16. Cipős doboz

16. Cipős doboz

„Körbezárnak rég a falak,

Kezeden a lánc, nem vagy szabad.

Nem figyel a Föld, csak forog,

Nem érez a szív, csak dobog.”

Félek! Félek?! Nem kifejezés! Egyenesen rettegek! Hogy pontosan mitől? Én magam sem tudom. Egyszerre mindentől és semmitől, magamtól és másoktól. Mintha minden, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban összedőlt volna, mintha a hatalmas téglafalak, melyeket már a vadrózsa is körbefutott összedőltek volna, s noha tisztában vagyok vele, hogy tegnap este még ezt akartam, most mégis félek. És nem tudom megfogalmazni saját magamnak sem, hogy mitől rettentem meg, elvégre tisztába vagyok vele, hogy Niall nem rossz, Niall nem bántana, nem csapna be és nem döfne belém nagy kést ott, ahol a legjobban sebezhető vagyok. De akkor mégis?! Egyszerűen megrémít a tudat, hogy valakit ennyi év után közel engedtem magamhoz, hogy valaki lelát a lelkem legmélyéig, s én azt kívánom, hogy ez örökre maradjon így. Elképeszt a tudat, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megszerettem őt sokkal jobban, mint szabadna, mert tudom, hogy egyszer elfog menni. Itt hagy és elfelejt, mert vissza akar és majd vissza is fog menni a saját életébe, ahol nekem már nem lesz helyem. Nekem soha, senki életében nem volt helyem fogadott családomon kívül. Gracék voltak az egyetlenek, akik időt szorítottak nekem az életükbe, s most azt kívánom, hogy bár a szőke fiú mellett is megkuporodhatnék, hogy biztonságot és boldogságot nyújtson eddigi sivár, értéktelen életembe. Hogy vele mindig úgy érezzem, megért és átlát rajtam, mikor szükségem van rá.

Még mindig számon érzem a csókját, még mindig fejemben vannak azok a békés pillanatok, melyeket együtt töltöttünk, s még mindig lejátszódik előttem feldúlt viselkedésem és gondolataim őrjítő kavalkádja, mely még mindig maga alatt tart.

Szegény fiút teljesen összezavartam, biztosan azt hiszi, hogy megbántam, hogy elhívtam magammal, biztosan elüldöztem magamtól a viselkedésemmel, de nincs merszem felkeresni őt. Nincs elég bátorságom, hogy felhívjam és elmondjam neki, hogy mi is a bajom, hogy halványan körvonalazzam számára azt, ami még nekem sem tiszta. Hogy mégis miért ijesztett meg a tudat, hogy őszintén, hátsószándék nélkül törődik, vagyis törődött velem.

Annyira félek, hogy egyszer elveszítem őt, miközben nem is az enyém, hiszen nem birtokolhatunk semmit. Semmi és senki sem lehet a miénk, mégis annyira hisznek az emberek az ellenkezőjében. Az én autóm, az én házam, az én barátnőm... Ezek mind semmit sem jelentenek! Az egyik pillanatban lehet autód, aztán a másikban egy baleset után semmit sincs, amivel utazni tudnál, az első percben lehet barátnőd, a másikban már senkid sincs, mert azaz öröknek hitt szerelem kialszik! Ilyen egyszerű! Ilyen az élet maga is! Senki sem birtokol, ahogyan senkit sem birtokolhatnak! Csak mellettünk vannak. Mellettünk lehet a kutyánk, aki még akkor is lekuporodik mellénk, mikor az egész világ ellenünk van, mellettünk lehet a családunk és a szerelmünk. De nem birtokoljuk őket, a saját akaratukból kell dönteniük. Mellettünk vagy ellenünk.

Egyáltalán van értelme ennek? Van értelme annak, hogy még a saját életedet sem birtokolhatod teljesen? Mi értelme van annak, ha valami melletted van egy kis ideig? Mi van az elvesztéssel? Azzal a rohadt nagy, fájdalmas űrrel, amit a szívedben hagynak azok, akik elmentek? Érdemes emiatt közel engedni bárkit is magunkhoz? Vállalni az esetleg, majdhogynem garantált csalódás és fájdalom esélyét. És ilyenkor jön a válasz; a felejtés. Az mindenre gyógymód, megoldás és kiút. De miért mondják ezt azok, akik nem is képesek teljesen felejteni? Miért játsszák meg, hogy nem emlékeznek egy kínos randira, egy rossz kapcsolatra vagy bármi másra? Bármennyire is tagadják az ugyanott lesz, az nem tűnik el! És itt vagyok én! Aki felejtek akár akarok, akár nem! És nem, határozottan állíthatom, hogy nem kiút felejtés! A tudatlanság is ugyanolyan őrjítő és pokoli tud lenni, mint az emlékezés, mert a fájdalom és hiányérzet nem tompul, az mindig ott lüktet, mert sosem tudom, hogy mi hiányzik.

Feldúltan, dühösen csaptam le a laptopom tetejét nem foglalkozva annak épségével, miközben igyekeztem mély levegőket venni néhány szipogás között és visszatartani könnyeim meleg, sós áradatát. Nem akartam sírni, nem akartam kiakadni, hiszen így is eléggé ki voltam készülve saját magamtól, nem akartam ezt rosszabbítani.

A homályos könnyfátylon át tekintetem a szekrényemen akadt meg, mely a titkos cipős dobozt rejtette, amit egészen idáig rettegtem kinyitni. Ez most sem volt másképp. Egy hang a fejemben továbbra is ott üvöltözött, hogy hagyjam az emlékeimet, hagyjam a rémségeket, amik miatt menekülni kényszerültem a tudatlanság homályában, de a testem nem hallgatott rám. Robotszerűen mozdultam a doboz irányába, mely megadóan nehezedett karjaimba, mikor levettem a polcról, majd a földre raktam egész tartalmával együtt.

A vastag papír anyagot már vékonyan fedte a por, kicsit az ujjaimra is ragadt belőle, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

Mély levegők közepette óvatos mozdulatokkal vettem le a tetőt, mely alatt nem pihent más csak egy gyűrött, kopott levél és rengeteg fénykép, amikről ismeretlenebbnél ismeretlenebb arcok köszöntek vissza rám. Első látásra nem tűnt ez olyan vészesnek, olyan titkolni és felejteni valónak, de aztán a tekintetem megakadt egy fekete-fehér kissé kivehetetlen képen. Egy pici baba volt rajta. Nagyot nyeltem, s visszaejtve a képet a dobozba ujjaim közé vettem a már talán olyan sokat olvasott papírt.

Csak akkor olvasd el, ha valóban tudni akarod az igazságot!

New Yorkban születtem Ann Wood és Mark Wilkins lányaként, egy hatalmas Amerika szerte elhíresült cég tulajdonosainak gyermekeként. Mindenem meg volt, amit egy gyermek kérhet a játékoktól kezdve a legfinomabb édességeken át a legjobb taníttatásig. Minden! Régen úgy éreztem, amíg fiatal és naiv voltam, hogy az életem ennél jobb nem is lehetne, hiszen szabad uralmam volt az életem felett. Azt tehettem, amit akartam elvégre a szüleim éjjel-nappal dolgoztak. Mindent megtettek, hogy számomra megadhassák azt, ami nekik nem adatott meg. Ezt el is hittem nekik, hosszú évekig ebben a tudatban éltem, míg nem elértem kamaszkorszakom elejére. Ott aztán felborult minden. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem csak naplókból, felejtésből és tárgyakból áll. Hogy bármennyire is volt meg mindenem teljesen üres voltam szerető család és szülők nélkül. Valaki nélkül, aki megértett volna, aki segíteni tudott volna a szerelemben, az emlékezésben és az emberré válásban. Akkor és ott döbbentem rá, hogy valójában semmim sem volt, semmit sem birtokoltam, mikor a tizenharmadik születésnapom alkalmával semmi más nem várt rám otthon csak egy új mobil és egy levél, miszerint legyek jó, ők dolgoznak. Ott, abban a pillanatban, mikor földhöz vágtam a készüléket döbbentem rá arra, hogy bármennyire is meg volt mindenem igazából semmim sem volt. Üres voltam. És magányos.

Megedzettem magam. Kitanultam, hogy az ember mégis miként menekülhet meg saját magától, mikén óvhatja meg a maradék lelkét a világ dolgaitól, ám valaki mégis utat tört magának. Egy srác. A szüleim kollégájának volt a fia. Magamra ismertem benne. Látott engem, az igazi énem, ahogyan én is őt mindenféle maszk nélkül. Hát beengedtem a világomba. Onnantól kezdve nem voltam egyedül, ám rövid idő után magányosabb voltam, mint bármikor máskor. Rá kellett jönnöm, hogy volt valami, ami még az egyedüllétnél is rosszabb volt, mikor az ember nem volt többé egyedül, mégis magányos volt és elhagyatott.

Kevin olyan gyorsan változott meg nem csak velem, de a világgal szemben is, hogy észbe kapni sem volt időm. A külvilágnak mutatta a rendes, mosolygós fiút, az első napokban rá sem ismertem, főleg mikor velem szemben erőszakos és akaratos lett. Nem volt többé olyan, hogy mi, ő és én. Csak ő volt. Ő, ő, ő! És onnantól kezdve minden, amiben hittem, reménykedtem és kapaszkodtam összedőlt, egy pillanat alatt lett semmivé a világom, amit olyan nagy gonddal és igyekezettel építettem fel. Nem érdekeltem őt többé, nem érdekelték a nézeteim, a gondolataim, az akaratom... Azt tett velem, amit csak akart, s nem csak azért, mert jóval erősebb volt nálam, hanem mert még mindazok ellenére is, hogy többször megütött én reménykedtem benne. Hittem abban, ha a kedvére teszek megváltozik, hogy visszakapom azt a fiút, aki anno megmentett. Nem tette. Azt hajtogatta, hogy úgyis elfelejtem, úgy sem fogok emlékezni az együttléteinkre, akkor nem mindegy? Megerőszakolt. Újra és újra. Minden alkalommal számomra első alkalommal.

Terhes lettem. Mikor erre rájöttem az a fránya remény, ami eddig halhatatlannak, mégis folyton haldoklónak bizonyult ismét a vérembe itta magát, hogy aztán megmérgezzen, s földhöz vágjon Kevinnel együtt. Őt nem érdekelte ez. Nem érdekeltem sem én, sem a baba. Megmondta, tegyek ez ellen valamit vagy csúnyán megbüntet. Mi mást tehettem volna? Anyáméknak elmondtam a szívem alatt növekvő kis lényt, akit aztán a kérdezésem nélkül, a véleményem nélkül elvettek tőlem. Örökre. És mi volt a legrosszabb? Bármennyire is fájt belül, bármennyire is akartam a dolgok ellen tenni meg sem szólaltam. Hagytam, hogy Kevin ismét jó fényben tűnjön fel a szüleim előtt, az egész családom előtt, miközben megfosztottam egy ártatlan életet a jogaitól. A világhoz, a létezéshez való jogától. És mégis úgy gondoltam, hogy ez neki a legjobb. Hogy nincs nagyobb büntetés egy ember számára, mint ilyen közegbe születni.

És most itt vagyok. Megfosztva az önbecsületemtől, az érzéseimtől és mindenemtől. Írom ezt a levelet, mégis reménykedem, hogy soha többé nem kell ezeket a sorokat olvasnom, soha többé nem kell rájuk visszagondolnom.

Elmenekülök, hogy felejteni tudjak, mégis nyomokat hagyok, hogy emlékezhessek.

Üveges, semmibe meredő tekintettel meredtem a sorokra még hosszú perceken keresztül, miközben az olvasottakat igyekeztem felfogni, értelmezni. Ez sokkal nehezebben ment, mint gondoltam, mégis úgy fájt és mardosott valami a mellkasomban és a csontjaimban mintha erről mindig is tudtam volna. A lelkem, a testem ismerősként viszonyult az emlékekhez, ám az eszem, mely mindig  újra és újra ürítette magát képtelen volt felfogni a dolgot. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezek a sorok rólam szóltak, hogy én éltem meg ezeket, ezek miatt vagyok olyan, amilyen.

Visszaemlékeztem az előbb olvasottakra, visszaemlékeztem a nem rég leírtakra a laptopomban és rájöttem, hogy nem hagyhatom ledőlni a falaimat, melyeket valamiképpen ismét sikerült magam köré eszkábálnom. Nem hagyhattam, hogy valaki ismét ekkorát rúgjon belém és megkeserítse a létezésem annak ellenére sem, hogy Niall társasága inkább hasonlított egy kósza, lágy napsugárra, mintsem egy orkánra, mely csak pusztítást hagyott maga után.