét felém nyújthassa – Liam vagyok – mutatkozott be illedelmesen. Tényleg ő volt a legilledelmesebb.

- Bocsi, csak nagyon ragadok – emeltem fel fintorogva a kezem, hogy magyarázatot adjak arra, miért nem fogadom el jobbját. Csak megértően elmosolyodott és bólintott. – Amúgy tudom kik vagytok, Niall sokat mesélt rólatok – folytattam. – És Valery – fejeztem be mondandóm.

- Végre a titokzatos lánynak neve is van – csapta össze a tenyerét Zayn elégedetten.

- Kértek valamit? – kérdeztem inkább, mert nem nagyon tudtam mire vélni, hogy Niall miért nem mondta el a nevem a többieknek. Liam mintha olvasott volna a gondolataimban gyorsan válaszolt is fel nem tett kérdésemre;

- Niall túlságosan ügyel arra, hogy ne kerülj a média közelébe – magyarázta, de mielőtt felelhettem volna szavaira, melyekre igazán meg sem kellett volna lepődnöm Niall toppant be;

- Srácok! – döbbent hangja hirtelen töltötte be a barátságos helyiséget, ahogy észrevette nem várt vendégeit.

- Niall! – nevettek fel a srácok lelkesen, majd egymást lökdösve igyekeztek a szőke fiúhoz, hogy mielőbb rá ugorhassanak.

Igazán szívet melengető látvány volt őket figyelni, ahogy egymás nyakába ugorva örültek Niall jelenlétének és a szőke fiún is látszott a még mindig meglepett boldogság. És a szemeibe visszatért az a bizonyos csillogás, amit eddig csak videókon és fényképeken láthattam. A látványra akaratlanul is összeszorult a torkom, mert másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy nemsokára elmegy. Itt hagy.

Némán jeleztem barátomnak, hogy inkább elmegyek letusolni, hogy ne zavarjam őket, mire ő csak alig észrevehetően bólintott és ismét minden figyelmét a fiúkra irányította.

Tényleg, őszintén örültem, hogy a fiúk Niall után jöttek, mert látszott rajta, hogy jólesett neki ez a törődés. De közben féltem is a következményektől, amikre bármennyire is próbáltam nem gondolni képtelen voltam elterelni a figyelmem.

Azon kezdtem el tűnődni, hogy mihez kezdek majd, ha Niall visszamegy az életébe. Mit fogok megint kezdeni a napjaimmal? Az életemmel?

Nem tudtam eldönteni, hogy azért áztattam magam sokáig, mert nem mertem kimenni a többiekhez vagy azért, mert a rám száradt tészta tényleg alig akart lejönni rólam. Mire sikerült mindenhonnan leszednem a maradékot a bőröm úgy vörösödött mintha nagyon csúnyán leégtem volna. És pár percig úgyis fájt.

Sokkal jobb érzés volt visszabújni a kényelmesnek korántsem mondható, ám sokkal tisztább ruhámba, amibe eredetileg is érkeztem. Ez legalább nem szaglott a palacsintától. Vagyis attól, ami palacsinta lett volna.

Miután nagyjából a hajam is áttöröltem bizonytalanul ácsorogtam az emelet rejtekében és arra igyekeztem rájönni, hogy lemenjek-e vagy sem. Hallottam a beszélgetésük, amit nem igazán akartam megzavarni, ráadásul kíváncsi is voltam. Végül aztán inkább lementem, nem akartam csúnya mód hallgatózni.

- Oké, Niall – mondta meglepetten Harry. – Hány lányt rejtegetsz? – kérdezte viccelődve, miközben én halványan megmosolyogtam szavait és leültem barátom mellé, aki csak felnevetett barátja szavain és összefonta ujjainkat.

- Csak egyet – mosolygott rám a szőkeség.

- Szóval ilyen, mikor nem fedi nyers tészta – állapította meg eltűnődve. – Előnyösebb! – vigyorogta.

Igazán úgy tűnt a srácokon, hogy próbáltak jó benyomást kelteni, legalább annyira, mint amennyire én bíztam abban, hogy megkedvelnek és nem akarják majd Niallt ellenem fordítani. És lényegében ők is ugyanebben reménykedtek. Hiszen tudták, Niall ritkán esett szerelembe, főleg mióta híresek lettek és ha pont engem választott akkor annak oka lehetett. Talán én magam sem voltam azzal tisztában, hogy mekkora hatással lehetek Niallre, de a barátai azt nem tudhatták, hogy nem akartam nekik rosszat. Nem akartam tönkre tenni a karrierjüket, sem Niall álmait.

- És mikor jössz vissza? – kérdezte Louis talán kicsit meggondolatlanul is, mert a szobában azonnal megfagyott a levegő, s én képtelen voltam viszonozni barátom pillantását. Nem tudtam számára ebben segítséget nyújtani, hiszen önző mód azt akartam, hogy maradjon velem, de nem akartam gátolni őt. Ebben saját magának kellett döntenie.

- Majd visszajössz, mikor úgy érzed – mentette meg végül a helyzetet Liam egy biztató mosollyal.

- Liam – sóhajtotta gondterhelten Zayn. Úgy tűnt valamit elhallgatnak, de mielőtt Niall rákérdezhetett volna a dologra bandatársa folytatta; – A menedzsment azt mondta, ha nem jössz vissza a következő klipünk forgatására akkor vége – közölte a tényeket. – Mindannyiunknak. A One Directionnek.

Zayn szavai után súlyos csend nehezedett az egész lakásra, amit hosszú ideig úgy tűnt senki sem fog megtörni. Nekem nem volt hozzá merszem, hiszen ebbe nem volt beleszólásom, a többiek pedig Niall reakcióját várták, ami elmaradt. Csak szorította a kezem és teljesen a gondolataiba temetkezett.

- Figyelj, nem akartuk ezt most így a nyakadba zúdítani – kezdett bele Liam a mentegetőzésbe. – De minket is szorít a határidő – húzta el a száját.

- Talán most jobb, ha magatokra hagyunk benneteket – állt fel végül Harry, amiben aztán a többiek is követték. – Valery, kikísérnél minket? – kérdezte, mire csak bólintani tudtam.

Miután mindannyian hátba veregették Niallt vagy lepacsiztak vele pár lépéssel az ajtóhoz kísértem őket, de ahogyan sejtettem nem ennyiből állt a dolog. A fiúk még visszafordultak a ház előtt, hogy pár szót váltsanak velem anélkül, hogy az ír fiú bármit is hallana belőle.

- Nem akartunk ilyen helyzetbe hozni sem téged, sem Niallt – mondta Harry őszintén. Zöld szemei nyíltan viszonozták kíváncsi, kissé zavarodott pillantásom. – Tudjuk milyen sokat jelenthetsz Niallnek és azt is tudjuk, hogy a média mennyire gyomorforgatóan tönkre tudja tenni ártatlan emberek életét. Nem hiába óv téged annyira és azt is teljesen megértjük, ha ez a te kérésed volt.

- És ne hidd azt, hogy valami beképzelt fiúcsapat vagyunk, akik a saját érdekeiket nézik – vette át a szót Zayn. – De jelenhelyzetben te állsz hozzá a legközelebb, csak te derítheted ki, hogy mit is akarhat igazából. Bárhogy dönt ne kényszerből tegye.

- Tudom jól, hogy önzőség lesz, amit mondani fogok – folytatta Louis –, de szükségünk van Niallre. Nélküle már a zene sem olyan jó... – vallotta be.

- Elhiszem – mondtam végül, mikor megtaláltam a hangom. Nem igazán tudtam, hogy mit is kellene ezekre reagálnom, de úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha őszinte leszek. Ők is azok voltak velem. – És önzőség lesz, amit mondani fogok, de Niall a legjobb dolog, ami történt velem eddigi életem során. És nem hinnétek túlzásnak a szavaimat, ha ismernétek a múltam, de... bármennyire is érzem ezt nem leszek olyan önző, hogy rossz legyen neki. Ha úgy látom, hogy jobb lesz neki veletek akkor gondolkodás nélkül elengedem – ígértem.

- Csak ennyit akartunk kérni – biccentett búcsúzóul Zayn, miközben a többiekkel együtt hátrált pár lépést egy hatalmas, fekete autó felé.

- Várjatok! – szóltam még gyorsan utánuk, mire azonnal visszanéztek. Láttam az arcukon a kétségeket és a szomorúságot, amit én is éreztem magamban. Egyre jobban és jobban. – Mikor kezditek el a klipet? – kérdeztem.

- Egy hét múlva.

22. Palacsinta

22. Palacsinta

„Kockáztassatok, tévedjetek, és legyetek maszatosak!”

Csak figyeltem a három apróságot, mikor megérkeztek Gracehez és hatalmas lelkesedéssel ugrottak a nyakunkba. Törékeny testük melegséget és szeretetet sugárzott. Olyanfajta szeretetet, amit csak a gyerekek tudnak és talán az állatok. Azt az érzést, amiről tudod, hogy őszinte és a lehető legerősebb. Mert őket még nem rontotta meg az élet pimaszsága és romlottsága, mert az ő világuk még olyan ártatlan és tiszta, hogy képtelenek lennének nem őszintén érezni egy másik ember felé, aki fontos számukra.

Miközben belülről mart az a bizonyos érzés, amit már akkor is éreztem, mikor a skacok először találkoztak a szőke fiúval eltűnődtem. Vajon az én babám fiú lett volna vagy lány? És milyen nevet adtam volna neki? Ha fiú lett volna akkor szerintem Owen, ha pedig lány akkor Emily vagy Shopie. Vajon jó anyuka lettem volna? Mit tennék, ha elfelejteném? Képes lennék elfelejteni a saját gyermekem? Remélem nem. És milyen élete lenne? Ő maga milyen lett volna? Mit örökölt volna az apjától? Szeretné őt? Változott volna bármi is, ha megszületik? Angyalomnak nevezném, mindenféle beceneveket mondanék neki vagy a nevén hívnám?

Sosem tudom meg.

Forró könnyeim lassan folytak végig kipirult arcomon, miközben pötyögtem a gépen, majd elmentve azt hangos zokogásba törtem ki, ahogy ujjaim belemartak a hasamba, ahol egykor meg nemszületett kicsikém lehetett.

A fájdalom és a veszteség érzése elemi erővel tört rám, szét marta a mellkasom és majd megfojtott a  hatalmas gombóccal a torkomban. Alig kaptam levegőt.

Igazságtalannak tartottam ezt az egészet, hiszen én akartam a babát. Én nem akartam őt megölni, mégis elvették tőlem és én nem tettem ellene semmit. Előbb kellett volna megszöknöm, nem szabadott volna hagynom, hogy ez történjen! Borzasztó ember vagyok!

A könnyek elhomályosították a látásom, mikor sikerült kinyitnom a szemem és mély levegőket vennem a teljes összeomlás elkerülésének érdekében. Nem sikerült. Ugyanúgy fájt és ugyanolyan szörnyetegnek tartottam magam.

Önmarcangoló gondolataimból a telefon csörgése zavart meg, ami kicsit visszarántott a valóságba, ám nem tudtam, jó ötlet lenne-e felvenni a készüléket, hiszen tudtam, hogy Niall keresett a ma estével kapcsolatban. Tegnap még tudtam tartani magam, de ha meghallja, hogy mennyire össze vagyok törve nem fog nyugodni.

Újabb mély levegőket vettem, miközben igyekeztem megacélozni hangom, hogy magabiztosabban szólhassak bele a telefonba, mikor felvettem azt.

- Tessék? – szóltam bele bizonytalanul. Hát ennyit a magabiztosságról...

- Akkor át jössz ma? – kérdezte lelkesen. Hangom gyengeségét kezdetleges bizonytalanságnak fogta fel, ami megnyugtatott, de tudtam, hogy még korántsem vagyok túl a nehezén.

- Persze! – feleltem, ám hangom most is megremegett.

- Valery, minden rendben? – kérdezte komolyabban, s én hirtelen nem tudtam, mit is kellene mondanom.

- Persze – ismételtem. Még én magam is hamisnak tartottam a szavaim, nemhogy ő...

- Valery! – szólt rám kérlelően, hogy ne hazudjak neki.

- Én... – szívtam be a levegőt, hogy ezzel is időt nyerjek. – Én csak elgondolkodtam – sóhajtottam végül, s noha tudtam, hogy folytatnom kellene fogalmam sem volt arról, hogy miként is tegyem. Féltem nyíltan kimondani a tényeket. Hogy milyen borzasztó is vagyok. Egy gyilkos.

- Ne menjek át? – kérdezte vigasztalóan, de csak megráztam a fejem.

- Nem kell – mondtam végül, mikor rájöttem, hogy előbbi mozdulatom nem láthatta. – Rendben leszek – ígértem, bár ebbe saját magam sem voltam biztos.

- Ahogy gondolod – mondta végül, mintha tudta volna, hogy most egyedül kell lennem, hogy lenyugodjak és rendbe tegyem magam. – De ha bármi van hívj! – tette hozzá, mire akaratlanul is felnevettem. Imádtam, mikor aggódott értem. Törődött velem.

- Rendben – feleltem végül őszintén, hiszen ezt mondania sem kellett volna. Ő lett volna az első, akit hívok, ha szükségem van valakire.

- Amúgy mit szólnál, ha együtt főznénk valami teljesen újat? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmem.

- Jó lenne – mondtam, miközben megnyaltam könnyeimtől sós ajkaim. Teljesen kiszáradtam. – Akkor majd megyek.

- Akkor majd gyere – mondta búcsúzóul, majd bontottuk a vonalat.

A telefont könnyed mozdulattal dobtam magam mellé az ágy puha takarójára, majd térdeimen megtámaszkodva arcom a tenyereimbe temettem. Le kellett nyugodnom, elvégre ilyen állapotban nem akartam beállítani Niallhez. Nem akartam elrontani a kedvét és ezzel együtt egy csodálatos estét.

Hosszú percekig hallgattam az egész lakásba beállt csendet és saját akadozó lélegzetvételem. Ez arra emlékeztetett, mikor még nem ismertem Niallt. Pontosan ilyen üres és néma volt a lakás, amíg ő be nem toppant az életembe és fordított fel mindent. Aztán eszembe jutott az is, hogy talán hamarosan ismét ilyen lesz az életem. Üres, csendes és megtört. Ha ő visszamegy az eredeti életébe én ismét egyedül leszek az emlékeimmel, melyek egyszer csak felőrölnek és megőrjítenek belülről.

Miután úgy éreztem, hogy képes leszek átvészelni ezt a napot több könny nélkül elmentem letusolni és eltüntetni keserűségem nyomait kipirosodott, kissé feldagadt szemeimből.

Egy virágos szoknyát vettem magamra egy saruval és a biztonság kedvéért egy fekete kardigánt is magammal ragadtam arra az esetre, ha a levegő lehűlne a későbbi órák során.

Niall nem igazán lakott messze tőlem, csak pár sarkot kellett mennem, hogy felismerjem a barátságos, apró lakást, mely mostanság a szőke fiú otthonát rejtette.

A szandál alig pár milliméteres sarka halkan kopogott a poros aszfalton, miközben ütemesen igyekeztem barátomhoz. A lassan szállingózó szél ellenére is szokatlanul jó idő volt, de arra nem mertem volna fogadni, hogy ez meg is marad, hiszen a házak mögött, valahol a horizontnál már szürke felhők gyülekeztek.

Szerettem itt élni. Ez az aprócska város jelentette igazán az otthonomat és nem az, ahova nap mint nap visszamentem és elmenekültem a külvilágtól. Elvégre az a lakás nem rejtett mást számomra csak szomorúságot és egyedüllétet. Arra pedig nem vágytam többé.

Rutinos mozdulatokkal léptem be az ismerős lakásba, miközben hangosan elköszöntem magam és másodpercekig csak hallgattam Niall sietős lépteit az emelet felől.

Ajkain hatalmas mosoly pihent, ahogy néhány lépéssel letudta a lépcsőfokokat, ám nem kerülte el figyelmem, ahogy végig nézett rajtam. Azt nem tudtam, hogy szokottnál csinosabb öltözékem miatt vagy mert biztos akart lenni abban, hogy tényleg minden rendben van-e, de mindenesetre elhangzott szavai igazán jólestek.

- Csinos vagy – mosolyogta, miközben átölelte a derekam és gyors csókot lopott tőlem. – De ugye tudod, hogy nem vállalok érte garanciát? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mármint ha piszkos lesz a főzéstől – tette hozzá gyorsan, mielőtt másra is gondolhattam volna. Akaratlanul is néhány piszkos gondolat kúszott a fejembe, ahogy megértettem szavainak másik jelentését és inkább nem mondtam semmit. Csak elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam egy újabb csókért és hagytam, hogy bevezessen a konyhába.

- És mire gondoltál? – kérdeztem kíváncsian, még mindig vigyorogva.

- Majd akkor megtudod, ha átöltöztél – sóhajtotta gondterhelten, még mindig a ruhámat bámulva. – Adok ruhát, annak nem baj, ha piszkos lesz – mondta magabiztosan, s én inkább nem is ellenkeztem. Csak követtem őt a szobájába, mely ha lehet még Niallesebb volt. A világos falakon képek és rajzok díszelegtek, néhány ruha fellelhető volt a szoba különböző pontjain, ahogy a DVD tokok is elég gyakoriságnak számítottak. Az ágya szét volt túrva, valószínű azóta hozzá sem nyúlt mióta ki kelt belőle.

- Tessék – adta oda az egyik piros melegítőnadrágját és fehér pólóját, amit találomra kirántott a szekrényből. – Lent leszek a konyhában – mondta, mire csak bólintottam.

Ahogy kattant az ajtó óvatos mozdulatokkal kibújtam a ruhámból, amit aztán gondosan kiterítettem a szék háttámlájára, hogy ne gyűrődjön össze, majd magamra vettem az adott göncöket. Mindegyiknek Niall illata volt és én alig bírtam megállni, hogy ne szagolgassam folyton a pólót, mely a nadrággal együtt is több számmal nagyobb volt megszokott ruháimtól. Miután a hajam is lófarokba fogtam alig ismertem magamra, de ez nem különösebben érdekelt. Kényelmes volt és Niall illatú.

Mikor leértem a szőke fiú már az egyik szakácskönyvet lapozgatta és elmélyülten dobolt a fakanállal. Már előre láttam, hogy micsoda katasztrófa fogja érni ismét a konyhát.

- Na? – kérdeztem szórakozottan, hátulról átölelve vékony derekát. – Palacsinta? – kérdeztem meglepetten. – Nem arról volt szó, hogy valami újat csinálunk? – kérdeztem, miközben az oldalához léptem, hogy könnyebben áttudjon ölelni egyik karjával.

- Én még nem csináltam palacsintát veled, szerintem te sem velem – magyarázta. – Úgyhogy ez mindkettőnknek új lesz! – vigyorogta büszkén.

- Nagyon ügyes – nevettem fel elismerően, s inkább el is kezdtem elővenni a hozzávalókat, míg Niall egy hatalmas műanyag tálat talált.

Kezdetben elég zökkenő mentesen ment a dolog, mindent összekevertünk anélkül, hogy kárt tettünk volna a konyha épségében, ám mikor a sütéshez került a sor Niall hatalmas vágyat érzett, hogy bemutassa tehetségét a palacsinta megfordításával. Aztán én is.

- Niall! – sikítottam fel elképedve, mikor a fiú olyan magasra dobta a kereknek egyáltalán nem mondható lapot, hogy az neki csapódott a plafonnak, kicsit oda ragadt, majd pár másodperc múltán elém esett.

- Direkt volt! – vágott vissza, de alig tudta visszatartani a nevetését. – Mutasd te, ha jobban tudod! – nyomta a kezembe a félig megsült adagot. Noha nem volt olyan látványos, mint amit az ír fiú mutatott nekem az imént, de legalább vissza esett a tepsibe. – Te most nagyon elhiszed magadról, ugye? – durcáskodott.

- Hát mit ne mondjak...született tehetség vagyok – vigyorogtam önelégülten, miközben figyelmem ismét az ő próbálkozására terelődött.

- Vigyázz! – sipítottam, mikor nagy igyekezetében el hátrált a szekrényekig, hogy a palacsinta visszaessen a helyére.

- Mi? – kérdezte értetlenül, ám már késő volt. Ő hatalmasat csúszott az ott hagyott pocsolyában, amikor elmosta a tálat a palacsinta pedig a fején landolt. – Ez meleg! – panaszolta, miközben sietve lehajította magáról a tésztát és arcán egy halvány fintorral nézett fel rám. Én pedig abban a pillanatban elnevettem magam. Összegörnyedve, könnyeimet törölgetve kapaszkodtam az asztal szélében, miközben elterült, maszatos alakját figyeltem a földön.

- J-Jól...jól vagy? – nyökögtem még mindig fuldokolva.

- Te most rajtam nevetsz? – kérdezte megjátszott sértettséggel, ajkai szegletében egy gonosz mosollyal.

- Dehogy is – ráztam meg a fejem, s továbbra is nagyszerűen szórakoztam a helyzetén.

Épp az utolsó könnycseppeket próbáltam eltüntetni a szememből, hogy tisztábban lássak, ám végül csak a loccsanást és valami hideget éreztem magamon. Pár pillanatig nem mertem elvenni a kezeim a szemem elől, de aztán mégis csak megtettem és meghökkenve figyeltem, ahogy a fehéres tészta végig folyt ruháimon és bőrömön egyaránt. Niall pedig csak önelégülten vigyorgott kezében a műanyag tálkával.

- Na? Ki is nevet most? – kérdezte pökhendin.

- Biztos nagyon megütötted magad – biggyesztettem le ajkaim, ám a mosolygást nem tudtam abbahagyni. – Gyere! Hadd öleljelek meg! – tártam ki a karom, miközben igyekeztem őt sarokba szorítani.

- Már így is piszkos vagyok! – hátrált a kredencig. – Menj innen! – nevetett.

- Hát jó – játszottam el a megbántottat, miközben igyekeztem a legszomorúbb vonásokat magamra erőltetni, majd megfordulni, hogy valóban elmenjek. Most nem kellett annyit várnom, mint múltkor. Gyorsan és magabiztosan ragadott karon, hogy néhány ügyes mozdulattal a kredencre ültessen és lábaim közé álljon.

- Nem mész te sehova – mosolyogta mindent tudóan, ahogy megtámaszkodott a két oldalamon és közelebb hajolt egy, vagyis inkább néhány csókért.

Ajkainak nyers, palacsinta tészta íze volt, bár az is lehet, hogy miattam. Egy idő után nem igazán tudtam eldönteni soha sem, hogy hol végződök én és hol kezdődik ő.

- Menj, zuhanyozz le – mosolyogtam maszatos, kócos arcát látva.

- Nem akarsz menni előbb? – kérdezte lovagiasan, de csak megráztam a fejem.

- Nem hagylak a konyhában – ráztam meg a fejem. – Menj – taszítottam rajta gyengéden, hiszen én is minél előbb sorra akartam kerülni. Egy idő után igazán kellemetlen és undorító volt a rajtam folyó tészta.

Míg Niall elment letusolni én addig igyekeztem rendbe szedni a konyhát, bár ez koránt sem volt olyan egyszerű. Főleg mert én is kezdtem ragadni a kosztól.

- Nyiss ajtót, kérlek! – kiabált le a fürdőszobából Niall, mikor meghallotta az ajtó kopogását. Először nem igazán díjaztam ötletét, hiszen senki előtt nem akartam ilyen állapotban mutatkozni, s eme meggyőződésem csak akkor vált teljesen bizonyossá, mikor megtettem, amit kért és négy meglepett szempár nézett vissza rám.