14. Vele minden könnyebb

14. Vele minden könnyebb

„Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál.”

Vezetés közben ismét rá kellett döbbennem, hogy miért szerettem bele Írországba a maga borongós, idő változós tulajdonsága ellenére is. Egyrészt, mert szerettem ezt az időt, sosem zavart, ha esett, noha kétségtelenül örültem a jó időnek is egyaránt. A legfőbb ok, amiért ennyi időn keresztül képes voltam egyedül is Írországban maradni, s nem eltántorodni ettől az élettől az maga a táj volt és azaz érzés, amivel a zöld rétek és legelők képesek voltak megajándékozni.

A végeláthatatlan sztráda mellett hatalmas, zöldellő rétek nyúltak el itt-ott megfűszerezve néhány borongós felhők felé emelkedő erdővel, s kisebb-nagyobb falvakkal, melyek hűen őrizték a békés, idilli hangulatukat a köves kerítésekkel, téglaházakkal és nyugalommal.

Nyugalom, gondoltam, pontosan emiatt jöttem, s maradtam is itt az évek során. Noha ebbe teljesen biztos nem lehettem, de a részem, mely még mindig a csend és a pihenés után áhítozott, s bőszen ragaszkodott ehhez arra engedett következtetni, hogy két évvel ezelőtt is erre volt hatalmas szükségem, mikor útnak indultam és magam mögött hagytam az egész életemet. Azt a családot, barátot és környezetet, melyre ma már csak egy cipős doboz emlékeztetett, amit valami miatt féltem kinyitni.

Gondolataimból, melyek ismét a cipős doboz körül keringtek a felhangosodó zene ébresztett fel, mire azonnal összerezzentem, s kérdőn a szőke fiú felé pillantottam, aki csak bőszen vigyorgott reakciómat látva.

- Milyen kísérő lennék, ha hagynám, hogy elaludj? – kérdezte pimaszul, mire csak megráztam a fejem, s halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem voltam álmos ahhoz, hogy bealudjak vezetés közben, ezt ő is nagyon jól tudta.

- Csak elbambultam – közöltem vele a nyilvánvalót.

- Tudom – mosolyogta. – És tudom, milyen rossz, mikor belezavarnak a bambulásba, de a hosszú utazás így nem izgalmas – magyarázta.

- Ilyen nagy mester vagy ebben? – kérdeztem.

- Ha tudnád mennyire – nevetett fel. Próbáltam nem foglalkozni a hangjából érződő minimális szomorúságra. Sokkal többet titkolhatott, mint én, s ez zavart. Idegesített, hogy míg számomra ő megfejthetetlennek bizonyult addig ő simán olvasott bennem, legalábbis egy bizonyos határig, amit eddig senki másnak nem sikerült elérnie.

- Akkor hallgatlak – biztattam. Szerettem volna elfeledtetni szomorúságának okát.

- Kérdezz-felelek? – vigyorogta, mire csak bólintani voltam képes. Nem igazán volt ínyemre a játék, hiszen féltem attól, ha esetleg olyat kérdezne, amire nem tudok válaszolni mit csinálok, de képtelen voltam neki nemet mondani. Különben is, ez csak egy újabb lehetőség volt, hogy megismerjem őt. Nem hagyhattam ki. – Szóval... – mormolta, mikor észrevette reakcióm és várakozásom. – Legutáltabb tulajdonság másokban? – kérdezte. Nem kicsit meglepett szavaival, ám meg is könnyebbültem. Ez nem volt nehéz, de mégis el kellett rajta gondolkodnom a rengeteg lehetőség között.

-A butaság – mondtam végül, mire kérdőn nézett rám arra kérve, hogy folytassam; – Mikor látom az emberen, hogy tényleg...buta, nem megjátssza vagy ilyesmi, hanem teljesen komolyan annyi az agyi kapacitása, mint egy marék molylepkének és azt hiszi, magáról, hogy egy zseni!

- Értem – nevetett fel kiakadásom láttán, de egyetértően bólogatni kezdett.

- Mi az, amit megbocsájthatatlannak tartasz? – kérdeztem most én.

- Hmm... – mormolta. – Talán az agresszió – felelte. – Régen volt egy barátom, akit vert az apja és rengeteg nőt ismerek, akiket a párjuk tart, illetve tartott rettegésben – magyarázta, s komolyan bántotta ez a dolog. A szemöldöke kissé összehúzódott, miközben maga elé bámult és vonásaira tisztán kiült a megbotránkozás. Megdöbbentem, s mégis teljesen magától értetődőnek tartottam, hogy a fiú ezt mondta. Meglepett, mert a vele egykorúak nem mindig szoktak ilyen éretten gondolkodni, s mégis értettem, mert ő az a fajta volt, aki törődött másokkal. Ez olyan Nialles volt.

Ahogyan jobban átgondoltam a szavait a gyomrom érthetetlen görcsbe ugrott, miközben arcomon megrándult egy izom, s hányingerem támadt.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor észrevette hirtelen hangulatváltozásom, amit magam sem tudtam megmagyarázni. Emlékek hiányában nem tudtam megérteni testem vagy éppen lelkem reakcióit egyes dolgokra.

- Persze – bólintottam. – Kérdezz csak – erőltettem mosolyt az arcomra és kissé visszavettem ujjaim szorításán a kormányon.

- Ha már egy virágboltban dolgozol melyik a kedvenced? – kérdezte. Még ha ő nem is tudhatta, de én elképesztően hálás voltam az ilyen ártalmatlan és egyszerű kérdései miatt.

- Most gondolom azt kellene mondanom, hogy a nefelejcs – vigyorogtam mindent tudóan, mire csak felnevetett, s várta a válaszom. – De azt hiszem nincs – tűnődtem.

- Azért nyugtass meg, hogy nem lőttem félre vele – kérlelt.

- Akarod mondani, én nem lőttem vele félre – javítottam ki őt, hiszen én választottam azt a virágot, amit végül én kaptam. – Amúgy nem – nyugtattam meg. – A nefelejcsek gyönyörűek és elképesztően találóak – mondtam, s noha pár pillanatra megrémültem, hogy ráharap erre a témára, de mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavam. Elégedetten bólintott, majd várta az én kérdésem; – Volt háziállatod? – kérdeztem.

- Néhány aranyhalam – mondta, majd zavartan elhúzta a száját; – Halálra etettem őket.

- Hogy lehet őket halálra etetni? – nevettem fel az elképzelésem. Szinte láttam magam előtt a kicsi, szőke fiút maga előtt egy akváriummal és a dagi halakkal.

- Hát nekem sikerült – vigyorogta, miközben igazítóan beletúrt tincseibe. – Mit tennél egy zombitámadás esetén? – kérdezte teljesen komolyan, mire akaratlanul is felé néztem, hogy valóban őszintén beszél-e. Az arcán semmi viccelődés nem volt, csak türelmesen várta a válaszom.

- Öhm... – köhögtem, hogy visszatartsam a nevetésem. – Ők buták nem? – kérdeztem, de nem vártam választ. – Szóval elhitetném velük, hogy nem vagyok normális, így nincs agyam...emiatt nem is akarnának megtámadni – érveltem.

- Okos – biccentett elismerően, mintha eme tervemet már évek óta kigondoltam volna.

- Az előbbi kérdésedet teljesen komolyan gondoltad? – kérdeztem még mindig némi nevetéssel a hangomban.

- Igen – bólintott, bár láttam rajta, hogy némi viccelődés is vegyült hangjába. – Ez teljesen ésszerű kérdés volt!

- Végül is bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket a zombik – gúnyolódtam, mire csak megrázkódott a kuncogástól, s bólintott. – Hogyan védekezel a vámpírok ellen? – jött az én kérdésem. Gondoltam, ha már zombik megtámadhatnak minket akkor vámpírok miért ne?

- Csillámport szórnék magamra – mondta. – Egy Alkonyat -féle vámpír biztosan megrémisztené őket, kivéve ha előtte nem faltak fel a zombik – magyarázta.

Alig tértem észhez érdekesebbnél érdekesebb kérdéseit hallva, de felettébb élveztem viccelődését és szórakozottságát. Niall mellett igazán nem volt alkalmam unatkozni egész út alatt, hiszen ha nem beszélgettünk akkor énekelni kezdett valami elképesztő elvékonyított és hamis hangon, amit alig bírt ki a fülem, viszont a nevetését annál jobban szerettem. Ha meghallottam azt akkor egyből nekem is nevetnem kellett, aztán csak azon nevettünk, hogy látszólag a másik minden ok nélkül nevetni kezdett.

- És pár percen belül magunk között tudhatjuk a One Direction négy tagját! – szakadt meg az eddig autót betöltő zene az egyik rádióvezető lelkes hangjával. A férfi még mondani akart valamit, de Niall egy gyors mozdulattal elkapcsolt az adásról és próbált mélyeket lélegezni. Mi baja lett?

- Minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul. Nem értettem, hogy az elhangzottaknak mi köze lehetett Niallhez. Bármi is volt látszólag rosszul érintette őt.

- Persze – erőltetett mosolyt az arcára. – Csak nem szeretem a fölösleges fecsegéseket a rádióban – magyarázta, ám tisztán látszott rajta, hogy füllentett. Ráhagytam.

- Ahogy gondolod – mosolyogtam rá nyugtatóan, miközben figyelmem az egyre közelebb kerülő táblának szenteltem. – Megérkeztünk – mosolyogtam elégedetten.

- És most pontosan merre? – kérdezte lelkesen, jobban körbenézve a külváros békés házain.

Hat óra lévén a nap készül lebukni a horizont alá, noha még volt néhány óránk, hogy megtaláljuk a boltot, s ne sötétben keljen tapogatóznunk egy teljesen idegen városban.

- Ühmm... – mormoltam, ugyanis kérdésére nem tudtam pontos választ adni. Egyelőre abban reménykedtem, hogy a belvárosba gond nélkül beérünk, nem hogy még megtalálunk egy kis boltot olyan könnyedén és egyszerűen. Az nem az én stílusom lett volna. Hát nem is így lett.

- Jó, most már tényleg kérdezzünk meg valakit – morgolódtam hangot adva elégedetlenségemnek, mikor Niall egy újabb kanyarba navigálni. Természetesen férfi lévén és kezében a telefonja GPSével nem igazán hajlott az ötletem felé, de nem állíthatott meg. Nem akartam egész éjszaka a városban tekeregni!

Szerencsémre az egyik pirosnál sikerült elkapnom egy húszas évei elején tartó lányt, aki türelmesen útba igazított, majd tovább ment.

- Én is ezt mondtam! – motyogta sértetten Niall, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt és tüntetőleg kibámult az ablakon.

- Nem, te balra akartál menni – makacskodtam.

- Balra, jobbra...ugyanaz! – ellenkezett, mire ismét nevetnem kellett rajta.

Úgy gondoltam, határozottan jó ötlet volt őt elhívnom magammal, fogalmam sem volt, hogy mikor nevettem valakin, s valakivel ennyit, mint ma, ráadásul a vissza út még hátra volt.

Negyedóra alatt meg is találtam a boltot, ahol már vártak rám, s segítettek felpakolni a növényeket a platóra. Csak remélni mertem, hogy minden növényt sikerült átvennem, ha már idáig eljutottunk. Főleg mert nem igazán szerettem volna visszajönni néhány sziromért, mert bármennyire is élveztem a szőke, anyósülésen meghúzódó fiú társaságát a hosszú órás út igazán fárasztó volt. A lábaim zsibbadtak, a szemem égett a koncentrálástól és éhes voltam. Nagyon!

- Vége? – kérdezte Niall felegyenesedve, mikor egy hatalmas lendülettel visszaültem a furgonba és becsaptam magam után az ajtót. Kissé elbóbiskolhatott, míg én a növényeket intéztem.

- Úgy van – bólintottam. – És éhes vagyok, szóval addig nem hagyjuk el ezt a nyavalyás várost, amíg nem találunk valami ehetőt – magyaráztam. Igen, sajnos hajlamos voltam túl dramatizálni a dolgokat, mikor éhes voltam, de Niall nem szólt semmit. – Mi van? – kérdeztem zavartan, kissé észbe kapva kirohanásom miatt.

- Semmi – vigyorogta továbbra is, miközben kék szemeivel zavartalanul figyelt mindvégig, amíg kiirányítottam magunkat a parkolóból.

Volt valami a tekintetében és a mosolyában, ami ugyan teljesen zavarba hozott, mert ismét olyan elszántsággal bámult, mint legelső találkozásunkkor a kávézóban, de most mégis bosszankodás helyett csak mosolyogni bírtam rajta.