11. Vasárnap délután

11. Vasárnap délután

„Ülsz szemben a másikkal, és szavak nélkül is tudod, mit mond. A pillantása, az arca, a mosolya, mozdulata mindent elárul. Mert a két lélek beszél ilyenkor egymással.”

Ez az egész délután olyan furcsa volt, kissé keserédes. Egyszerre örültem a jó időnek, a gyermekded társaságnak és Niallnek, miközben valami mélyen fáj, mar és nem hagy nyugodni még mindig. Fogalmam sincs mi ez, fogalmam sincs, hogy miért fáj ez a valami, de nem merek utána nézni a régebbi naplóimban. Attól félek, ha megtudnám, hogy mi is fáj ennyire az még gyötrőbb lenne, mint ez a tudatlanság. Talán pont ez elől menekültem el évekkel ezelőtt? Ez lehetett az, amiért mindent magam mögött hagytam? Fogalmam sincs, de egyelőre nincs is erőm utána nézni. Remélem a fájdalom holnapra elmúlik, legalábbis csillapul.

Mellesleg fogjuk rá, hogy tudok focizni. Nem fogok ebből megélni, de amíg Alex véletlenül nem küldött fejbe a labdával tényleg minden klappolt. Akkor eléggé elszédültem, de koránt sem annyira, mint mikor a fájdalom a magam elől is rejtegetett múltam miatt legelőször belém tépett, ahhoz képest a labda ütése semmi sem volt. Csak fizikai fájdalom. Noha az orrom még mindig fáj egy kicsit, de sokkal jobban vagyok, mióta haza értem és lepihenhettem egy kicsit. Niall legalább százszor megkérdezte, hogy nem-e kellene inkább orvoshoz mennem, de makacsul hárítottam az ötletet. Csak egy labda...nem kell felfújni a dolgot! Mindenesetre aranyosnak találtam az aggodalmát, de egy kicsit meg is ijesztett. Észre vette rajtam. Mikor eltalált a labda úrrá lett rajtam a kétségbeesés, féltem, hogy emiatt fogom a dolgokat elfelejteni. Kellemetlen lett volna, ha ott, előttük kattanok be. És ő ezt látta! Látta azt a rémületet az arcomon, amit úgy tudtam, hogy sikerült elbújtatnom a világ elől. Nem tudom eldönteni; én vagyok rossz színész vagy ő lát át rajtam?

Mindenesetre a nap összességében jól sikerült, Grace és Michael is megismerték Niallt, ami az asszonynak és a gyerekeknek köszönhetően okozott némi kellemetlen pillanatot, amit végül Niallel egy összenézős nevetéssel nyugtáztunk. Úgy tűnt, hogy megkedvelték a fiút és az én véleményem sem változott. Tényleg jó, hogy belépett az életembe annak ellenére is, hogy egy hang nem hagy békén; nem szabadna őt közel engednem magamhoz.

Mikor az utolsó betűket is legépeltem egy megnyugodott sóhaj szakadt fel belőlem, miközben lementettem a leírtakat és elmentem végre letusolni.

Az izmaim megnyugodva lazultak el a forró zuhany hatására, aminek köszönhetően percekig csak álltam a víz alatt és élveztem azt a nyugalmat, ami rám telepedett a meleg cseppeket érezve. Soha többé nem akartam kiszállni a zuhany alól, ám egy idő után már fájt a karom, miközben a zuhanyrózsát tartottam, s az álmosság is egyre inkább uralma alá vont.

Felöltözve pizsamába egyhamar beestem a párnák és a takaróm közé, aminek segítségével talán már az előtt álomba merültem, hogy lehajtottam volna a fejem.

Másnap lehetett fél tizenegy, mire felkeltem és rávettem magam, hogy kerítsek magamnak valami ehetőt, ha már majdnem delet ütött az óra.

Ráérsz ma? Xx. Niall

Kissé meglepődtem az üzeneten, de eszembe sem volt elutasítani a kérdést, hiszen máskülönben biztos voltam benne, hogy halálra untam volna magam egész nap. Nem volt semmi programom, s a jegyzeteim szerint a vasárnapokat mindig halálra untam, ha nem mentem át Gracehez vagy vigyáztam a gyerekekre. Egyikhez sem volt kedvem, így maradt az itthon ücsörgés.

Nem jössz át? Megnézhetnénk valami filmet... x. Valery

Reméltem, hogy a kérdésem nem tűnt túl rámenősnek vagy bármi másnak, hiszen nem lappangott mögötte semmilyen hátsógondolat. Csak nem volt semmi kedvem kimozdulni a lakásból és amúgy sem tudtunk volna nagyon mit csinálni. Vasárnap lévén a város még nyugodtabb és csendesebb volt, mint máskor és rengeteg üzlet zárva is volt. Fölösleges lett volna csak bolyongani az utcákon, tegnap amúgy is épp eléggé kifárasztottuk magunkat.

Fél óra és ott leszek. Xx. Niall

Az üzenetet olvasva csak bólintottam magamnak egyet, majd lerakva az apró készüléket elkezdtem készülődni. Még sem fogadhatom őt pizsamába, gondoltam, miközben előkotortam egy tiszta melegítőnadrágot, pólót és egy laza lófarokba összekötöttem a hajam. 

Mire kész lettem a pakolással Niall már kopogtatott is az ajtón, ami szélsebesen kitártam előtte, hogy egy kedves mosollyal köszönthessem a szőke fiút. Csak remélni mertem, hogy nem látszottam túl lelkesnek.

- Szia – köszöntem.

- Helló! – mosolyodott el, miközben kezeit zsebeibe gyűrte és továbbra is engem nézett, míg én arrébb léptem az útból, hogy bejöhessen. – Aranyos lakás – mondta, mikor jobban körülnézett az egyszerű bútorok és színek között. Úgy tűnt mintha keresett volna valamit, de mikor nem találta ismét rám nézett.

- Valami baj van? – adtam hangot értetlenkedésemnek.

- Nincs semmi, ami téged jellemezne – mormolta eltűnődve, mire én is körbepillantottam a berendezésen. Kétségtelenül igaza volt. A falakat még az előző lakók festették le, a bútorokból pedig a legegyszerűbbeket és leghasznosabbakat választottam. Semmi dísz vagy kép nem volt, ami mutatta volna, hogy lakik itt valaki. Én lakom itt.

- Hát nem igazán vagyok egy berendező típus – feleltem végül. – A szobámban van a laptopom – magyaráztam. – Nyugodtan menj fel. A jobb oldali ajtó.

- Rendben – bólintott, mikor némi hezitálás után, de pár könnyed mozdulattal megindult a lépcsőfokokon. Még hallottam az ajtó halk nyitódását, miközben én a konyhába elkerestem egy tálcát az innivalóknak és néhány édességnek. Tegnap volt alkalmam rájönni, hogy a fiú legalább annyira édesszájú volt, mint a gyerekek és talán még feneketlen is, így áldottam az eget, hogy volt itthon valami harapnivalóm. Kételkedtem benne, hogy bármilyen bolt is nyitva lett volna ebben a városban így vasárnap délután.

A megpakolt tálcával óvatosan egyensúlyozva lépdeltem fel a szobámba, ahol Niall nézelődött a polcok körül. Pár pillanatra még a szívem is megállt, miközben megláttam a naplóim gerinceit olvasva.

- Nem gondoltam volna, hogy naplókat írsz – mondta, mikor észrevette jelenlétem és segített lerakni a tálcát, mielőtt mindent kiborítottam volna. – Nem úgy nézel ki, mint aki ennyire őrzi az emlékeit...

- Akkor milyennek nézek ki? – kérdeztem kíváncsian. Valamilyen szinten igaza volt, valóban nem ragaszkodtam annyira az emlékeimhez, hiszen nem olvastam el kitudja hányadszorra a régebbi, még könyvekbe írt emlékeimet, de ő nem tudta, hogy miért írtam ezeket. Fogalma sem volt a titkomról.

- Nem tudom – mormolta, miután többször is végig nézett vonásaimon. – Mint aki a pizzázóban mesélt a menekülésről és a magányról – felelte végül, amit csak egy bólintással voltam képes nyugtázni.

Úgy éreztem, Niallnek eltökélt célja lett, hogy ki ismerjen engem, hogy átlásson rajtam, s ez ismét megállásra késztetett. Megrémültem attól, hogy ennyire őszintén és kíváncsian érdekeltem.

- Mit nézzünk? – kérdeztem téma terelésképp, miközben beüzemeltem a laptopot és gyorsan kiléptem az elektronikus naplómból. Már csak az hiányzott volna, hogy észrevegye és esetleg valamit le is olvasson.

- Valami vígjátékot? – tanácsolta, mire csak bólintottam és jobban végig néztem az internet kínálatán.

- Diktátor?

- Beteg egy film, de nézzük – mosolyodott el lelkesebben, amitől egyből visszatért az a srác, akitől nem tartottam, akinek a nevetésétől és a kisugárzásától azonnal én magam is jobb kedvre derültem.

Mindketten az ágy két széléhez kúsztunk, mikor elhelyeztem magunk között a tálcát és a laptopot, majd beindítottam a filmet.

Bármennyire is próbáltam, de nem tudtam teljesen átadni magam a képkockáknak, pedig tényleg igyekeztem. Egy-egy viccen még fel is nevettem a fiúval együtt, de akkor is jobban lekötött a mellettem fekvő srác hangja és jelenléte.

Úgy éreztem, hogy hosszú idő után először nem voltam egyedül, nem éreztem magam magányosnak, mégis még mindig ezer mérföldnyi távolságra éreztem magamtól, amit titkaink veszítettek szét közöttünk. Hiszen ő is és én is titkoltam valamit a világ elől, amit egyelőre egyikünk sem akart megosztani a másikkal.

Képtelenségnek, abszurdnak hatott az egész, hiszen tudtam, olvastam magamról, hogy nem engedtem magamhoz közel az embereket. Meg volt a magam kis köre, ami befogadott és családtagként tekintettek rám, elvégre Heater is megmondta; nincsenek barátaim. Most mégis úgy éreztem, hogy lett valakim, azt nem tudtam pontosan meghatározni magamban, hogy Niallre miként is néztem, de határozottan éreztem, hogy mellettem volt nem csak fizikailag, de lelkileg is. Közelebb, mint ő vagy akár én valaha is gondoltam volna.

Csak arra kaptam a fejem, hogy a zene megszólalt a filmben és stáblista elkezdett lefutni az utolsó percekben.

- Elaludtam? – kérdeztem zavartan, laposakat pislogva.

- Kicsit – felelte a fiú halványan, elnézően mosolyogva.

Az egyik kezét a párnája alatt pihentette, miközben az oldalán feküdt, ahogyan én is. Szemei, melyek most sokkal világosabbnak tűntek, mint bármikor, már-már jég kékként csillantak az ablakon besütő, halványuló napsugarak hatására.

Nem tudtam mennyi ideig feküdtünk csak úgy, némaságba burkolózva, egymást bámulva, de nem is igazán érdekelt. Úgy éreztem, hogy képes lettem volna úgy lenni vele akár évekig anélkül, hogy bármit is elfelejtettem volna az életemről vagy akár róla.