16. Cipős doboz

16. Cipős doboz

„Körbezárnak rég a falak,

Kezeden a lánc, nem vagy szabad.

Nem figyel a Föld, csak forog,

Nem érez a szív, csak dobog.”

Félek! Félek?! Nem kifejezés! Egyenesen rettegek! Hogy pontosan mitől? Én magam sem tudom. Egyszerre mindentől és semmitől, magamtól és másoktól. Mintha minden, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban összedőlt volna, mintha a hatalmas téglafalak, melyeket már a vadrózsa is körbefutott összedőltek volna, s noha tisztában vagyok vele, hogy tegnap este még ezt akartam, most mégis félek. És nem tudom megfogalmazni saját magamnak sem, hogy mitől rettentem meg, elvégre tisztába vagyok vele, hogy Niall nem rossz, Niall nem bántana, nem csapna be és nem döfne belém nagy kést ott, ahol a legjobban sebezhető vagyok. De akkor mégis?! Egyszerűen megrémít a tudat, hogy valakit ennyi év után közel engedtem magamhoz, hogy valaki lelát a lelkem legmélyéig, s én azt kívánom, hogy ez örökre maradjon így. Elképeszt a tudat, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megszerettem őt sokkal jobban, mint szabadna, mert tudom, hogy egyszer elfog menni. Itt hagy és elfelejt, mert vissza akar és majd vissza is fog menni a saját életébe, ahol nekem már nem lesz helyem. Nekem soha, senki életében nem volt helyem fogadott családomon kívül. Gracék voltak az egyetlenek, akik időt szorítottak nekem az életükbe, s most azt kívánom, hogy bár a szőke fiú mellett is megkuporodhatnék, hogy biztonságot és boldogságot nyújtson eddigi sivár, értéktelen életembe. Hogy vele mindig úgy érezzem, megért és átlát rajtam, mikor szükségem van rá.

Még mindig számon érzem a csókját, még mindig fejemben vannak azok a békés pillanatok, melyeket együtt töltöttünk, s még mindig lejátszódik előttem feldúlt viselkedésem és gondolataim őrjítő kavalkádja, mely még mindig maga alatt tart.

Szegény fiút teljesen összezavartam, biztosan azt hiszi, hogy megbántam, hogy elhívtam magammal, biztosan elüldöztem magamtól a viselkedésemmel, de nincs merszem felkeresni őt. Nincs elég bátorságom, hogy felhívjam és elmondjam neki, hogy mi is a bajom, hogy halványan körvonalazzam számára azt, ami még nekem sem tiszta. Hogy mégis miért ijesztett meg a tudat, hogy őszintén, hátsószándék nélkül törődik, vagyis törődött velem.

Annyira félek, hogy egyszer elveszítem őt, miközben nem is az enyém, hiszen nem birtokolhatunk semmit. Semmi és senki sem lehet a miénk, mégis annyira hisznek az emberek az ellenkezőjében. Az én autóm, az én házam, az én barátnőm... Ezek mind semmit sem jelentenek! Az egyik pillanatban lehet autód, aztán a másikban egy baleset után semmit sincs, amivel utazni tudnál, az első percben lehet barátnőd, a másikban már senkid sincs, mert azaz öröknek hitt szerelem kialszik! Ilyen egyszerű! Ilyen az élet maga is! Senki sem birtokol, ahogyan senkit sem birtokolhatnak! Csak mellettünk vannak. Mellettünk lehet a kutyánk, aki még akkor is lekuporodik mellénk, mikor az egész világ ellenünk van, mellettünk lehet a családunk és a szerelmünk. De nem birtokoljuk őket, a saját akaratukból kell dönteniük. Mellettünk vagy ellenünk.

Egyáltalán van értelme ennek? Van értelme annak, hogy még a saját életedet sem birtokolhatod teljesen? Mi értelme van annak, ha valami melletted van egy kis ideig? Mi van az elvesztéssel? Azzal a rohadt nagy, fájdalmas űrrel, amit a szívedben hagynak azok, akik elmentek? Érdemes emiatt közel engedni bárkit is magunkhoz? Vállalni az esetleg, majdhogynem garantált csalódás és fájdalom esélyét. És ilyenkor jön a válasz; a felejtés. Az mindenre gyógymód, megoldás és kiút. De miért mondják ezt azok, akik nem is képesek teljesen felejteni? Miért játsszák meg, hogy nem emlékeznek egy kínos randira, egy rossz kapcsolatra vagy bármi másra? Bármennyire is tagadják az ugyanott lesz, az nem tűnik el! És itt vagyok én! Aki felejtek akár akarok, akár nem! És nem, határozottan állíthatom, hogy nem kiút felejtés! A tudatlanság is ugyanolyan őrjítő és pokoli tud lenni, mint az emlékezés, mert a fájdalom és hiányérzet nem tompul, az mindig ott lüktet, mert sosem tudom, hogy mi hiányzik.

Feldúltan, dühösen csaptam le a laptopom tetejét nem foglalkozva annak épségével, miközben igyekeztem mély levegőket venni néhány szipogás között és visszatartani könnyeim meleg, sós áradatát. Nem akartam sírni, nem akartam kiakadni, hiszen így is eléggé ki voltam készülve saját magamtól, nem akartam ezt rosszabbítani.

A homályos könnyfátylon át tekintetem a szekrényemen akadt meg, mely a titkos cipős dobozt rejtette, amit egészen idáig rettegtem kinyitni. Ez most sem volt másképp. Egy hang a fejemben továbbra is ott üvöltözött, hogy hagyjam az emlékeimet, hagyjam a rémségeket, amik miatt menekülni kényszerültem a tudatlanság homályában, de a testem nem hallgatott rám. Robotszerűen mozdultam a doboz irányába, mely megadóan nehezedett karjaimba, mikor levettem a polcról, majd a földre raktam egész tartalmával együtt.

A vastag papír anyagot már vékonyan fedte a por, kicsit az ujjaimra is ragadt belőle, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

Mély levegők közepette óvatos mozdulatokkal vettem le a tetőt, mely alatt nem pihent más csak egy gyűrött, kopott levél és rengeteg fénykép, amikről ismeretlenebbnél ismeretlenebb arcok köszöntek vissza rám. Első látásra nem tűnt ez olyan vészesnek, olyan titkolni és felejteni valónak, de aztán a tekintetem megakadt egy fekete-fehér kissé kivehetetlen képen. Egy pici baba volt rajta. Nagyot nyeltem, s visszaejtve a képet a dobozba ujjaim közé vettem a már talán olyan sokat olvasott papírt.

Csak akkor olvasd el, ha valóban tudni akarod az igazságot!

New Yorkban születtem Ann Wood és Mark Wilkins lányaként, egy hatalmas Amerika szerte elhíresült cég tulajdonosainak gyermekeként. Mindenem meg volt, amit egy gyermek kérhet a játékoktól kezdve a legfinomabb édességeken át a legjobb taníttatásig. Minden! Régen úgy éreztem, amíg fiatal és naiv voltam, hogy az életem ennél jobb nem is lehetne, hiszen szabad uralmam volt az életem felett. Azt tehettem, amit akartam elvégre a szüleim éjjel-nappal dolgoztak. Mindent megtettek, hogy számomra megadhassák azt, ami nekik nem adatott meg. Ezt el is hittem nekik, hosszú évekig ebben a tudatban éltem, míg nem elértem kamaszkorszakom elejére. Ott aztán felborult minden. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem csak naplókból, felejtésből és tárgyakból áll. Hogy bármennyire is volt meg mindenem teljesen üres voltam szerető család és szülők nélkül. Valaki nélkül, aki megértett volna, aki segíteni tudott volna a szerelemben, az emlékezésben és az emberré válásban. Akkor és ott döbbentem rá, hogy valójában semmim sem volt, semmit sem birtokoltam, mikor a tizenharmadik születésnapom alkalmával semmi más nem várt rám otthon csak egy új mobil és egy levél, miszerint legyek jó, ők dolgoznak. Ott, abban a pillanatban, mikor földhöz vágtam a készüléket döbbentem rá arra, hogy bármennyire is meg volt mindenem igazából semmim sem volt. Üres voltam. És magányos.

Megedzettem magam. Kitanultam, hogy az ember mégis miként menekülhet meg saját magától, mikén óvhatja meg a maradék lelkét a világ dolgaitól, ám valaki mégis utat tört magának. Egy srác. A szüleim kollégájának volt a fia. Magamra ismertem benne. Látott engem, az igazi énem, ahogyan én is őt mindenféle maszk nélkül. Hát beengedtem a világomba. Onnantól kezdve nem voltam egyedül, ám rövid idő után magányosabb voltam, mint bármikor máskor. Rá kellett jönnöm, hogy volt valami, ami még az egyedüllétnél is rosszabb volt, mikor az ember nem volt többé egyedül, mégis magányos volt és elhagyatott.

Kevin olyan gyorsan változott meg nem csak velem, de a világgal szemben is, hogy észbe kapni sem volt időm. A külvilágnak mutatta a rendes, mosolygós fiút, az első napokban rá sem ismertem, főleg mikor velem szemben erőszakos és akaratos lett. Nem volt többé olyan, hogy mi, ő és én. Csak ő volt. Ő, ő, ő! És onnantól kezdve minden, amiben hittem, reménykedtem és kapaszkodtam összedőlt, egy pillanat alatt lett semmivé a világom, amit olyan nagy gonddal és igyekezettel építettem fel. Nem érdekeltem őt többé, nem érdekelték a nézeteim, a gondolataim, az akaratom... Azt tett velem, amit csak akart, s nem csak azért, mert jóval erősebb volt nálam, hanem mert még mindazok ellenére is, hogy többször megütött én reménykedtem benne. Hittem abban, ha a kedvére teszek megváltozik, hogy visszakapom azt a fiút, aki anno megmentett. Nem tette. Azt hajtogatta, hogy úgyis elfelejtem, úgy sem fogok emlékezni az együttléteinkre, akkor nem mindegy? Megerőszakolt. Újra és újra. Minden alkalommal számomra első alkalommal.

Terhes lettem. Mikor erre rájöttem az a fránya remény, ami eddig halhatatlannak, mégis folyton haldoklónak bizonyult ismét a vérembe itta magát, hogy aztán megmérgezzen, s földhöz vágjon Kevinnel együtt. Őt nem érdekelte ez. Nem érdekeltem sem én, sem a baba. Megmondta, tegyek ez ellen valamit vagy csúnyán megbüntet. Mi mást tehettem volna? Anyáméknak elmondtam a szívem alatt növekvő kis lényt, akit aztán a kérdezésem nélkül, a véleményem nélkül elvettek tőlem. Örökre. És mi volt a legrosszabb? Bármennyire is fájt belül, bármennyire is akartam a dolgok ellen tenni meg sem szólaltam. Hagytam, hogy Kevin ismét jó fényben tűnjön fel a szüleim előtt, az egész családom előtt, miközben megfosztottam egy ártatlan életet a jogaitól. A világhoz, a létezéshez való jogától. És mégis úgy gondoltam, hogy ez neki a legjobb. Hogy nincs nagyobb büntetés egy ember számára, mint ilyen közegbe születni.

És most itt vagyok. Megfosztva az önbecsületemtől, az érzéseimtől és mindenemtől. Írom ezt a levelet, mégis reménykedem, hogy soha többé nem kell ezeket a sorokat olvasnom, soha többé nem kell rájuk visszagondolnom.

Elmenekülök, hogy felejteni tudjak, mégis nyomokat hagyok, hogy emlékezhessek.

Üveges, semmibe meredő tekintettel meredtem a sorokra még hosszú perceken keresztül, miközben az olvasottakat igyekeztem felfogni, értelmezni. Ez sokkal nehezebben ment, mint gondoltam, mégis úgy fájt és mardosott valami a mellkasomban és a csontjaimban mintha erről mindig is tudtam volna. A lelkem, a testem ismerősként viszonyult az emlékekhez, ám az eszem, mely mindig  újra és újra ürítette magát képtelen volt felfogni a dolgot. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezek a sorok rólam szóltak, hogy én éltem meg ezeket, ezek miatt vagyok olyan, amilyen.

Visszaemlékeztem az előbb olvasottakra, visszaemlékeztem a nem rég leírtakra a laptopomban és rájöttem, hogy nem hagyhatom ledőlni a falaimat, melyeket valamiképpen ismét sikerült magam köré eszkábálnom. Nem hagyhattam, hogy valaki ismét ekkorát rúgjon belém és megkeserítse a létezésem annak ellenére sem, hogy Niall társasága inkább hasonlított egy kósza, lágy napsugárra, mintsem egy orkánra, mely csak pusztítást hagyott maga után.

15. Egy külön világ

Sziasztok!

A 2012/2013-as tanév hivatalosan is lezárult számomra, hiszen ma volt az évzáróm, amit szerencsére bukás nélkül végig vittem. Sikerült mindent kijavítanom, aminek felettébb örülök.

Sajnálom, hogy utóbbi napokban nem volt fejezet, de egyáltalán nem voltam itthon, s ígérgethetném, hogy a nyári szünetre való tekintettel több fejezet jön és több időm lesz, de nem merem ezt állítani, ugyanis már most tele vagyok programokkal, amikben bízok, hogy sikerülnek is. Mindenesetre igyekszem gyakrabban hozni a fejezeteket és nem elhanyagolni sem benneteket, sem a blogot/blogokat.

Kellemes nyári szünetet kívánok mindenkinek és jó olvasást a következő fejezethez!

Xoxo.Bri.

15. Egy külön világ

„Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.”

A nap hamar a horizont alá bukott, mire találtunk egy pékséget, ami távozásunk után azonnal be is zárt, s sötétségbe borult a természettel együtt. A máskor borongós égen egy felhő sem volt, így tisztán látszottak a szétszóródott, apró csillagok a hold ezüstös gömbje körül. Mintha csak a napot akarták volna helyettesíteni gyér fényükkel, ám közel sem voltak hasonlatosak a napfényéhez. A legtöbb fényt így is az utcai lámpákból nyertük, de engem kétségtelenül lenyűgözött az égbolt tisztasága és nyugalma. Ritka alkalom volt, hogy a felhők nem csúfították el a látványt, s az apró gyémántként csillogó pontok egyszerűen teljesen elkápráztattak a telihold alakjával együtt.

- Figyelj magad elé! – nevetett fel Niall, mikor tekintetem ismét az égre terelődött, s majdnem neki mentem egy felénk magasodó villanyoszlopnak. – Minden rendben? – mosolyogta szórakozottan, mikor épp időben elrántott, s én az oszlop helyett inkább neki estem a hirtelen jött lendülettől.

- Persze – nevettem fel zavartan ügyetlenségem miatt, miközben visszaszereztem egyensúlyom, s figyelni kezdtem, hogy semmibe se essek el az égbolt gyönyörű látványának ellenére sem.

- Gyönyörű, nem? – mosolyogta, mikor pár pillanatra felnézett az égre, majd újra rám.

- Ühüm – bólintottam egyetértően, tisztán látszódó lenyűgözöttséggel.

- Kár, hogy a nagyvárosokban ez fele annyira sem látszik – mondta. – Pedig néha igazán jól jönne egy hosszú nap után csak kinézni az ablakon és bámulni a semmibe – magyarázta.

- A nagyvárosok is szépek – érveltem. – Mindenben van szép, csak meg kell találni.

- Hm – mormolta szórakozottan, miközben hosszú másodpercekig csak bámult a csillagokra, s látszólag teljesen a gondolataiba merült, míg én őt néztem. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy nem illene ilyen zavartalanul őt néznem, de egyszerűen képtelen voltam parancsolni magamnak. Vonzotta a tekintetem szőke, már kócos haja, sápadt bőre, aranyos mosolya és elképesztően kék szeme, mely most üveges volt és elrévedő.

A mai nap során már sokadszorra kellett rádöbbennem, hogy ebbe a fiúba sokkal több minden rejlett, mint jóképűség vagy nagyszerű humor...

- Fogd meg – kérte kedvesen, egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben átnyújtatta nekem a szatyrát, s pár lépéssel megelőzött engem a kocsi felé. Ha észre is vette, hogy néztem őt nem foglalkozott vele, legalábbis nem akarta ezt tudtomra adni.

Kíváncsian, értetlenül figyeltem, ahogy pár könnyed mozdulattal fellépett az autó platójára, majd eltolta az útból a virágokat ezzel egy apró helyet hagyva középen. Mikor ezzel végzett büszkén felegyenesedett, s elégedetten rám vigyorgott. Még mindig nem értettem.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét, mikor pár lépést közeledett, s türelmesen, mégis makacsul várt rám.

- Rá kellene kérdeznem, de azt hiszem fölösleges lenne – gondolkodtam hangosan, elfogadva felém nyújtott jobbját.

- Lehet – ingatta a fejét szórakozottan, miközben felhúzott maga mellé, majd tovább noszogatott a járgányon. – De én inkább csak annyit mondanék, hogy egy hirtelen jött második randi – vigyorogta, s én a zavarom mellett képtelen voltam ellenkezni. Igazából nem is igazán akartam. Csak vigyorogtam, mint egy idióta, miközben követve mozdulatait leültem vele szemben a virágok közé és visszaadtam neki a zacskóját.

Kétségtelenül tetszett ez a második randi. Meg volt a maga hangulata, ami azonnal megragadott, miközben növények nyúltak el körülöttünk, s a csillagos ég magasodott felettünk. Mintha csak mi ketten léteztünk volna a lenyugodott, csendes kis városban, teljesen elrejtőzve a rozoga, öreg autó platóján. 

A croissan már koránt sem volt olyan friss, mint amilyen reggel lehetett, de ez nem igazán zavart egyikünket sem, a bennem felgyülemlett érzésektől és hangulattól még a vanília töltelék ízét is alig éreztem, miközben ismét beszélgetésbe elegyedtünk.

Úgy viselkedtünk mintha ezer éve ismertük volna egymást, s ez mindkettőnket nyugalommal s boldogsággal töltötte el.

Rég vagy talán soha nem is éreztem ilyet. Az érzést, mikor tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy végre nem vagyok magányos a hatalmas tömegben, a nagyvilágban. Pedig aztán ez teljesen abszurdnak tűnt, hiszen alig pár hete ismertem, mondhatni még mindig idegen volt számomra tényt eltekintve, hogy én már képtelen lettem volna rá csak egy srácként gondolni, miután annyiszor megnevettetett, s olyan könnyedén átlátott rajtam. Úgy tűnt, hogy az idő nem számított, mintha összemosódott volna az egész világgal és univerzummal együtt, ami körbevett minket, s amit mi talán órákon keresztül csak bámultunk egymás mellett feküdve.

Olyan volt, mintha a már fekete ég körbecsomagolt volna, mintha nem egy autón feküdtünk volna, hanem valahol az Isten háta mögött a természetben, ahol teljesen megakadt az idő és minden rossz, mely egész életemben a belsőmet marcangolta.

- Mire gondolsz? – kérdezte hosszú némaság után a szőke fiú. Tekintetét le sem vette a csillagokról, ám mégis úgy éreztem mintha engem figyelt volna, mintha minden idegzetével rám összpontosult volna, s ez elképesztően jólesett. Az érzés, hogy valaki figyelt rám, hogy őszintén érdeklődött felőlem a fellegekbe emelt és melegséggel töltött el.

- Hogy sosem akarom ezt az éjszakát elfelejteni – feleltem őszintén, ajkaimon halvány mosollyal, miközben gondolataim ide-oda kavarogtak a pillanat és a laptopom között. Tekintve, hogy bármelyik pillanatban bekattanhattam volna a tudatalattim lazíthatatlan rettegésbe fogott, miközben azon tűnődtem, hogy miként is tudnám átadni ezeket az érzelmeket, melyek bennem kavarogtak a laptopomnak. Erősen kételkedtem abban, hogy ezt bármiképpen áttudtam volna adni néhány soron keresztül.

- Miért felejtenéd el? – kérdezte megmosolyogva szavaim, miközben fejét felém fordította, s ajkain ártatlan görbülettel várta a válaszom.

- Az emberek...feledékenyek – feleltem végül. Nem, bármennyire is bíztam benne, bármennyire is akartam igazat mondani neki, mégsem tettem. Ajkaim nem engedelmeskedtek, s a bennem rejlő félelem, miszerint ezzel elijeszteném őt túl nőtt minden bizalmamon. – Miért? Te még sose felejtettél el fontos dolgokat? – kérdeztem.

- De – motyogta maga elé bámulva, ismét azzal az üveges, homályos tekintettel. – Azóta is keresem őket.

- Miket? – kérdeztem némi értetlenséggel a hangomban.

- Okokat – felelte. – Hogy mit miért kezdtem el régen – tűnődött hangosan. – Az utóbbi időben annyira...annyira felgyorsult minden, annyira összekuszálódtak a dolgok, hogy a válaszok teljesen eltűntek az érvek és az érzések teljesen elvesztek és semmi sem maradt csak...csak a kötelesség és az üresség valahol ott, ahol régen álmok és célok voltak bennem – mormolta. Szavai közben szemöldökét kissé összehúzta, miközben szempillái eltakarták összeszűkült kék íriszeit, ahogy a felsője cipzárjával szórakozott.

- És mikor azok az álmok? – kérdeztem kíváncsian, egész testemmel felé fordulva.

- Zenélni – felelte azonnal. – De nem elvárásokkal és kötelességből, hanem...csak úgy, mert jó, mert...mert szeretem csinálni – magyarázta. Nem egészen értettem, hogy miért is kellene ezt kötelességből csinálnia, de nem kérdeztem rá, nem akartam megzavarni a gondolatmenetét. – Régen minden olyan könnyű volt...ha kedvem támadt énekeltem és gitároztam tök mindegy volt, hogy kinek, miért, hol vagy mikor! Nem kellett arra figyelnem, hogy kinek tetszik vagy kinek nem, nem vártak el tőlem semmit, mégis elfogadták, amit adni tudtam – mondta. Csak úgy ömlöttek a szavak a száján, miközben teljesen a gondolataiba merült, s én nem akartam őt megzavarni. Hosszú percekig hallgattam kifakadását, miközben feldúlt, szomorú vonásait figyeltem és emésztettem a hallottakat.

- Miért nem teszed ezt? – kérdeztem végül hosszú percnyi némaság után, mikor mellkasának felhevült mozgása is egyenletessé vált. – Miért kellene hagynod, hogy akárki megmondja neked, hogy mit kellene tenned, hogy mit csinálj másképp, ha te nem élvezed?

- Mert egy ponton túl már nem irányíthatja az ember az életét – magyarázta egy elkeseredett sóhajjal.

- Mit hagysz ki mindig a történeteidből? – kérdeztem eltűnődve, arra utalva, hogy sokkal több minden áll mögötte egy Londonból jött, mégis Írországból származó srácnál, aki saját magát keresi.

- És te? – kérdezte egy halvány, mégis hamis mosollyal, mikor felém fordult.

- Másképp néznél rám, ha megtudnád – mormoltam, s mindenfele néztem csak éppen rá nem. A gondolat, miszerint bármelyik pillanatban elfelejthetek dolgokat ismét felütötte a fejét, s elképesztően rosszul lettem tőle. Még csak az elképzelés is padlóra küldött és kitépett abból a megfogalmazhatatlan burokból, amibe Niallel kerültem, hogy esetleg elfelejtem ezt az éjszakát, elfelejtem magam és elfelejtem őt is.

- Leszbikus vagy? – kérdezett rá nyíltan, mire pár pillanatig még válaszolni sem tudtam a meglepettségtől.

- Dehogyis! – mondtam végül, akaratlanul is felnevetve az elképzelésen.

- Akkor nincs olyan, amitől félned kellene – felelte biztatóan, ám nem úgy tűnt mintha komolyan várná, hogy kiterítsem a lapjaim. Nem akart siettetni, nem akart követelőzni, s ezért hálás voltam.

- Neked van? – kérdeztem. Bármennyire is biztosított afelől, hogy megbízhatok benne ő maga mégsem árulta el, hogy ki is ő valójában.

- Mindig van – mosolyodott el savanyúan.

- Csak nem meleg vagy? – mosolyodtam el gunyorosan, mire csak szemet forgatott és mosolyogva bólogatni kezdett.

- Igen, valószínű azért vagyok most is veled – mormolta. – De nem! – tisztázta le magát azért a biztonság kedvéért. – Az emberek hajlamosak elvakulni és megváltozni bizonyos dolgok hallatán – magyarázta. – Nem akarlak elijeszteni – húzta el a száját.

- Nem tudom melyikünk ijedne meg jobban – suttogtam alig hallhatóan.

Nem válaszolt, hiszen mindketten tudtuk, hogy ma nem árulunk el semmit. Bármennyire is ki akartuk mondani a bennünk rejlő titkokat és érzéseket ajkaink csukva maradtak, hogy előtte megküzdhessünk saját magunkkal. Nem az egymásba vetett bizalmunkkal volt a baj, hiszen teljes mértékig bíztam a fiúban, inkább saját magamban leltem akadályokra. Olyan falak magasodtak körülöttem, melyeket hosszú évnyi nehéz munka után leakartam rombolni, hogy beengedhessek egy olyan valakit, aki mellett nem éreztem magam kényelmetlenül vagy feszélyezve, valakit, aki némi napsütést és életet hozott eddigi létezésembe.

Az idő ismét összefolyt körülöttünk, ahogyan minden más is, mely nem tartozott a növényekkel és sötétkék, csillagos éggel körbevett világunkhoz. Csak feküdtünk egymással szemben, alig egy karnyújtásnyira a másiktól, miközben mást sem csináltunk, mint figyeltük egymás reakcióit. Mintha akkor láttunk volna először fehér embert, mintha csak az emlékezetünkbe akartuk volna vésni, hogy miként is néz ki az, aki megért minket teljes egészében.

Csak akkor voltam hajlandó felébredni abból a jóleső kábulatból, melyet szemeinek kékje jelentett, mikor megéreztem leheletünk fokozatos összeolvadását, majd lélegzetének melegét a bőrömön, amitől akaratlanul is borzongás futott végig a gerincemen. Mikor alig néhány centire voltunk egymástól megállt, s én tisztán érezhettem felgyorsult lélegzetét, miközben a szemeimet kémlelte valamilyen válasz után kutatva.

Pilláim elnehezedtek, ahogy közelebb hajoltam hozzá és ajkaim bizonytalanul, talán kissé még remegősen is, de az övéhez nyomtam.

14. Vele minden könnyebb

14. Vele minden könnyebb

„Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál.”

Vezetés közben ismét rá kellett döbbennem, hogy miért szerettem bele Írországba a maga borongós, idő változós tulajdonsága ellenére is. Egyrészt, mert szerettem ezt az időt, sosem zavart, ha esett, noha kétségtelenül örültem a jó időnek is egyaránt. A legfőbb ok, amiért ennyi időn keresztül képes voltam egyedül is Írországban maradni, s nem eltántorodni ettől az élettől az maga a táj volt és azaz érzés, amivel a zöld rétek és legelők képesek voltak megajándékozni.

A végeláthatatlan sztráda mellett hatalmas, zöldellő rétek nyúltak el itt-ott megfűszerezve néhány borongós felhők felé emelkedő erdővel, s kisebb-nagyobb falvakkal, melyek hűen őrizték a békés, idilli hangulatukat a köves kerítésekkel, téglaházakkal és nyugalommal.

Nyugalom, gondoltam, pontosan emiatt jöttem, s maradtam is itt az évek során. Noha ebbe teljesen biztos nem lehettem, de a részem, mely még mindig a csend és a pihenés után áhítozott, s bőszen ragaszkodott ehhez arra engedett következtetni, hogy két évvel ezelőtt is erre volt hatalmas szükségem, mikor útnak indultam és magam mögött hagytam az egész életemet. Azt a családot, barátot és környezetet, melyre ma már csak egy cipős doboz emlékeztetett, amit valami miatt féltem kinyitni.

Gondolataimból, melyek ismét a cipős doboz körül keringtek a felhangosodó zene ébresztett fel, mire azonnal összerezzentem, s kérdőn a szőke fiú felé pillantottam, aki csak bőszen vigyorgott reakciómat látva.

- Milyen kísérő lennék, ha hagynám, hogy elaludj? – kérdezte pimaszul, mire csak megráztam a fejem, s halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem voltam álmos ahhoz, hogy bealudjak vezetés közben, ezt ő is nagyon jól tudta.

- Csak elbambultam – közöltem vele a nyilvánvalót.

- Tudom – mosolyogta. – És tudom, milyen rossz, mikor belezavarnak a bambulásba, de a hosszú utazás így nem izgalmas – magyarázta.

- Ilyen nagy mester vagy ebben? – kérdeztem.

- Ha tudnád mennyire – nevetett fel. Próbáltam nem foglalkozni a hangjából érződő minimális szomorúságra. Sokkal többet titkolhatott, mint én, s ez zavart. Idegesített, hogy míg számomra ő megfejthetetlennek bizonyult addig ő simán olvasott bennem, legalábbis egy bizonyos határig, amit eddig senki másnak nem sikerült elérnie.

- Akkor hallgatlak – biztattam. Szerettem volna elfeledtetni szomorúságának okát.

- Kérdezz-felelek? – vigyorogta, mire csak bólintani voltam képes. Nem igazán volt ínyemre a játék, hiszen féltem attól, ha esetleg olyat kérdezne, amire nem tudok válaszolni mit csinálok, de képtelen voltam neki nemet mondani. Különben is, ez csak egy újabb lehetőség volt, hogy megismerjem őt. Nem hagyhattam ki. – Szóval... – mormolta, mikor észrevette reakcióm és várakozásom. – Legutáltabb tulajdonság másokban? – kérdezte. Nem kicsit meglepett szavaival, ám meg is könnyebbültem. Ez nem volt nehéz, de mégis el kellett rajta gondolkodnom a rengeteg lehetőség között.

-A butaság – mondtam végül, mire kérdőn nézett rám arra kérve, hogy folytassam; – Mikor látom az emberen, hogy tényleg...buta, nem megjátssza vagy ilyesmi, hanem teljesen komolyan annyi az agyi kapacitása, mint egy marék molylepkének és azt hiszi, magáról, hogy egy zseni!

- Értem – nevetett fel kiakadásom láttán, de egyetértően bólogatni kezdett.

- Mi az, amit megbocsájthatatlannak tartasz? – kérdeztem most én.

- Hmm... – mormolta. – Talán az agresszió – felelte. – Régen volt egy barátom, akit vert az apja és rengeteg nőt ismerek, akiket a párjuk tart, illetve tartott rettegésben – magyarázta, s komolyan bántotta ez a dolog. A szemöldöke kissé összehúzódott, miközben maga elé bámult és vonásaira tisztán kiült a megbotránkozás. Megdöbbentem, s mégis teljesen magától értetődőnek tartottam, hogy a fiú ezt mondta. Meglepett, mert a vele egykorúak nem mindig szoktak ilyen éretten gondolkodni, s mégis értettem, mert ő az a fajta volt, aki törődött másokkal. Ez olyan Nialles volt.

Ahogyan jobban átgondoltam a szavait a gyomrom érthetetlen görcsbe ugrott, miközben arcomon megrándult egy izom, s hányingerem támadt.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor észrevette hirtelen hangulatváltozásom, amit magam sem tudtam megmagyarázni. Emlékek hiányában nem tudtam megérteni testem vagy éppen lelkem reakcióit egyes dolgokra.

- Persze – bólintottam. – Kérdezz csak – erőltettem mosolyt az arcomra és kissé visszavettem ujjaim szorításán a kormányon.

- Ha már egy virágboltban dolgozol melyik a kedvenced? – kérdezte. Még ha ő nem is tudhatta, de én elképesztően hálás voltam az ilyen ártalmatlan és egyszerű kérdései miatt.

- Most gondolom azt kellene mondanom, hogy a nefelejcs – vigyorogtam mindent tudóan, mire csak felnevetett, s várta a válaszom. – De azt hiszem nincs – tűnődtem.

- Azért nyugtass meg, hogy nem lőttem félre vele – kérlelt.

- Akarod mondani, én nem lőttem vele félre – javítottam ki őt, hiszen én választottam azt a virágot, amit végül én kaptam. – Amúgy nem – nyugtattam meg. – A nefelejcsek gyönyörűek és elképesztően találóak – mondtam, s noha pár pillanatra megrémültem, hogy ráharap erre a témára, de mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavam. Elégedetten bólintott, majd várta az én kérdésem; – Volt háziállatod? – kérdeztem.

- Néhány aranyhalam – mondta, majd zavartan elhúzta a száját; – Halálra etettem őket.

- Hogy lehet őket halálra etetni? – nevettem fel az elképzelésem. Szinte láttam magam előtt a kicsi, szőke fiút maga előtt egy akváriummal és a dagi halakkal.

- Hát nekem sikerült – vigyorogta, miközben igazítóan beletúrt tincseibe. – Mit tennél egy zombitámadás esetén? – kérdezte teljesen komolyan, mire akaratlanul is felé néztem, hogy valóban őszintén beszél-e. Az arcán semmi viccelődés nem volt, csak türelmesen várta a válaszom.

- Öhm... – köhögtem, hogy visszatartsam a nevetésem. – Ők buták nem? – kérdeztem, de nem vártam választ. – Szóval elhitetném velük, hogy nem vagyok normális, így nincs agyam...emiatt nem is akarnának megtámadni – érveltem.

- Okos – biccentett elismerően, mintha eme tervemet már évek óta kigondoltam volna.

- Az előbbi kérdésedet teljesen komolyan gondoltad? – kérdeztem még mindig némi nevetéssel a hangomban.

- Igen – bólintott, bár láttam rajta, hogy némi viccelődés is vegyült hangjába. – Ez teljesen ésszerű kérdés volt!

- Végül is bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket a zombik – gúnyolódtam, mire csak megrázkódott a kuncogástól, s bólintott. – Hogyan védekezel a vámpírok ellen? – jött az én kérdésem. Gondoltam, ha már zombik megtámadhatnak minket akkor vámpírok miért ne?

- Csillámport szórnék magamra – mondta. – Egy Alkonyat -féle vámpír biztosan megrémisztené őket, kivéve ha előtte nem faltak fel a zombik – magyarázta.

Alig tértem észhez érdekesebbnél érdekesebb kérdéseit hallva, de felettébb élveztem viccelődését és szórakozottságát. Niall mellett igazán nem volt alkalmam unatkozni egész út alatt, hiszen ha nem beszélgettünk akkor énekelni kezdett valami elképesztő elvékonyított és hamis hangon, amit alig bírt ki a fülem, viszont a nevetését annál jobban szerettem. Ha meghallottam azt akkor egyből nekem is nevetnem kellett, aztán csak azon nevettünk, hogy látszólag a másik minden ok nélkül nevetni kezdett.

- És pár percen belül magunk között tudhatjuk a One Direction négy tagját! – szakadt meg az eddig autót betöltő zene az egyik rádióvezető lelkes hangjával. A férfi még mondani akart valamit, de Niall egy gyors mozdulattal elkapcsolt az adásról és próbált mélyeket lélegezni. Mi baja lett?

- Minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul. Nem értettem, hogy az elhangzottaknak mi köze lehetett Niallhez. Bármi is volt látszólag rosszul érintette őt.

- Persze – erőltetett mosolyt az arcára. – Csak nem szeretem a fölösleges fecsegéseket a rádióban – magyarázta, ám tisztán látszott rajta, hogy füllentett. Ráhagytam.

- Ahogy gondolod – mosolyogtam rá nyugtatóan, miközben figyelmem az egyre közelebb kerülő táblának szenteltem. – Megérkeztünk – mosolyogtam elégedetten.

- És most pontosan merre? – kérdezte lelkesen, jobban körbenézve a külváros békés házain.

Hat óra lévén a nap készül lebukni a horizont alá, noha még volt néhány óránk, hogy megtaláljuk a boltot, s ne sötétben keljen tapogatóznunk egy teljesen idegen városban.

- Ühmm... – mormoltam, ugyanis kérdésére nem tudtam pontos választ adni. Egyelőre abban reménykedtem, hogy a belvárosba gond nélkül beérünk, nem hogy még megtalálunk egy kis boltot olyan könnyedén és egyszerűen. Az nem az én stílusom lett volna. Hát nem is így lett.

- Jó, most már tényleg kérdezzünk meg valakit – morgolódtam hangot adva elégedetlenségemnek, mikor Niall egy újabb kanyarba navigálni. Természetesen férfi lévén és kezében a telefonja GPSével nem igazán hajlott az ötletem felé, de nem állíthatott meg. Nem akartam egész éjszaka a városban tekeregni!

Szerencsémre az egyik pirosnál sikerült elkapnom egy húszas évei elején tartó lányt, aki türelmesen útba igazított, majd tovább ment.

- Én is ezt mondtam! – motyogta sértetten Niall, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt és tüntetőleg kibámult az ablakon.

- Nem, te balra akartál menni – makacskodtam.

- Balra, jobbra...ugyanaz! – ellenkezett, mire ismét nevetnem kellett rajta.

Úgy gondoltam, határozottan jó ötlet volt őt elhívnom magammal, fogalmam sem volt, hogy mikor nevettem valakin, s valakivel ennyit, mint ma, ráadásul a vissza út még hátra volt.

Negyedóra alatt meg is találtam a boltot, ahol már vártak rám, s segítettek felpakolni a növényeket a platóra. Csak remélni mertem, hogy minden növényt sikerült átvennem, ha már idáig eljutottunk. Főleg mert nem igazán szerettem volna visszajönni néhány sziromért, mert bármennyire is élveztem a szőke, anyósülésen meghúzódó fiú társaságát a hosszú órás út igazán fárasztó volt. A lábaim zsibbadtak, a szemem égett a koncentrálástól és éhes voltam. Nagyon!

- Vége? – kérdezte Niall felegyenesedve, mikor egy hatalmas lendülettel visszaültem a furgonba és becsaptam magam után az ajtót. Kissé elbóbiskolhatott, míg én a növényeket intéztem.

- Úgy van – bólintottam. – És éhes vagyok, szóval addig nem hagyjuk el ezt a nyavalyás várost, amíg nem találunk valami ehetőt – magyaráztam. Igen, sajnos hajlamos voltam túl dramatizálni a dolgokat, mikor éhes voltam, de Niall nem szólt semmit. – Mi van? – kérdeztem zavartan, kissé észbe kapva kirohanásom miatt.

- Semmi – vigyorogta továbbra is, miközben kék szemeivel zavartalanul figyelt mindvégig, amíg kiirányítottam magunkat a parkolóból.

Volt valami a tekintetében és a mosolyában, ami ugyan teljesen zavarba hozott, mert ismét olyan elszántsággal bámult, mint legelső találkozásunkkor a kávézóban, de most mégis bosszankodás helyett csak mosolyogni bírtam rajta.

13. Ilyennek látlak

13. Ilyennek látlak

„Olyannak lát bennünket, mint amilyenek vagyunk, s nem olyannak, amilyennek látni szeretne.”

Másnap Grace még kétszer elmagyarázta, hogy merre kell mennem, miközben bekarikázta a katalógusban, hogy milyen virágokat is kell átvennem, majd elhozom a raktárba anélkül, hogy bármilyen balesetet okoznék vagy tönkre tenném teljesen a rám váró növényeket. Kissé sértett viccelődése, de tudtam, hogy nem gondolta komolyan, így nem adtam tudtára sértettségemet. Csak jót mosolyogtam aggodalmán, majd örömén, hogy végül mégis elhívtam magammal Niallt, aki pontban fél tízkor már várt rám a bolt előtt.

Egy egyszerű koptatott farmert viselt, fehér pólóval és szürke melegítőfelsővel. A haját most nem zselézte fel, szőke tincsei engedékenyen lapultak meg a kék baseball sapka alatt, miközben zsebre vágott kézzel ácsorgott, majd kedvesen elmosolyodott, ahogy észrevett minket az asszonnyal.

- Sziasztok – köszönt illedelmesen, ahogy megigazította a sapkáját és kék szemei talán a kelleténél tovább is elidőztek rajtam. Egy fekete farmer volt rajtam szintén fekete hosszú ujjúval és kék kockás sállal. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi mosolyogtatta meg, de nem is kérdeztem rá. Inkább figyelmen kívül hagytam rám irányuló figyelmét, miközben megnyugtattam Gracet, hogy minden rendben lesz és nem kell aggódnia.

- Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva Niall, majd előzékenyen kinyitotta nekem a kopott, narancssárga furgon ajtaját, mikor bólintottam kérdésére.

Az öreg járgány hörögve, köhögve indult be, mikor már mindketten a kocsiban ültünk, s én elforgattam a kulcsot, hogy mozgásra bírhassam a kerekeket. Nagyon is kételkedtem benne, hogy a motor vagy egyáltalán az egész járgány ki bír majd egy ilyen hosszú utat, de valahányszor efelől érdeklődtem Gracenél az asszony csak legyintett egyet, s vérig volt sértődve, hogy nem bíztam több éves autójában. Még jó, hogy nem bíztam benne! Csak rá kellett nézni a kocsira! A sárga festék már sok helyen lekopott, s voltak olyan részek is, melyeket a rozsda evett, miközben a motor hangja inkább emlékeztetett valami elbénázott turmixgépre, mintsem egy rendes autóra.

Még egy intéssel elbúcsúztam a minket figyelő Gracetől, majd kifordulva a parkolóból megindultam kijelölt irányba. Csak remélni mertem, hogy nem fogok eltévedni, hiszen az asszony elég részletesen elmagyarázta, hogy merre is kell mennem, hogy elérjem a célom. Ráadásul elég ciki lett volna úgy eltévedni, hogy Niall ott ült mellettem.

- Amúgy mizujs? – kérdezte a szőke fiú, mikor már percek óta csak az autó motorja és a rádióból szóló, olykor recsegő zene töltötte meg a járgányt. Én szigorúan az útra figyeltem, noha nem tudtam eldönteni, hogy a biztonságunk érdekében vagy azért, mert zavarban voltam, mert Niall jobb híján zavartalanul nézett engem.

- Amúgy semmi – mosolyodtam el halványan. – Alexék megszerettek téged, azt kérdezik mindig, hogy mikor találkozhatnak veled újra – közöltem vele, mire jólesően, némi meglepettséggel a hangjában felnevetett.

- Aranyos srácok – bólintott. – Mondjuk Derekben van valami furcsa...olyan...komoly – tűnődött hangosan, mire akaratlanul is megdöbbentem szavain. Azt hittem eddig, hogy ez csak nekem tűnt fel. Tévedtem.

- Az – bólintottam. – Mintha már nem is gyerek lenne, pedig a harmadik osztály nem olyan nagy – érveltem.

- De alapból is teljesen más, mint az ikrek – magyarázta. – Sokkal visszafogottabb és félénk.

- Szerinted valami baja lehet? – kérdeztem aggodalmasan.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét. – De nem tudom, nem ismerem igazán, csak annyit tudok, amennyi lejött nekem arról a délutánról – mondta. – Lehet, hogy majd kinövi...

- Kinövi azt, hogy túl éretten viselkedik? – kérdeztem értetlenül.

- Miért ne? – mosolyodott el halványan az abszurd gondolaton. – Van olyan barátom, aki huszonegy éves és meg nem mondanád ezt róla, inkább viselkedik egy óvodás szintjén – magyarázta, ám lelkes szavai, melyekkel barátját jellemezte a végére elbizonytalanodtak, s mintha fájdalom vegyült volna nem rég még vidám hangszínébe.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, mikor elnémult és hosszú másodpercekig csak bámult maga elé.

Tekintetem elfordítottam az útról, miközben lassan kiértünk a városból, s elém tárult azaz arc, amit Grace tegnap láthatott a szőke fiún. Kék szemei üresen, fakón csillogtak, miközben maga elé meredt és ajkai egy vékony vonallá préselődtek, ahogy gondolatai maguk alá temették. Tisztán látszott rajta, hogy valami bántotta őt.

- Persze – motyogta végül, kissé megrázva magát, hogy az őt emésztő gondolatokat és érzéseket kiűzze magából. Csakhogy ez nem segített, biztos voltam benne, hogy a bántó kételyek és szomorúság továbbra is ott pihent ruhával fedett mellkasán. Nekem is mindig ott maradt.

- Talán történt valami a barátoddal? – kérdeztem óvatosan, hiszen nem akartam sebeket feltépni benne, amik talán még be sem gyógyultak, illetve nem tudtam, hogy egyáltalán van-e jogom kérdezgetni őt, főleg ilyen bizalmas témával kapcsolatban.

- Nem! – rázta meg a fejét, mintha a gondolat is elborzasztaná. – Minden rendben van velük – felelte, s a hangosan kimondott szavak hatására mintha ő maga is megkönnyebbült volna.

- Akkor? – makacskodtam, bár reméltem, hogy érzi a hangomból, ha nem akar erről beszélni akkor nem kötelezem rá. Az ugyan oldalam majd' kilyukadt a kíváncsiságtól.

- Csak úgy tűnik mintha minden elromlott volna – mondta. – Egyre inkább tönkre megy velük a kapcsolatom, pedig szeretem őket, ők a legjobb barátaim – magyarázta. Tisztán éreztem hangjában a kétségbeesést, miközben kibámult az ablakon, s talán olyan dolgokat osztott meg velem, amiket senki mással.

- Köze van ahhoz, hogy ide költöztél? – kérdeztem. Úgy gondoltam, ha nem akar ezekről beszélgetni akkor majd szól, én egyszerűen nem bírtam az érdeklődésemmel.

- Inkább menekülésnek nevezném – mosolyodott el keserűen. – Inkább úgy mondanám, hogy amiatt lett ez, mert ide költöztem.

- Akkor miért jöttél ide? – értetlenkedtem. Nem értettem az összefüggést.

- Te miért jöttél ide, miközben megszakadt a kapcsolatod a családoddal? – kérdezett vissza.

- Az más, te szereted a barátaidat – érveltem.

- Miért? Te nem szereted a családod? – kérdezte. Kezdett elegem lenni, hogy kérdésemre kérdéssel felelt, de nem panaszkodtam.

- Rég találkoztam velük, fogalmam sincs, hogy mit érzek irántuk – magyaráztam, miközben magamban hozzá tettem, hogy nem is emlékszem rájuk.

- De mi késztetett arra a döntésre, hogy ide gyere? – kérdezte. Kezdtem azt hinni, hogy megfordította a dolgot; ő kérdezgetett rólam, s nem fordítva, ahogyan akartam.

- Hogy... – kezdtem, de aztán elakadtam. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de úgy nehéz volt, hogy nem tudtam a teljes okot, hogy miért menekültem a saját családom elől. – Hogy pihenhessek, hogy új lappal kezdhessem az életem...

- És sikerült? – kérdezte.

- Még mindig itt vagyok, nem? – kérdeztem, de nem vártam választ.

- És megérte? – kérdezte.

- Hogy hónapokig egyedül éreztem magam? Hogy családra találtam, akik elfogadnak? Hogy néha még mindig magányosnak érzem magam, miközben az igazi életem nem is keres? – kérdeztem. – Igen, azt hiszem megérte – bólintottam. – Nekem – tettem hozzá.

- Mit tett a családod, hogy menekülnöd kellett? – kérdezte alig hallhatóan, inkább csak magától.

Tekintetem az útra szegeztem, pár pillanatig úgy tettem mintha meg sem hallottam volna a kérdést, miközben a hallottakon gondolkodtam. Nem tudtam válaszolni, én magam sem tudtam, hogy mi késztethetett arra, hogy menekülésre fogjam a dolgot, de az ideges görcs a hasamban és a lüktetés a halántékomban eléggé tudtomra adta azt, hogy egyelőre jobb, ha nem is tudom. Végül aztán alig láthatóan megráztam a fejem, mikor továbbra is magamon éreztem Niall pillantását.

Nem azért nem mondtam neki semmit, mert nem bíztam benne, hanem mert nem tudtam mit mondani. Hazudni pedig nem akartam többet a szükségesnél.

- De te ezek szerint szereted a családod és barátaid – mondtam, mire csak bólintott. – Akkor miért vagy itt?

- Elfáradtam – mondta végül. – Az ember belefáradhat az életébe, nem? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerintem igen – bólintottam. Teljesen megértettem, átéreztem, amit mondani próbált, talán jobban is, mint ahogyan azt ő gondolta volna.

- És tervezted, hogy visszamész a családodhoz? – kérdezte.

- Egyszer – mormoltam eltűnődve. Ez idáig eszembe sem jutott. – Talán – tettem még hozzá. Nem éreztem a hiányukat, igazából nem is sokat gondoltam rájuk, s mivel nem emlékeztem nem is hiányolhattam őket. Csak az ideges görcs maradt bennem a gondolatukra. – De te nem fogod elhagyni az életed – mondtam, s szavaim inkább hatottak kijelentésnek, mintsem kérdésnek.

- Úgy gondolod? – kérdezte, mintha ebben még ő maga sem lett volna teljesen biztos.

- Nem tudom mi elől menekülsz vagy mit keresel az életben – magyaráztam. – De lelkiismeretes srác vagy és hatalmas szíved van, nem lenne erőd elhagyni a szeretteidet és szerintem ők sem hagynának veszni egy ilyen fiút – vallottam be.

- Szóval ezt gondolod rólam? – mosolyodott el halványan.

- Többek között – bólintottam zavartan.

- És még mit? – kérdezte.

- Hogy kiismerhetetlen vagy, legalábbis eléggé össze vagy ahhoz zavarodva, hogy engem is összezavarj vele – magyaráztam. Nyíltan beszéltem hozzá, hiszen nem éreztem ezeket titkolni való dolgoknak, semmi cikit nem találtam bennük, ráadásul ezt egy lehetőségnek gondoltam, hogy jobban megismerhetem őt.

- Tudod, én milyennek látlak? – kérdezte, de nem várt választ. Egyértelmű volt, hogy nem tudhattam mit gondolhatott rólam, s ez egyre inkább érdekelt. Folytatta; – Magányosnak, olyasvalakinek, akinek szeretetre lenne szüksége, mégis valami miatt csak kevés embert enged közel magához és szerintem köze van ennek a családodhoz és a naplóidhoz – szavai őszintén és nyíltan csengtek, s visszhangoztak fejemben még hosszú pillanatokon keresztül.

Ujjaim szorosabban fogták a kopott kormányt, miközben igyekeztem helyes sávban tartani magunkat és nem foglalkozni a rémisztő érzéssel, hogy ő kétségtelenül többet tudott rólam, mint én róla.

12. Biztonság vagy távolság?

12. Biztonság vagy távolság?

„Szükségünk van titkokra. Kényelmesebbé teszi az életet, hacsak nem halunk bele.”

A virágok és a föld jellegzetes egyvelege teljesen eldugította az orrom, mikor már órák óta a pult mögött ácsorogtam és vártam, hogy teljen az idő, ám a ketyegő mutatója alig akart mozdulni. Fél órának éreztem az öt percet és egy örökké valóságnak a tízet.

Itt fogok meghalni, gondoltam bosszúsan, fejem pár pillanatra a pultra hajtva, hogy kissé lenyugtathassam elkeseredettségem. A hideg fa jólesően érintette bőrömet, miközben lehunytam a szemeim és csak hallgattam a már hosszú ideje beállt csendet, melyet senki sem akart megtörni a látogatásával. A társaságot egész nap csak a virágok adták, amik nem igazán jelentettek élvezetet a délutánom folyamán. Nem nevetettek meg, nem beszélgettek velem és nem néztek rám olyan kiismerhetetlenül vagy éppen nyíltan, mint ahogyan egy bizonyos szőke srác szokta. Niall, sóhajtottam magamban, vajon most mit csinálhat? A válaszról fogalmam sem volt, hiszen nem követtem nyomon a fiú minden mozdulatát, s igyekeztem mielőbb kizárni fejemből az efféle kíváncsiságot. Egyre jobban megrémisztett a tény, miszerint napról napra jobban érdekelt Niall, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megtántorodjak a társaságától. Úgy éreztem, szükségem van rá, pedig nem is igazán tettünk semmi érdekeset, mikor együtt voltunk. Gyakran nem is beszélgettünk, ám jelenléte így is hatalmas megnyugvást és biztonságot nyújtott, amit nem tudtam sem másnak, sem magamnak megmagyarázni. Talán vannak dolgok, amikre nem is kell magyarázat, filozofáltam továbbra is magamban, de nem tagadhattam, hogy valahol belül igenis érdekelt ez a fajta kötelék. Főleg az, hogy ő is érezte vajon ezt? Ő is így gondolhatott rám? Egyáltalán eszébe jutottam néha?

Ahogy felegyenesedtem ültemben a növények ismét szemem elé kerültek a nefelejcsekkel együtt, melyeken akaratlanul is megakadt a tekintetem újabb percekig. Eltűnődve meredtem a visszafogott, apró virágokra, melyeket díszes, zöld levelek fogtak körül a halványsárga, vízzel teli vázákban.

Ironikus, mosolyodtam el gunyorosan, hiszen a virág neve majdhogynem egyezett az én bajommal. A felejtéssel. Pedig ezt Niall nem tudhatta, ahogyan én sem sejtettem akkor még, hogy nekem vette azokat a virágokat. Mégis így történt. Hiába, az életnek vannak furcsa fintorai.

Gondolataimból, melyek egyre mélyebbre temettek az ajtó csilingelése ébresztett fel, mikor az lassan kinyílt és belépett rajta a bolt tulajdonosa.

Grace halványan mosolyogva üdvözölt, miközben gyengéden becsukta maga mögött az ajtót, mely halkan kattant a mozdulat hatására.

- Van programod holnapra? – kérdezte.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem, de reméltem, hogy nem akar holnap is behívni. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy újabb napot átszenvedjek a magányban, ami néha kétségtelenül jólesett. Ez most nem azaz alkalom volt, mikor hálát adtam az egyedüllétnek.

- Ha megkérlek el mennél nekem a furgonommal a rendelésekért? – kérdezte, miközben a táskájából elővett egy katalógust. – Ma hívtak, hogy nem tudják elhozni, de nem ér rá jövőhétig – magyarázta.

- Persze, örömmel – feleltem lelkesebben, miközben figyelmesen hallgattam instrukcióit a virágokról és az útról. Reméltem, hogy nem felejtem el ezeket reggelre, igazából még csodáltam is, hogy Grace ilyet mert rám bízni.

- Elég hosszú az út – figyelmeztetett. – Szóval ha társaságot akarsz nyugodtan hívhatsz magaddal valakit... – hagyta félbe a mondatot sokat sejtően, mire számítóan összevontam a szemöldököm, s egyből tudtam, hogy kire gondolhatott.

- Szerintem Niallnek jobb dolga is van, mint velem utazgatni – érveltem, hogy ne kergesse saját magát fölösleges ábrándokba.

- Ma találkoztam vele – mondta. – Nem úgy tűnt, mint akit eltemetnek a programok...sőt, elég szomorúnak tűnt – magyarázta, mire akaratlanul is felkaptam a fejem, s nem tudtam parancsolni vonásaimnak, melyek megásíthatatlanul aggodalmat tükröztek.

- Hogy-hogy szomorú volt? – kérdeztem bizonytalanul, noha sejtettem, hogy az asszony nem tudhatta ennek okát.

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanul. – De szerintem jólesne neki a társaság – bizonygatta, ám választ nem kaphatott tőlem. Ismét a gondolataimba merültem, miközben azt latolgattam, hogy mi baja lehetett Niallnek, s tényleg el kellene-e hívnom a holnap. Nekem is jó lett volna, ha nem egyedül kell hosszú órákon át vezetnem, ráadásul a szőke fiú társaságának kiváltképp örültem volna, csak azt nem tudtam, hogy ő miképp vélekedhetett erről.

Miután Grace megjött az idő már gyorsabban telt, kellemesen elbeszélgettem az asszonnyal minden szóba kerülő témáról, ám gondolataim mélyén végig Niallen gondolkodtam. Nem hagyott nyugodni a bizonytalanság, hogy valóban eljönne-e velem, hiszen nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, ám kíváncsiságom sem enyhült azzal kapcsolatban, hogy mi baja lehetett. 

Nem jelentetett hatalmas megnyugvást a hazatérés, mert ismét egyedül voltam a csapongó gondolataimmal, s a ténnyel, hogy senkihez sem beszélhettem. Csúcs.

Ráérsz holnap? X. Valery

Kellett egy kis idő, hogy valóban rávegyem magam a begépelt szavak elküldésére, de aztán nem volt visszaút. Idegesen rágcsálva körmeimet vártam a választ, miközben a konyhában gubbasztottam, s jobb lábam kezdett zsibbadni a rá nehézkedett testsúlyomtól.

A nap már lemenőben volt a házak mögött, ám a narancssárga sugarak még igyekeztek maguknak utat törni a felgyülemlett felhők között, hogy beborítsák vele a konyhát és megvilágítsák a telefonom képernyőjét. Mikor az említett tárgy rövid ideig rezdül egyet, jelezve, hogy SMS-em jött a szívem megállt dobogni, majd eddig nem érzett gyorsaságra kapcsolt.

Persze! (: Van terved? Xx.Niall

A szavakat olvasva hatalmas kő esett le a szívemről, ám még nem tudhattam magaménak a holnapi napot, hiszen számítottam arra is, hogy nem lesz kedve olyan hosszú utat megtenni némi gazért.

Grace megkért, hogy menjek el néhány megrendelt virágért. Eljössz velem? X.V.

A levél elküldésével újabb idegőrlő percek kezdődtek, miközben azon tűnődtem, hogy vajon elolvasta-e már az SMS-t.

Mikor és hova menjek? Xx. Niall

Ajkaimra megnyugodó mosoly költözött, miközben kifújtam eddig benntartott levegőmet és élveztem, ahogy a görcs fokozatosan eltűnt a gyomromból. Tagadhatatlanul örültem a válasznak.

Fél tízkor a bolt előtt (: X.V.

Írtam be a választ, de a a következő üzenet érkezését már nem vártam olyan hatalmas izgalommal, mint az eddigieket, hiszen kérdésemre választ kaptam; velem jön.

Ott leszek!

Csak bólintottam, miközben leraktam a telefont és elmentem letusolni, hogy mielőbb ágyba kerülhessek, miközben a holnapi napon kezdtem el törni a fejem. Úgy éreztem, nem igazán gondoltam ezt át igazán, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mégis miről fogunk beszélni annyi órán keresztül, a kínos csendekre pedig egyenesen allergiás voltam. Mindenesetre nem bántam meg a dolgot, csak egy kicsit izgultam, amit igyekeztem elnyomni magamban. Hülyeség lenne ilyesmi miatt izgulni, érveltem magamnak, miközben laza kontyba kötöttem a hajam és visszamentem a szobámba.

Eltűnődve néztem végig a homályos, kislámpa által megvilágított falakon és bútorokon. Niallnek igaza volt, semmi olyasmi nem volt kirakva, ami engem jellemzett volna. Nem díszelegtek képek nemhogy a családomról, de még tájakról vagy más dolgokról sem. Az egyetlen, amiből az ember megtudhatott valamit rólam az az a polc volt, amin a naplóim sorakoztak, de olvasatlanul az is édes kevés volt a megismerésemhez.

Jellemtelen, jutott eszembe a megfelelő szó némi keserű szájízzel. Más velem egykorúaknak tele van a fala képekkel barátokról és családtagokról, kellemes, örökre megmaradt emlékekről és kedvenc zenészekről vagy színészekről. Mások bulizni mentek esténként, főleg a jó idő beköszöntével, mások élvezték a fiatalságukat, míg én falak között éltem le a fél életemet. Tudtam, hogy ez nem volt normális, hiszen bármerre néztem, bárhova mentem én voltam az a furcsa lány, aki nem járt társaságokba, nem ismerkedett és nem élvezte a figyelmet. Lehet, hogy ezt mások nem így gondolták, de nekem kétségtelenül ilyen érzésem volt. Emiatt is nem szerettem az idegeneket; az ítélkezések miatt.

Arról fogalmam sem volt, hogy Niallel miért tettem kivételt. Máig nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért mentem el vele azon az estén a pizzázóba, s talán hosszú órányi gondolkodás után sem találtam volna erre racionális választ. Olyanok jutottak eszembe, miszerint a sors akarta így vagy az égiek, de ezek annyira lehetetlenek és képtelenségek voltak, hogy inkább el is vetettem őket. Egyáltalán nem illettek hozzám.

Pár könnyed mozdulattal az ölembe húztam a laptopom, hogy legépelhessem a ma történteket, noha nem volt sok megosztani valóm az eddig tálcán pihent dokumentummal. Alig történt ma valami, így nem is erre, hanem inkább a holnapra koncentráltam, ahogy megosztottam minden izgalmam és kételyem. Niall neve jó párszor elhangzott a sorok között, mint ahogyan a gondolataimban is egész éjszaka.

A titkolózás nem mindig jó, főleg ha az ember törődni kezd a másikkal. Nem tudom, miért lehetett szomorú, mert a titkaink még mindig közénk állnak. Mégis pontosan ez miatt érzem magamat biztonságban, elrejtve előle.