7. Megért

7. Megért

„Megbeszéltük, hogy még találkozunk, de nem beszéltünk meg konkrétumokat - nem mintha bármelyikünknek is rossz érzése támadt volna. Egyszerűen úgy éreztem és valószínűleg ő is, hogy mindent megbeszéltünk, illetve amit mégsem, azt is megértettük. Nekem elég volt tudni, hogy itt van, és valószínűleg neki is elég a tudat, hogy én itt vagyok. Néha az embernek csak ennyi kell: tudni, hogy a másik van.”

Magam is megdöbbentem, mikor azon kaptam magam, hogy nagyszerűen szórakoztam Niall Horan társaságában, annak a fiúnak a társaságában, akit pár órája még majdhogynem pokolra küldtem bosszankodásomban, az ismeretlenitől való félelmem miatt.

A srác kétségtelenül kellemes csalódást okozott, miközben fokozatosan beszélgetésbe elegyedtünk és lassan, de biztosan megismertük egymást. Már amennyire betekintést engedtünk az életünkbe, aminek nem csak én szabtam gátat, hanem ő maga is. Akaratlanul is észrevettem, hogy voltak témák, amikről nem szívesen beszélt, sőt, némelyik kérdésemre eléggé kitérő választ adott vagy nem is válaszolt, ami miatt természetesen nem okoltam. Inkább csak még inkább felkeltette az érdeklődésem, hiszen nem érthettem, hogy az amúgy nyitott és barátságos sráccal, mégis mi történhetett, hogy bizonyos dolgokról hallgatott. Mint például az elmúlt évekről, hogy mit csinált és Londonból miért költözött vissza egy olyan városba, ahol eddig nem is élt, elvégre Mullingarből származott, ráadásul az álmairól vagy éppen a céljairól is szűkszavúan felelt. Pontosan úgy, ahogyan én tettem a családomat és a gyermekkoromat illetően, nem csak azért nem feleltem rájuk rendesen, mert nem emlékeztem, hanem azért is, mert elkapott egyfajta rossz érzés. Valami olyasmi, ami arra késztetett, hogy hallgassak és témát váltsak. S noha ezt észrevette, ő sem makacskodott. Tiszteletben tartottuk egymást és ez megnyugtatott. Biztonságot nyújtott maga a tény, hogy nem mindent tud rólam, hogy nem ismer jobban, mint én magamat.

- Szóval két éve ide költöztél Amerikából teljesen egyedül? – kérdezte meglepetten, hiszen leszűrhette szavaimból, hogy inkább szöktem szüleim elől, mintsem közös megegyezésre, a felnőtté válásom érdekében elrepültem a fészekből.

- Lényegében igen – bólintottam halványan megmosolyogva meglepett vonásait. – De ez miért olyan meglepő? – kérdeztem. Ennyire azért nem volt megdöbbentő több éves cselekedetem, vagy mégis?

- Hát...az emberek azért nem csinálnak olyan gyakran ilyet – felelte eltűnődve. – Nem megszokott.

- Valóban – bólintottam egyetértően. – De te is menekülsz, vagy rosszul gondolom? – kérdeztem, s bár tudtam, hogy ismét érzékeny témára léptem, de úgy gondoltam, ha jelét adom hajlandóságomnak, miszerint kezdem őt a bizalmamba fogadni akkor talán ő is oldottabbá válik majd.

- Nem menekülök! – tagadta, de szavai végére elbizonytalanodott, miközben a kólája szívószálát kezdte el kavargatni az italban. – Csak...kell egy kis pihenés...nyugalom – magyarázta, majd ismét rám nézett. Kék szemeiben mintha valami láthatatlan könyörgés csillant volna, hogy megértsem, mire is akar kilyukadni. Mit is érez annak ellenére, hogy nem tudja szavakba önteni gondolatait.

- Tudom, miről beszélsz – bólintottam, miközben igyekeztem uralni a testemben szétáradt megnyugvást. Hirtelen úgy éreztem mintha társra találtam volna ebben a önkéntes száműzetésben. – Csak szeretnél egy helyet, ahol lenyugodhatsz, ahol megtalálhatod önmagad anélkül, hogy az igazi életedben bármi is változna. Reménykedsz, hátha ott megáll az idő, pedig tudod jól, hogy ilyenről szó sincs, hogy ők folytatják tovább a napjaikat. Nélküled. Egyszerre reménykedsz, hogy elfelednek, s ezzel leesnek a válladon pihenő terhek, miközben rettegsz attól, hogy valóban felejtésbe merülsz és ha egyszer szembesétálsz velük az utcán nem ismernek fel, nem akarnak felismerni – magyaráztam, miközben ujjaimmal a pohárszélén köröztem. A szavak öntudatlanul buktak fel ajkaimból, miközben gondolataimba merültem, s átadtam magam az érzéseimnek.

Mintha ezek a gondolatok évek óta őrlődtek volna bennem, s csak arra vártak volna, hogy valaki hallhassa őket, valaki megértse őket.

Mikor sikerült visszaküzdenem magam a jelenbe ijedten pillantottam fel Niall engem kémlelő szemeibe, melyekbe ítélkezés helyett megértés, hála és mintha némi cinkosság csillogott volna. Nem mondta ki, egyikünk sem mondta ki hangosan, de tudtuk, hogy teljesen megértjük egymást. És ez több volt, mint amit valaha is reméltem az élettől, nemhogy ettől a randitól.

- Öhm... – köszörülte meg a torkát mellettünk az egyik pincér, aminek hallatán visszakerültünk az étterem pizza szagú falai közé. – Lassan zárunk – figyelmeztetett minket halványan, elnézően mosolyogva, majd mikor bólintottunk tovább is állt.

- Oh.. – motyogtam meglepetten, mikor a falon lógó órára esett a tekintetem. Lassan éjfél.

- Bocs, nem figyeltem, hogy mennyi az idő – mormolta a fiú kissé bűntudatosan, mire halványan elmosolyodtam szabadkozásán és csak vállat vontam. Nem különösebben bántam, hogy ennyire átbeszéltük az időt, mert jól éreztem magam. Niallel tényleg jól éreztem magam.

Az utolsó vendégek is elhagyták velünk az épületet miután a szőke fiú fizetett, s visszaindultunk a hatalmas autóba, mely immár egyedül árválkodott a parkolóban.

- Remélem azért jól érezted magad, ha már elrángattalak – mosolyodott el a fiú, mikor hosszas, néma utazás után megállt a házam előtt. Ajkain mintha egy félénk görbület pihent volna, amit hirtelen elképesztően aranyosnak találtam.

- Mondjuk úgy, hogy nem bántam meg, hogy nem etettem meg veled a virágokat – feleltem viccelődve, aminek meg is lett a hatása. Némi hitetlenkedő másodperc után a fiú jólesően felnevetett, s ez csak még inkább mosolygásra késztetett.

- Azt hiszem, szerencsésnek kellene magam éreznem – mosolyogta. – Akkor látlak még? – kérdezte, miközben kiszálltam a kocsiból.

- Valószínű, hiszen elég kicsi ez a város – feleltem, mire ismét hitetlenkedve felnevetett és bólintott.

- Jó éjt, Valery – búcsúzott végül.

- Szia – köszöntem el, majd becsukva magam után az ajtót a házam felé vettem az irányt, noha egész rövid utam során magamon éreztem a fiú tekintetét a sötétített üvegablak mögül. Csak akkor volt hajlandó felbőgetni a motorokat és elmenni, mikor az ajtóm zárja kattant, s én beléptem besötétedett otthonomba.

Alig öltöztem át pizsamába a laptopot már bekapcsoltam, hogy mielőbb leírhassam a történteket, ugyanis rettegtem attól, hogy reggel, mire felkelek mindent elfelejtek. Ismét.

Niall kellemes csalódás volt számomra. Teljesen félreismertem a fiút, noha még most sem igazodom ki rajta teljesen. Néha látom benne az elkötelezett férfit, aki nem fogadja el a nemet, aztán a srácot, aki keresi magát a világban, s végül a fiút, aki imád szórakozni és bohóckodni. Mindezt pár óra alatt, ami teljesen ledöbbentett, mégis kiismerhetetlenné tette.

Ujjaim maguktól mozdultak, miközben a gondolataim viharként kavarogtak bennem, s minden létező dolgot legépeltem róla, amire emlékeztem, hogy későbbiekben is megmaradhassanak. Ugyanis ezeket meg akartam jegyezni, meg akartam jegyezni Niall Horant Mullingarből, akinek a szülei elváltak, s akinek egy bátyja volt. Akiket ott hagyott, hogy szerencsét próbáljon szigorúan tagadva azt, hogy menekülne, s aki ide költözött kitudja miért.

Meg is ijeszthetett volna ez a hirtelen jött kötődés a fiú iránt, valahol mélyen remegtem is ettől az egésztől, ám azon az estén olyannyira új és mindent elsöprőek voltak a bennem végbement érzések, hogy minden más kételyem háttérbe szorult.

Azon gondolkodom, hogy vajon megakart-e csókolni. Mármint ez kétségtelenül randi volt, hiszen nem hiába hívott el, de....egyáltalán eszébe jutott, hogy megtehetné? Vajon hagytam volna neki? Hiszen nem szoktam ismerkedni, pontosan azért, amiért ide le kell írnom mindent. Mert felejtek, mert az agyam kiüríti az emlékeimet, ha túlterheltnek érzi magát. Viszont vele mégis ismerkedem és érdekel, hogy ki ő, mit akar vagy mitől menekül. Őt megakarom ismerni, ami kicsit megijeszt. Nem szoktam ilyen lenni, nem szoktam engedni, nem szoktam ilyen gyorsan bízni valakiben, de Niall Horan olyan hatással van rám, ahogyan senki.

Pár pillanatra megálltam az írásban, de csak azért, hogy beírva a jól ismert zeneportál címét rákeressek a pizzázóban hallgatott dalra.

„But I need that one thing/De szükségem van arra az egy dologra

And you've got that one thing/És benned meg van az az egy dolog”

Halványan elmosolyodtam, mikor dúdolgatni kezdtem a szöveget, ám nem sokat időztem az oldalon, a dalszöveg egymás után futott fel a képernyőn, majd visszakapcsoltam teleírt dokumentumra, hogy folytathassam a gépelést.

Egy pillanatra megálltam, noha nem azért, mert be akartam fejezni az írást. Csak összeakartam szedni a gondolataimat. Annyi minden kavargott bennem.

Talán félnem kellene, úgy értem, még mindig nem ismerem őt, nem szabadna már most bíznom benne, nem szabadna kötődnöm hozzá csak azért, mert azt érzi, amiben én már hosszú évek óta élek. De mi mást csinálhatnék? Egyszerűen csak örülök, hogy végre valaki megért, valaki tudja, miről beszélek, mikor menekülésről vagy magányról beszélek. De ő miért érti? Miért pont egy ilyen srác, aki látszólag mindent és mindenkit megkaphatna érti azt, amit mondok? Min mehetett ő keresztül? Miért költözhetett ide? Mit kereshet és mi elől menekülhet? Persze nem vághatom ezeket a kérdéseket hozzá, amíg én nem nyílok meg neki nem várhatom el azt, hogy ő beszéljen és elmesélje az életet. Nem is erőszakoskodom. Ha nekünk tényleg dolgunk van egymással, akkor előbb vagy utóbb, de mindent megtudok róla, ahogyan talán ő is rólam.

„Get out, get out, get out of my mind/Kifelé, kifelé, kifelé a fejemből

And come on, come into my life/Gyerünk, gyere az életembe

I don't, I don't, don't know what it is/Nem, nem, nem tudom mi ez

But I need that one thing/De szükségem van arra az egy dologra

And you've got that one thing/És benned meg van az az egy dolog”