8. Elfeledett boldogság

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni a több, mint hetven feliratkozót. Elképesztő megnyugvás számomra, hogy ezzel a történetemmel sem lőttem félre, legalábbis eddig. Remélem ezután sem fogok.(:

Másodszor pedig szeretném megköszönni ezt a csodálatos fejlécet Dorothy S.-nek. Szerintem gyönyörű!

Az érettségizőknek pedig sok sikert és kitartást kívánok!

Kellemes olvasást!

Xoxo.Bri.

8. Elfeledett boldogság

„Életünk boldogsága parányi töredékekből áll össze - az apró, elfeledett csókokból és mosolyokból, egy kedves pillantásból, avagy egy szívből jövő jókívánságból.”

A kora reggel megnyugvásként ért, mikor az ébresztőórám csörögve adta tudtomra, hogy ideje lenne felkelnem, s elkezdenem egy újabb napot. Ám ezt hosszú ideje most először egyáltalán nem bántam. Nem morgolódtam a kelés miatt vagy amiatt, hogy különösen fáradt voltam a késői lefekvésemtől. Ez mind nem számított, mert emlékeztem a tegnapra. Még alvásközben is valahol mélyen, a tudatalattimban attól rettegtem, hogy reggelre mindent elfelejtek, s Niallből nem marad más csak egy fiú, akiről írtam a naplómban. Márpedig most ennél többet akartam, nem csak sorokat, hanem képeket, emlékeket, amikre visszatudtam gondolni. Túl sokat kértem? Nem tudom.

Hálás voltam, hogy volt időm lezuhanyozni, ami kicsit felébresztett a reggeli kábultból és a tegnap történtek hatása alól. Kicsit ésszerűbben tudtam gondolkodni, noha még mindig nem jött el értem a várt rettegés és kétkedés. Nem gondolkodtam azon, hogy a fiú mikor fog hátba támadni vagy nem szabadna benne bíznom, ez mind nem érdekelt. Ha valahol gondolkodtam is ilyenen nem volt időm figyelni, mert siettem a készülődéssel, hogy elérjem a buszt. Most az egyszer nem hagytam, hogy a rossz érzések eluralkodjanak rajtam.

A jó hangulatomat már csak a napos időjárás is fokozta. A pocsolyák teljesen felszáradtak, ahogy a zöldülő növények is áhítattal itták magukba a melengető, kellemes sugarakat. Minden olyan jónak tűnt és barátságosnak, de gyanítottam, hogy még a szakadó eső sem tudta volna lemosni az arcomon pihenő mosolyomat.

- Jó reggelt, Jim – köszöntem kedvesen a sofőrnek, mire az rám emelte barna szemeit és ugyanúgy mosolyogva biccentett felém, míg hogylétem felől érdeklődött. – Köszönöm, jól – mondtam. – Végre ismét süt a nap...az utóbbi időben kezdett idegesítő lenni a folytonos eső – magyaráztam.

- Azt mondják nem marad sokáig – mondta, miközben becsukta az ajtókat és megindultunk a következő megálló felé. – Pedig megígértem a srácoknak, hogy elviszem őket focizni.

- Tényleg! – mondtam, mintha csak akkor jutott volna eszembe, pedig fogalmam sem volt arról, hogy voltak gyermekei. – Hogy vannak? – kérdeztem kedvesen, remélve, hogy nem sülök bele tudatlanságomba.

- Hiperaktívak – sóhajtotta fáradtan, mégis tisztán érezhető szeretettel a hangjában. – Ráadásul most élik a miért korszakukat – nevetett fel némi elkeseredéssel a hangjában. – Alex hiányol téged – fűzte még hozzá, mire akaratlanul is meglepődtem. Nem csak azért, mert nem is ismertem a kis srácot, hanem mert képtelenségnek tűnt, hogy engem bárki is hiányoljon.

Megigazítottam a táskám szíját, mikor észrevettem a következő megállót szembe vele a bolttal.

- A hétvégén, ha jó idő lesz elmehetnék velük focizni – mondtam végül. Végig se gondoltam teljesen az ötletem. – Addig is pihenhetnél kicsit – érveltem. Meg akartam ismerni a gyermekeit, mert ezek szerint közöm volt hozzájuk valamilyen szinten. Annyira, hogy valakinek hiányozzak.

- Az remek lenne, Valery – mosolygott rám hálásan, majd kinyitotta az ajtókat. – Jó lenne már kicsit kettesben lenni Helenával.

- Akkor megbeszéltük – mosolyogtam. – Viszlát, Jim! – biccentettem, majd le is szálltam a járműről, hogy mielőbb beszélhessek Gracel. Infók kellettek!

- Jó reggelt! – köszöntem kissé meglepetten, mikor belépve a helyiségbe más is volt az asszonyon kívül.

A harmincas évei végén járható nő egyszerű virágos szoknyát viselt egy hosszá illő blúzzal, míg vöröses tincseit könnyed kontyba fogta. Sápadt, szép vonású arcát pár kósza, kiszökött tincs keretezte. Vörös ajkai kedves mosolyra húzódtak, mikor meglátott.

- Szia Valery! – mondta. – Hogy vagy? – érdeklődött szelíden, s én igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni. Szóval ő is ismer. De ki ő?!

- Köszönöm, nagyszerűen vagyok – feleltem végül. – Szépek a rózsák – pillantottam a pulton pihenő csokorra. A élénk vörös szirmok még nem nyíltak ki teljesen, de látszott, hogy csak pár nap kell számukra.

- Ugye? Szerintem is – mondta büszkén, miközben kék szemeivel a virágokra nézett, majd ismét rám. – Majd még találkozunk – fogta kezeibe a növényeket. – Sziasztok! – nézett a pult mögött álló asszonyra, majd rám, mielőtt elhagyta volna a boltot.

Ahogy eltűnt arcomra értetlen, kérdő kifejezések ültek, amik láttán Grace jóízűen felnevetett és magyarázni kezdett.

- Ő Helena – magyarázta. – Jim, a buszvezető felesége és az én testvérem lánya.

- Oh – mondtam meglepetten. Hát ő lenne Helena, gondoltam. Lassan összeálltak a puzzle darabkák.

- Az egyik nap, mielőtt ismét elvesztetted az eszméleted az ő fiúkért mentem az óvodába – folytatta. – Alexért. Nagyon jóban vagy velük, igazán szeretnek téged.

- Az jó, mert pár percre beszéltem meg Jimmel, hogy hétvégén focizni viszem a gyerekeiket – nyögtem ki, mire Grace újra felnevetett. Látszólag nagyszerűen szórakozott a helyzetemen, ami végül engem is mosolygásra késztetett. – Szóval? Mit kell tudnom? – kérdeztem.

- Három gyermekük van – magyarázta. – Alex és Heater a legkisebbek, de ikrek – magyarázta. – Közülük Heater a legkisebb, de ezt Alex úgyis mindig orra alá dörgöli. Derek a legidősebb, de ő is csak harmadikos.

- Értem – bólintottam. – És tudok focizni? – kérdeztem.

- Fogjuk rá – mosolyogta. – Azért nehéz kicselezni három kisgyereket – érvelt.

- Képzelem – nevettem fel a gondolatra.

- És Helenával hogy vagyok? – kérdeztem. – Úgy értem tegezem vagy magázódom?

- Tegezed – felelte. – A családhoz tartozol, drágám – mosolyogta kedvesen, szeretetteljesen.

A szavai akaratlanul is megleptek, noha tudtam jól, hogy Grace és a férje tényleg nagyon szeretnek, az egészen idáig nem tudatosult bennem, hogy lehet egy családom vér nélkül is. Csak a szeretet miatt.

Az órák kellemesen teltek, s sokkal többen jöttek virágot venni, mint ahogyan azt gondoltam volna. Az itteniek úgy tűnt szerették a színes, illatos növényeket, ráadásul sokan jöttek különböző magokért és a kertjükhöz szükséges cuccokért.

Mindenki régi ismerősként köszöntött engem, amihez igyekeztem jó arcot vágni, s megígértettem magammal, hogy felírom őket a naplóba, mert a velem dolgozó asszony állítása szerint nem most először kell mindenkiről mesélnie nekem. Érdekelt, hogy itt létem alatt hányszor is történhetett meg ez.

- Túl sokszor – sóhajtotta végül az asszony szomorúan és aggodalmasan, ami pár perc erejéig teljesen lelombozott. Ez mit jelenthet? Mennyi az a túl sok? Mindenesetre nem firtattam tovább a dolgot, nem akartam elrontani a saját kedvem, hiszen a nap is sütött még. Sehol sem voltak a közelben csúnya eső felhők.

Grace ismét hátra ment a raktárral egy idős asszonnyal, hogy megvitassák milyen magokra is van szükség az új cserépbe, amit még az unokájától kapott. Még mindig meglepett, hogy az emberek milyen könnyedén beszélgetésbe elegyedtek egymással és mennyire nyíltak voltak.

Reflexszerűen kaptam fel a fejem, mikor meghallottam az ajtó feletti csengő hangját, s hamar meg is láthattam az újabb vendéget, bár kételkedtem benne, hogy ő is virágokért jött volna. Ismét. 

- Szia – mosolyodtam el halványan, próbáltam lenyelni örömöm, amit jelenléte okozott. Nem akartam, hogy elbízza magát, ráadásul én sem akartam beismerni, hogy igenis jó volt újra látni őt.

- Helló – köszönt. – Reméltem, hogy itt leszel, ugyanis tegnap elfelejtettem elkérni a telefonszámodat és beszélni akartam veled – magyarázta. Tisztán látszott, hogy zavarba jött, de nem akartam még véletlenül sem kinevetni a fiút bármennyire is tartottam ezt aranyosnak.

- És miről? – kérdeztem kedvesen, türelmesen.

- Ráérsz szombaton? – kérdeztem. – Gondoltam elmehetnénk valahova vagy valami ilyesmi...

- Az a helyzet, hogy szombaton ismerősöm gyerekeire vigyázom – mormoltam kissé zavartan. Láttam rajta, hogy a hír hallatán elszontyolodott, s talán valami ócska lekoptatós dumának is hitte szavaim. – Elvileg focizni megyek velük, de ha gondolod...eljöhetsz, mármint ha nem zavarnak a kicsik – tettem még hozzá sietősen. Talán túl sietősen is, de ha ez fel is tűnt neki nem mutatta. Jó kedvűen elmosolyodott, miközben viszonozta pillantásom és bólintott.

- Nekem oké – felelte. – Akkor majd szombaton – mondta, majd hátrált pár lépést, hogy elhagyja a boltot.

- Várj! – szóltam még utána, mikor észbe kaptam, s míg ő kérdő tekintettel figyelte mozdulataim addig én sietősen elkotorásztam az egyik fiókból egy megviselt cetlit és tollat, hogy gyorsan leírjam a telefonszámom. – Szerintem ez azért még kelleni fog, ha nem akarsz folyton keresni, hogy hol lehetek – nyújtottam át neki az apró papírdarabot.

- Oh – mondta. – Kösz – mosolyogta, miközben tekintetét végig futtatta a számjegyeken, majd begyűrve azt a farzsebébe, mely szokás szerint lógott rajta végleg elhagyta a boltot.

Távozása után is ott bujkált ajkaim szegletében az a meghitt mosoly, amit az előbbi percek okoztak, de ha akartam sem tudtam volna eltüntetni őket. Nem igazán akartam, kicsit ki akartam élvezni azt a boldogságot, amit talán évek óta nem éreztem. Azt a boldogságot, amire nem is emlékeztem.

- Köszönöm, Grace – lépett ki a raktárból Mrs. Swan kezében egy sárga, apróbb zacskókkal telepakolt szatyrokkal. – Szia, Valery! – intett még egyet nekem, amit természetesen viszonoztam, s ismét egyedül marattam Gracel.

Az asszony ajkain egy sokat sejtő mosoly pihent, miközben végig nézett rajtam, s tekintete pár pillanatra megállapodott vidám, szokatlan vonásaimon.

- Mi az? – kérdeztem végül, mikor nem bírtam tovább hallgatását, pedig sejtettem, hogy tud valamit. Volt egy olyan gyanúm, hogy előtte nem lehetett titkolózni, főleg mert jobban ismert engem, mint én saját magamat.

- Ki volt a srác? – kérdezte még mindig azzal az idegesítő mosollyal, amitől tudtam, hogy fölösleges lenne hazudnom.

- Csak egy fiú....nem rég ismertem meg – magyaráztam zavartan. Nem tudtam, hogy amúgy mennyire szoktam ismerkedni, de visszaolvasva eddigi írásaimat, s érezve magamban az újdonság varázsát ez egészen ritkaság lehetett. Egy részem még mindig, szüntelenül helytelenítette döntéseimet.

- Kedves? – kérdezte.

- Amennyire eddig megismertem – bólintottam. – Szombaton is találkozom vele, ha minden igaz, eljön velem meg a gyerekekkel focizni – magyaráztam, s egyszerűen képtelen voltam nemet mondani az ajkaimnak. Vigyorogtam és alig vártam a hétvégét.

- A végén valaki még kirángat az egérlyukadból – nevetett fel hitetlenkedve, mégis tagadhatatlan örömmel a hangjában, miközben a nefelejcseket kezdte el igazgatni.