12. Biztonság vagy távolság?

12. Biztonság vagy távolság?

„Szükségünk van titkokra. Kényelmesebbé teszi az életet, hacsak nem halunk bele.”

A virágok és a föld jellegzetes egyvelege teljesen eldugította az orrom, mikor már órák óta a pult mögött ácsorogtam és vártam, hogy teljen az idő, ám a ketyegő mutatója alig akart mozdulni. Fél órának éreztem az öt percet és egy örökké valóságnak a tízet.

Itt fogok meghalni, gondoltam bosszúsan, fejem pár pillanatra a pultra hajtva, hogy kissé lenyugtathassam elkeseredettségem. A hideg fa jólesően érintette bőrömet, miközben lehunytam a szemeim és csak hallgattam a már hosszú ideje beállt csendet, melyet senki sem akart megtörni a látogatásával. A társaságot egész nap csak a virágok adták, amik nem igazán jelentettek élvezetet a délutánom folyamán. Nem nevetettek meg, nem beszélgettek velem és nem néztek rám olyan kiismerhetetlenül vagy éppen nyíltan, mint ahogyan egy bizonyos szőke srác szokta. Niall, sóhajtottam magamban, vajon most mit csinálhat? A válaszról fogalmam sem volt, hiszen nem követtem nyomon a fiú minden mozdulatát, s igyekeztem mielőbb kizárni fejemből az efféle kíváncsiságot. Egyre jobban megrémisztett a tény, miszerint napról napra jobban érdekelt Niall, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megtántorodjak a társaságától. Úgy éreztem, szükségem van rá, pedig nem is igazán tettünk semmi érdekeset, mikor együtt voltunk. Gyakran nem is beszélgettünk, ám jelenléte így is hatalmas megnyugvást és biztonságot nyújtott, amit nem tudtam sem másnak, sem magamnak megmagyarázni. Talán vannak dolgok, amikre nem is kell magyarázat, filozofáltam továbbra is magamban, de nem tagadhattam, hogy valahol belül igenis érdekelt ez a fajta kötelék. Főleg az, hogy ő is érezte vajon ezt? Ő is így gondolhatott rám? Egyáltalán eszébe jutottam néha?

Ahogy felegyenesedtem ültemben a növények ismét szemem elé kerültek a nefelejcsekkel együtt, melyeken akaratlanul is megakadt a tekintetem újabb percekig. Eltűnődve meredtem a visszafogott, apró virágokra, melyeket díszes, zöld levelek fogtak körül a halványsárga, vízzel teli vázákban.

Ironikus, mosolyodtam el gunyorosan, hiszen a virág neve majdhogynem egyezett az én bajommal. A felejtéssel. Pedig ezt Niall nem tudhatta, ahogyan én sem sejtettem akkor még, hogy nekem vette azokat a virágokat. Mégis így történt. Hiába, az életnek vannak furcsa fintorai.

Gondolataimból, melyek egyre mélyebbre temettek az ajtó csilingelése ébresztett fel, mikor az lassan kinyílt és belépett rajta a bolt tulajdonosa.

Grace halványan mosolyogva üdvözölt, miközben gyengéden becsukta maga mögött az ajtót, mely halkan kattant a mozdulat hatására.

- Van programod holnapra? – kérdezte.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem, de reméltem, hogy nem akar holnap is behívni. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy újabb napot átszenvedjek a magányban, ami néha kétségtelenül jólesett. Ez most nem azaz alkalom volt, mikor hálát adtam az egyedüllétnek.

- Ha megkérlek el mennél nekem a furgonommal a rendelésekért? – kérdezte, miközben a táskájából elővett egy katalógust. – Ma hívtak, hogy nem tudják elhozni, de nem ér rá jövőhétig – magyarázta.

- Persze, örömmel – feleltem lelkesebben, miközben figyelmesen hallgattam instrukcióit a virágokról és az útról. Reméltem, hogy nem felejtem el ezeket reggelre, igazából még csodáltam is, hogy Grace ilyet mert rám bízni.

- Elég hosszú az út – figyelmeztetett. – Szóval ha társaságot akarsz nyugodtan hívhatsz magaddal valakit... – hagyta félbe a mondatot sokat sejtően, mire számítóan összevontam a szemöldököm, s egyből tudtam, hogy kire gondolhatott.

- Szerintem Niallnek jobb dolga is van, mint velem utazgatni – érveltem, hogy ne kergesse saját magát fölösleges ábrándokba.

- Ma találkoztam vele – mondta. – Nem úgy tűnt, mint akit eltemetnek a programok...sőt, elég szomorúnak tűnt – magyarázta, mire akaratlanul is felkaptam a fejem, s nem tudtam parancsolni vonásaimnak, melyek megásíthatatlanul aggodalmat tükröztek.

- Hogy-hogy szomorú volt? – kérdeztem bizonytalanul, noha sejtettem, hogy az asszony nem tudhatta ennek okát.

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanul. – De szerintem jólesne neki a társaság – bizonygatta, ám választ nem kaphatott tőlem. Ismét a gondolataimba merültem, miközben azt latolgattam, hogy mi baja lehetett Niallnek, s tényleg el kellene-e hívnom a holnap. Nekem is jó lett volna, ha nem egyedül kell hosszú órákon át vezetnem, ráadásul a szőke fiú társaságának kiváltképp örültem volna, csak azt nem tudtam, hogy ő miképp vélekedhetett erről.

Miután Grace megjött az idő már gyorsabban telt, kellemesen elbeszélgettem az asszonnyal minden szóba kerülő témáról, ám gondolataim mélyén végig Niallen gondolkodtam. Nem hagyott nyugodni a bizonytalanság, hogy valóban eljönne-e velem, hiszen nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, ám kíváncsiságom sem enyhült azzal kapcsolatban, hogy mi baja lehetett. 

Nem jelentetett hatalmas megnyugvást a hazatérés, mert ismét egyedül voltam a csapongó gondolataimmal, s a ténnyel, hogy senkihez sem beszélhettem. Csúcs.

Ráérsz holnap? X. Valery

Kellett egy kis idő, hogy valóban rávegyem magam a begépelt szavak elküldésére, de aztán nem volt visszaút. Idegesen rágcsálva körmeimet vártam a választ, miközben a konyhában gubbasztottam, s jobb lábam kezdett zsibbadni a rá nehézkedett testsúlyomtól.

A nap már lemenőben volt a házak mögött, ám a narancssárga sugarak még igyekeztek maguknak utat törni a felgyülemlett felhők között, hogy beborítsák vele a konyhát és megvilágítsák a telefonom képernyőjét. Mikor az említett tárgy rövid ideig rezdül egyet, jelezve, hogy SMS-em jött a szívem megállt dobogni, majd eddig nem érzett gyorsaságra kapcsolt.

Persze! (: Van terved? Xx.Niall

A szavakat olvasva hatalmas kő esett le a szívemről, ám még nem tudhattam magaménak a holnapi napot, hiszen számítottam arra is, hogy nem lesz kedve olyan hosszú utat megtenni némi gazért.

Grace megkért, hogy menjek el néhány megrendelt virágért. Eljössz velem? X.V.

A levél elküldésével újabb idegőrlő percek kezdődtek, miközben azon tűnődtem, hogy vajon elolvasta-e már az SMS-t.

Mikor és hova menjek? Xx. Niall

Ajkaimra megnyugodó mosoly költözött, miközben kifújtam eddig benntartott levegőmet és élveztem, ahogy a görcs fokozatosan eltűnt a gyomromból. Tagadhatatlanul örültem a válasznak.

Fél tízkor a bolt előtt (: X.V.

Írtam be a választ, de a a következő üzenet érkezését már nem vártam olyan hatalmas izgalommal, mint az eddigieket, hiszen kérdésemre választ kaptam; velem jön.

Ott leszek!

Csak bólintottam, miközben leraktam a telefont és elmentem letusolni, hogy mielőbb ágyba kerülhessek, miközben a holnapi napon kezdtem el törni a fejem. Úgy éreztem, nem igazán gondoltam ezt át igazán, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mégis miről fogunk beszélni annyi órán keresztül, a kínos csendekre pedig egyenesen allergiás voltam. Mindenesetre nem bántam meg a dolgot, csak egy kicsit izgultam, amit igyekeztem elnyomni magamban. Hülyeség lenne ilyesmi miatt izgulni, érveltem magamnak, miközben laza kontyba kötöttem a hajam és visszamentem a szobámba.

Eltűnődve néztem végig a homályos, kislámpa által megvilágított falakon és bútorokon. Niallnek igaza volt, semmi olyasmi nem volt kirakva, ami engem jellemzett volna. Nem díszelegtek képek nemhogy a családomról, de még tájakról vagy más dolgokról sem. Az egyetlen, amiből az ember megtudhatott valamit rólam az az a polc volt, amin a naplóim sorakoztak, de olvasatlanul az is édes kevés volt a megismerésemhez.

Jellemtelen, jutott eszembe a megfelelő szó némi keserű szájízzel. Más velem egykorúaknak tele van a fala képekkel barátokról és családtagokról, kellemes, örökre megmaradt emlékekről és kedvenc zenészekről vagy színészekről. Mások bulizni mentek esténként, főleg a jó idő beköszöntével, mások élvezték a fiatalságukat, míg én falak között éltem le a fél életemet. Tudtam, hogy ez nem volt normális, hiszen bármerre néztem, bárhova mentem én voltam az a furcsa lány, aki nem járt társaságokba, nem ismerkedett és nem élvezte a figyelmet. Lehet, hogy ezt mások nem így gondolták, de nekem kétségtelenül ilyen érzésem volt. Emiatt is nem szerettem az idegeneket; az ítélkezések miatt.

Arról fogalmam sem volt, hogy Niallel miért tettem kivételt. Máig nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért mentem el vele azon az estén a pizzázóba, s talán hosszú órányi gondolkodás után sem találtam volna erre racionális választ. Olyanok jutottak eszembe, miszerint a sors akarta így vagy az égiek, de ezek annyira lehetetlenek és képtelenségek voltak, hogy inkább el is vetettem őket. Egyáltalán nem illettek hozzám.

Pár könnyed mozdulattal az ölembe húztam a laptopom, hogy legépelhessem a ma történteket, noha nem volt sok megosztani valóm az eddig tálcán pihent dokumentummal. Alig történt ma valami, így nem is erre, hanem inkább a holnapra koncentráltam, ahogy megosztottam minden izgalmam és kételyem. Niall neve jó párszor elhangzott a sorok között, mint ahogyan a gondolataimban is egész éjszaka.

A titkolózás nem mindig jó, főleg ha az ember törődni kezd a másikkal. Nem tudom, miért lehetett szomorú, mert a titkaink még mindig közénk állnak. Mégis pontosan ez miatt érzem magamat biztonságban, elrejtve előle.