13. Ilyennek látlak

13. Ilyennek látlak

„Olyannak lát bennünket, mint amilyenek vagyunk, s nem olyannak, amilyennek látni szeretne.”

Másnap Grace még kétszer elmagyarázta, hogy merre kell mennem, miközben bekarikázta a katalógusban, hogy milyen virágokat is kell átvennem, majd elhozom a raktárba anélkül, hogy bármilyen balesetet okoznék vagy tönkre tenném teljesen a rám váró növényeket. Kissé sértett viccelődése, de tudtam, hogy nem gondolta komolyan, így nem adtam tudtára sértettségemet. Csak jót mosolyogtam aggodalmán, majd örömén, hogy végül mégis elhívtam magammal Niallt, aki pontban fél tízkor már várt rám a bolt előtt.

Egy egyszerű koptatott farmert viselt, fehér pólóval és szürke melegítőfelsővel. A haját most nem zselézte fel, szőke tincsei engedékenyen lapultak meg a kék baseball sapka alatt, miközben zsebre vágott kézzel ácsorgott, majd kedvesen elmosolyodott, ahogy észrevett minket az asszonnyal.

- Sziasztok – köszönt illedelmesen, ahogy megigazította a sapkáját és kék szemei talán a kelleténél tovább is elidőztek rajtam. Egy fekete farmer volt rajtam szintén fekete hosszú ujjúval és kék kockás sállal. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi mosolyogtatta meg, de nem is kérdeztem rá. Inkább figyelmen kívül hagytam rám irányuló figyelmét, miközben megnyugtattam Gracet, hogy minden rendben lesz és nem kell aggódnia.

- Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva Niall, majd előzékenyen kinyitotta nekem a kopott, narancssárga furgon ajtaját, mikor bólintottam kérdésére.

Az öreg járgány hörögve, köhögve indult be, mikor már mindketten a kocsiban ültünk, s én elforgattam a kulcsot, hogy mozgásra bírhassam a kerekeket. Nagyon is kételkedtem benne, hogy a motor vagy egyáltalán az egész járgány ki bír majd egy ilyen hosszú utat, de valahányszor efelől érdeklődtem Gracenél az asszony csak legyintett egyet, s vérig volt sértődve, hogy nem bíztam több éves autójában. Még jó, hogy nem bíztam benne! Csak rá kellett nézni a kocsira! A sárga festék már sok helyen lekopott, s voltak olyan részek is, melyeket a rozsda evett, miközben a motor hangja inkább emlékeztetett valami elbénázott turmixgépre, mintsem egy rendes autóra.

Még egy intéssel elbúcsúztam a minket figyelő Gracetől, majd kifordulva a parkolóból megindultam kijelölt irányba. Csak remélni mertem, hogy nem fogok eltévedni, hiszen az asszony elég részletesen elmagyarázta, hogy merre is kell mennem, hogy elérjem a célom. Ráadásul elég ciki lett volna úgy eltévedni, hogy Niall ott ült mellettem.

- Amúgy mizujs? – kérdezte a szőke fiú, mikor már percek óta csak az autó motorja és a rádióból szóló, olykor recsegő zene töltötte meg a járgányt. Én szigorúan az útra figyeltem, noha nem tudtam eldönteni, hogy a biztonságunk érdekében vagy azért, mert zavarban voltam, mert Niall jobb híján zavartalanul nézett engem.

- Amúgy semmi – mosolyodtam el halványan. – Alexék megszerettek téged, azt kérdezik mindig, hogy mikor találkozhatnak veled újra – közöltem vele, mire jólesően, némi meglepettséggel a hangjában felnevetett.

- Aranyos srácok – bólintott. – Mondjuk Derekben van valami furcsa...olyan...komoly – tűnődött hangosan, mire akaratlanul is megdöbbentem szavain. Azt hittem eddig, hogy ez csak nekem tűnt fel. Tévedtem.

- Az – bólintottam. – Mintha már nem is gyerek lenne, pedig a harmadik osztály nem olyan nagy – érveltem.

- De alapból is teljesen más, mint az ikrek – magyarázta. – Sokkal visszafogottabb és félénk.

- Szerinted valami baja lehet? – kérdeztem aggodalmasan.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét. – De nem tudom, nem ismerem igazán, csak annyit tudok, amennyi lejött nekem arról a délutánról – mondta. – Lehet, hogy majd kinövi...

- Kinövi azt, hogy túl éretten viselkedik? – kérdeztem értetlenül.

- Miért ne? – mosolyodott el halványan az abszurd gondolaton. – Van olyan barátom, aki huszonegy éves és meg nem mondanád ezt róla, inkább viselkedik egy óvodás szintjén – magyarázta, ám lelkes szavai, melyekkel barátját jellemezte a végére elbizonytalanodtak, s mintha fájdalom vegyült volna nem rég még vidám hangszínébe.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, mikor elnémult és hosszú másodpercekig csak bámult maga elé.

Tekintetem elfordítottam az útról, miközben lassan kiértünk a városból, s elém tárult azaz arc, amit Grace tegnap láthatott a szőke fiún. Kék szemei üresen, fakón csillogtak, miközben maga elé meredt és ajkai egy vékony vonallá préselődtek, ahogy gondolatai maguk alá temették. Tisztán látszott rajta, hogy valami bántotta őt.

- Persze – motyogta végül, kissé megrázva magát, hogy az őt emésztő gondolatokat és érzéseket kiűzze magából. Csakhogy ez nem segített, biztos voltam benne, hogy a bántó kételyek és szomorúság továbbra is ott pihent ruhával fedett mellkasán. Nekem is mindig ott maradt.

- Talán történt valami a barátoddal? – kérdeztem óvatosan, hiszen nem akartam sebeket feltépni benne, amik talán még be sem gyógyultak, illetve nem tudtam, hogy egyáltalán van-e jogom kérdezgetni őt, főleg ilyen bizalmas témával kapcsolatban.

- Nem! – rázta meg a fejét, mintha a gondolat is elborzasztaná. – Minden rendben van velük – felelte, s a hangosan kimondott szavak hatására mintha ő maga is megkönnyebbült volna.

- Akkor? – makacskodtam, bár reméltem, hogy érzi a hangomból, ha nem akar erről beszélni akkor nem kötelezem rá. Az ugyan oldalam majd' kilyukadt a kíváncsiságtól.

- Csak úgy tűnik mintha minden elromlott volna – mondta. – Egyre inkább tönkre megy velük a kapcsolatom, pedig szeretem őket, ők a legjobb barátaim – magyarázta. Tisztán éreztem hangjában a kétségbeesést, miközben kibámult az ablakon, s talán olyan dolgokat osztott meg velem, amiket senki mással.

- Köze van ahhoz, hogy ide költöztél? – kérdeztem. Úgy gondoltam, ha nem akar ezekről beszélgetni akkor majd szól, én egyszerűen nem bírtam az érdeklődésemmel.

- Inkább menekülésnek nevezném – mosolyodott el keserűen. – Inkább úgy mondanám, hogy amiatt lett ez, mert ide költöztem.

- Akkor miért jöttél ide? – értetlenkedtem. Nem értettem az összefüggést.

- Te miért jöttél ide, miközben megszakadt a kapcsolatod a családoddal? – kérdezett vissza.

- Az más, te szereted a barátaidat – érveltem.

- Miért? Te nem szereted a családod? – kérdezte. Kezdett elegem lenni, hogy kérdésemre kérdéssel felelt, de nem panaszkodtam.

- Rég találkoztam velük, fogalmam sincs, hogy mit érzek irántuk – magyaráztam, miközben magamban hozzá tettem, hogy nem is emlékszem rájuk.

- De mi késztetett arra a döntésre, hogy ide gyere? – kérdezte. Kezdtem azt hinni, hogy megfordította a dolgot; ő kérdezgetett rólam, s nem fordítva, ahogyan akartam.

- Hogy... – kezdtem, de aztán elakadtam. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de úgy nehéz volt, hogy nem tudtam a teljes okot, hogy miért menekültem a saját családom elől. – Hogy pihenhessek, hogy új lappal kezdhessem az életem...

- És sikerült? – kérdezte.

- Még mindig itt vagyok, nem? – kérdeztem, de nem vártam választ.

- És megérte? – kérdezte.

- Hogy hónapokig egyedül éreztem magam? Hogy családra találtam, akik elfogadnak? Hogy néha még mindig magányosnak érzem magam, miközben az igazi életem nem is keres? – kérdeztem. – Igen, azt hiszem megérte – bólintottam. – Nekem – tettem hozzá.

- Mit tett a családod, hogy menekülnöd kellett? – kérdezte alig hallhatóan, inkább csak magától.

Tekintetem az útra szegeztem, pár pillanatig úgy tettem mintha meg sem hallottam volna a kérdést, miközben a hallottakon gondolkodtam. Nem tudtam válaszolni, én magam sem tudtam, hogy mi késztethetett arra, hogy menekülésre fogjam a dolgot, de az ideges görcs a hasamban és a lüktetés a halántékomban eléggé tudtomra adta azt, hogy egyelőre jobb, ha nem is tudom. Végül aztán alig láthatóan megráztam a fejem, mikor továbbra is magamon éreztem Niall pillantását.

Nem azért nem mondtam neki semmit, mert nem bíztam benne, hanem mert nem tudtam mit mondani. Hazudni pedig nem akartam többet a szükségesnél.

- De te ezek szerint szereted a családod és barátaid – mondtam, mire csak bólintott. – Akkor miért vagy itt?

- Elfáradtam – mondta végül. – Az ember belefáradhat az életébe, nem? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerintem igen – bólintottam. Teljesen megértettem, átéreztem, amit mondani próbált, talán jobban is, mint ahogyan azt ő gondolta volna.

- És tervezted, hogy visszamész a családodhoz? – kérdezte.

- Egyszer – mormoltam eltűnődve. Ez idáig eszembe sem jutott. – Talán – tettem még hozzá. Nem éreztem a hiányukat, igazából nem is sokat gondoltam rájuk, s mivel nem emlékeztem nem is hiányolhattam őket. Csak az ideges görcs maradt bennem a gondolatukra. – De te nem fogod elhagyni az életed – mondtam, s szavaim inkább hatottak kijelentésnek, mintsem kérdésnek.

- Úgy gondolod? – kérdezte, mintha ebben még ő maga sem lett volna teljesen biztos.

- Nem tudom mi elől menekülsz vagy mit keresel az életben – magyaráztam. – De lelkiismeretes srác vagy és hatalmas szíved van, nem lenne erőd elhagyni a szeretteidet és szerintem ők sem hagynának veszni egy ilyen fiút – vallottam be.

- Szóval ezt gondolod rólam? – mosolyodott el halványan.

- Többek között – bólintottam zavartan.

- És még mit? – kérdezte.

- Hogy kiismerhetetlen vagy, legalábbis eléggé össze vagy ahhoz zavarodva, hogy engem is összezavarj vele – magyaráztam. Nyíltan beszéltem hozzá, hiszen nem éreztem ezeket titkolni való dolgoknak, semmi cikit nem találtam bennük, ráadásul ezt egy lehetőségnek gondoltam, hogy jobban megismerhetem őt.

- Tudod, én milyennek látlak? – kérdezte, de nem várt választ. Egyértelmű volt, hogy nem tudhattam mit gondolhatott rólam, s ez egyre inkább érdekelt. Folytatta; – Magányosnak, olyasvalakinek, akinek szeretetre lenne szüksége, mégis valami miatt csak kevés embert enged közel magához és szerintem köze van ennek a családodhoz és a naplóidhoz – szavai őszintén és nyíltan csengtek, s visszhangoztak fejemben még hosszú pillanatokon keresztül.

Ujjaim szorosabban fogták a kopott kormányt, miközben igyekeztem helyes sávban tartani magunkat és nem foglalkozni a rémisztő érzéssel, hogy ő kétségtelenül többet tudott rólam, mint én róla.