9. Gyerekek

9. Gyerekek

„Gyermekkorban... akkor boldog az ember. Azt hiszi, elvarázsolt helyen él. Aztán felnövünk, és megszakad a szívünk.”

Úgy érzem magam mintha pengeélen táncolnék, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatnék a mélybe, ahol nem vár más csak a felejtés és a tudatlanság. Valahányszor erre gondolok, valahányszor emiatt kezdek el rettegni a lábam mintha megbillenne, s a szívem a tripláját kezdi el verni, míg gondolataim kinyújtják a karjukat, hogy megtarthassák az egyensúlyukat. Hülye egy hasonlat, tudom, de másképpen nem tudnám ezt elmagyarázni. Akár egy szerencsejáték; vagy leesel és felejtesz vagy emlékszel és rettegsz. Egyik sem valami fényes lehetőség, de az utóbbihoz most jobban ragaszkodom, mint bármi máshoz talán már évek óta. Emlékezni akarok erre a napra, Niallre és a kisgyerekekre is. Olyan nagyon nagy kérés ez?!

Még van fél órám, hogy elmenjek a srácokért, de már fel vagyok öltözve és készen állok a mai napra. Ami azt illeti nem is igazán kellett készülődnöm, hiszen elvileg a kicsik focizni akarnak, én pedig megígértem nekik, hogy elviszem őket az egyik közeli parkba, ahol kitombolhatják magukat. Arra még mindig nem jöttem rá, hogy tudok-e focizni vagy egyáltalán bármi mást sportolni, mert az egyetlen ehhez megfelelő ruhámon is rajta volt még az árcetli, mikor kivettem a szekrényből. Ez nem jelenthet túl sok jót!

Niallel a parkban találkozunk, aminek gondolatára még izgatottabb leszek, mint alapjáraton, de nincs az a pénz, amiért ezt bárki másnak is bevallanám. Én magam is csak azért merem ezt leírni, mert semmilyen más magyarázatot nem találok a viselkedésemre.

Egész hétvégén leveleztünk, amit szintén nagyon aranyosnak találok. Kezdem úgy érezni, hogy túl nyálas lettem az utóbbi napokban. Normális ez? Az én esetemben szerintem nem!

Tekintetem ismét az órára siklott, mikor ujjaim megálltak a billentyűzeten és gondolataim elakadtak valahol útközben a karjaimban. Hirtelen nem volt mit írnom, mikor rádöbbentem, hogy már csak tíz percem van, így inkább lekapcsoltam a gépet egy mentés után és az utolsó simításokat is elvégeztem magamon.

Az idő tényleg jónak ígérkezett, s reméltem, hogy ez egész délután megmarad, hogy a kicsik kiszórakozhassák magukat, plusz én is jól akartam magam érezni.

Az égen egy kósza felhő sem volt. A nap meleg sugarai elárasztották az egész várost, a fák árnyékai hosszan nyúltak el a kopott betonon, miközben már messziről hallani lehetett a kertekben játszó gyerekek nevetését és a szüleik óvó szavait, hogy vigyázzanak magukra.

A fekete edzőcipőm halkan kopogott a talajon, miközben lehúztam a felsőm cipzárját és ütemes léptekkel igyekeztem az utca végére, ahol Jimék laktak. Még szerencse volt, hogy nem laktak olyan messze, így pont tíz perc alatt oda is értem az apró, barátságos családi házhoz.

Alig léptem be az apró, különböző labdákkal és játékokkal tarkított kertbe a lakás bejárati ajtaja kicsapódott és három túlbuzgó kisgyerek rohant egyenesen felém, míg mögöttük Helena mosolygott gyermekeire elnézően, majd rám bocsánatkérően. Azonnal levettek a lábamról. Szó szerint.

A nyakamat két apró kar ölelte körbe, amihez egy rózsaszín ruhába öltöztetett kislány tartozott vörös, göndör tincsekkel. Arcán halvány szeplők díszelegtek, miközben zöld szemeiben vidámság és mosoly csillogott, ahogy ajkait halk kuncogás hagyta el jelenlétemtől. Nagyon hasonlított az anyjára.

Az ölembe valószínű az ikertestvére igyekezett felmászni, mert ő is vörös volt és elképesztően zöld szemű. Mikor mosolygott az arca két oldalán megjelent egy-egy apró gödröcske, ami elképesztően aranyos volt, s engem is megmosolyogtatott.

Derek, aki a legidősebb volt inkább félreállt, hogy ne essen bántódása két testvére hadonászásától. Ő egyáltalán nem hasonlított az ikrekre, sokkal visszafogottabb volt, miközben mellettem toporgott és olykor-olykor megigazította fekete keretes, apró szemüvegét. Szőkés haja kócosan meredezett ezerfelé és barna szemeiben, melyet apjától örökölhetett mintha némi szégyenlősség pihent volna. Annyira más volt, mint kisebb testvérei, de alig tudtam vele foglalkozni, mert az ikrek minden figyelmet maguknak akartak.

- Hé! – szólt végül rájuk Helena. – Ne szedjétek szét Valeryt már az első percekben! – figyelmeztette őket, mire csak felnevettek, de aztán végül mind lekászálódtak rólam.

Igyekeztem magamban elraktározni az érzést, hogy mennyi szeretetet kaptam tőlük pár perc alatt. 

Ezeket miért nem írtam le a naplómba? Fogalmam sem volt.

-  Na, menjünk skacok! – poroltam le magam, mikor sikerült felállnom és Helena ismét elmondott mindent a kicsiknek, miszerint vigyázzanak magukra, fogadjanak szót nekem és még sorolhatnám.

Őszintén szólva kicsit féltem. Alex és Heater valóban nagyon hiperaktívak voltak, s fogalmam sem volt róla, hogy ezzel miként fogok megbirkózni egyedül, de aztán örömmel vettem észre, hogy képesek voltak az embernek szót fogadni és nem futkároztak ki autók elé lelkesedésükben.

Halványan mosolyogva nyújtottam egyik kezem Derek felé, aki azonnal elfogadta gesztusom, miközben másikat már húga szorongatta és rángatta annak érdekében, hogy rá figyeljek.

- Alex megint elfutott – panaszolta, mire tekintetem azonnal előre szegeződött, ahol meg is találtam a tőlünk pár méterre rohanó kisfiút.

- Alex, várj meg minket! – kértem, s hallgatott rám. Alig akartam elhinni, mégis így történt.

A vártakhoz képest elég hamar eljutottunk a parkba, ahol már hagytam, hogy a többiek vezessenek egészen a focipályáig. Az apró kapukban már ki volt kopva a fű, s rengeteg ember lézengett körülöttünk különböző korosztályokban. Mindenki élvezte a jó időt.

A srácok nem messze a focipályától megtorpantak és azonnal le is dobták a cuccaikat, míg én tekintetemmel azonnal egy szőke, magas srácot kerestem. Reméltem, hogy tényleg eljött.

- Valery? – hallottam meg mögöttem a kérdő hangot, mire azonnal megpördültem, s egyhamar fel is ismertem Niallt. – Sziasztok! – mosolyodott el megkönnyebbülten, miközben lenézett pár pillanatra a kicsikre, majd ismét rám.

- Helló! – mosolyogtam, ám többre nem is lett volna nagyon lehetőségem, mert a gyerekek egymás szavába vágva köszöntek vissza a fiúnak.

Egy bő, földig lelógó szürke melegítő volt rajta és szintén bő trikó, amire felvette a nadrághoz illő melegítőfelsőt is. Szőke tincsei fel voltak zselézve, ám gyanítottam, hogy jól belőtt frizurája nem fogja kibírni az egész napot.

- Te ki vagy? – kérdezte kíváncsian Alex, miközben le sem vette szemeit a fiúról, aki a kérdés hallatán csak elmosolyodott, majd kérdőn rám pillantott. Jogos volt, hiszen én magam sem tudtam igazán, hogy ki is ő nekem. Alig egy hete ismertem, s nem igazán voltak ehhez hasonló kapcsolataim.

- Egy barátom – mondtam végül, s inkább Alexre néztem zavaromban. – Skacok ő Niall, Niall ők az ikrek, Alex és Heater és a legidősebb, Derek – mutattam be őket egymásnak.

- Valerynek nincsenek barátai! – ellenkezett Heater a megnevezés hallatán, mire nem csak a szőke fiú, de én magam is meglepődtem. Mármint tudtam, vagyis sejtettem, hogy nem nagyon lehetnek barátaim, hiszen senki sem keresett, de azért kimondva mégiscsak furcsább volt ez az egész.

- Most már van – vigyorogta végül Niall, mikor félve ránéztem, hogy láthassam a reakcióját. Arra számítottam, hogy tisztán látszik majd vonásain a döbbenet és az a tipikus „bolond ez a lány, még barátai sincsenek” nézés, de semmi ilyesmi nem volt. Továbbra is mosolygott, úgy tűnt, ez igazán nem számított neki velem kapcsolatban.

- Játszunk! – ugrándozott Alex, mikor megunta a beszélgetést és inkább felvette a focilabdát, amit eddig Derek szorongatott.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy a legidősebb fiú sokkal csendesebb és visszafogottabb volt, mint testvérei. Nem csak kinézetre nem hasonlított az ikrekhez, de személyiségileg sem.

- Derek, jössz? – kérdeztem a kisfiút, mikor négyen elindultunk a focipálya felé, ám ő meg sem mozdult.

- Derek nem tud focizni! – közölte velem Alex, miközben megragadta a kezem, hogy magával húzzon tovább, ám csak akkor voltam hajlandó elfordítani a fejem az említettről, mikor az megrázta a fejét és inkább leült a fűbe, hogy úgy figyeljen tovább minket.

- Velem lesz Niall! – szögezte le Heater, mire csak felnevettem és bólintottam. Nem is mertem volna a kislánnyal vitatkozni.

Nagyon is féltem ettől a játéktól, elvégre nem igazán tudtam, hogy mire számítsak magamtól. Az első percekben inkább hagytam, hogy Alex futkározzon a labda után, miközben versenyzett húgával.

Akaratlanul is újra és újra Derekre pillantottam, aki hatalmas lendülettel tépkedte maga körül a füvet. Volt a kisfiúban valami, ami miatt anyáskodni akartam felette.

- Gyerünk már, Valery! – szólt rám elégedetlenül Alex, mikor meglátta mozdulatlanságom, miközben felém lőtte a labdát.

Zavartan néztem körbe, mikor észrevettem a felém közeledő Niall alakját, ami inkább arra késztetett, hogy fussak magam előtt lökve a labdát.

Nem is vagyok olyan rossz, gondoltam elismerően, mikor sikerült gólt lőnöm. Heater apró termete nem igazán jelentett akadályt. 

- Ez az! – lelkendezett Alex, miután kiöltötte húgára a nyelvét és apró kezét nyújtotta, hogy lepacsizhassak vele. A gesztuson jót mosolyogtam, míg a játék tovább folytatódott.

Sokkal jobban éreztem magam, mint ahogyan arra számítottam és ez csak még jobb kedvre derített.

Mindenesetre Jimnek igaza volt, a két kisgyerek fáradhatatlannak bizonyult, egy óra után is ugyanolyan lelkesen és lendülettel futkároztak a labda után vagy a labdával, míg mi a vége felé inkább csak sétáltunk és kocogtunk, ha az ikrek ránk szóltak.

- Hé! – csaptam össze a kezem, hogy mindenki rám figyeljen. Alex a biztonság kedvéért karjaiba vette a labdát, hogy Heater ne tudja elvenni tőle. – Nem vagytok éhesek? – kérdeztem, mire mindenki csak egy bólintással válaszolt. – Akkor hozok valamit enni – döntöttem el. Mintha láttam volna ide fele jövet egy bódét, gondoltam. – Vigyázol rájuk? – néztem a szőke fiúra, akivel pár összenézésen kívül nem igazán volt alkalmam beszélgetni. A gyerekek minden figyelmünket maguknak akarták.

- Persze – bólintott magabiztosan, mire csak elmosolyodtam és türelemre intve őket elindultam a gondolt irányba.

Miközben távolodtam négyfős társaságuktól mindvégig magamon éreztem Niall ég kék szemeinek figyelmét, ami miatt sokkal jobban kellett arra figyelnem, hogy emeljem a lábaim és el ne essek.