17. Félelem

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a héten nem igazán jelentkeztem, de nem voltam gép közelbe, így friss fejezetet sem tudtam tenni. Meg aztán utol értem saját magam, szóval ideje ismét belehúznom az írásba.(:

Köszönöm a rengeteg díjat, kommentet és nem utolsó sorban a több, mint 100 követőt! Imádlak benneteket!<3(:

Xoxo.Bri.

17. Félelem

„Féltem önmagamtól, féltem az élettől, tőled is féltem.”

Az emberek nem hiába akarnak felejteni. Nem hiába menekülnek az emlékeik elől, a rossz pillanatok elől, a kínos incidensekből. Hiszen félnek. Félnek saját maguktól. Attól, akik lettek annak a bizonyos rossz dolognak a következményeképpen. Elakarják temetni a fájdalmat, az őket marcangoló, mélységes hiányt és kellemetlenséget, mely elől talán nem is képesek menekülni. Mert nincs kiút számukra. Mert valamit meg kellett tanulniuk az által, hogy történt velük valami, ami az egész életüket felforgatta akár jó, akár rossz értelemben. Emlékezniük kell rá, hogy tanulhassanak belőle, hogy erősebbek legyenek tőle. Erre csak azután döbbentem rá miután rá akadtam a cipős dobozban elrejtett, évekkel ezelőtt íródott levelemre. Én magam mégis tanácstalan maradtam. Velem mi van? Én mit tegyek, ha akár akarok, akár nem, de felejtek? Én kihasználhatom eme lehetőségem? Egyáltalán megéri elfelejtenem mindent? Hiszen tanulnom kellene belőlük, ráadásul sem a fájdalom, se a magány elől nem menekülhetnék. A történtek a csontomba ivódtak, minden mozdulatomba benne voltak. Nem menekülhettem.

Minden annyira megváltozott körülöttem a levél után. Ismét olyan egyedül éreztem magam, mintha ezek pár napja történtek volna, mintha ismét fel kellett volna állítanom magam körül egy ledönthetetlen, erős várat, mely megvédett mindentől. A világtól, az emberektől és az érzelmektől egyaránt. Olyan átkozottul üres voltam.

A virágok illata betöltötte az egész helyiséget, miközben a rendelést vizsgálgattam egy kissé meggyűrődött papíron. Sorba olvastam el újra és újra a növényeket, ám a szavak nem igazán jutottak el a tudatomig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mégis mit olvastam alig pár másodperce, s annyira le voltam strapálva, hogy ez nem is igazán érdekelt. Csak remélni mertem, hogy Grace nem fog nagyon leszidni, ha valamit elrontok.

Legalább egy hete így teltek a napjaim, miközben egyszerre reménykedtem a felejtésben és féltem is tőle. Olyan megtépázottnak éreztem magam belülről, hogy senkivel sem voltam képes beszélgetni. Grace bármennyire is próbálkozott képtelen volt kiszedni belőlem pár szónál többet, Niallt pedig egyenesen kerültem. Ha megláttam őt inkább más felé mentem abban bízva, hogy ő nem vett észre, az üzeneteire nem feleltem, s a telefont sem vettem fel. Egyszerűen meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, nem akartam vele beszélgetni, nem akartam őt még csak látni sem, mert teljesen összezavart. Repedést indított a körém zárult falon, amit nem hagyhattam. Azok után, amit Kevin tett velem nem engedhettem, hogy ismét tönkre tegyen valaki. Többet nem bírtam volna el.

Ahogy meghallottam az ajtó felett lévő csengő hangját a szívem egyből tripláját verte, mint ahogyan mindig, mikor látogató érkezett az apró boltba. Mindig attól féltem, hogy Niall lesz az, hogy itt nem tudok előle hova menekülni.

- Miben segít... – kezdtem volna a jól begyakorlott, rutin kérdést, ám szavaim hamar elakadtak, mikor tekintetem találkozott az ismerős, értetlen kék szempárral. – Szia! – nyögtem ki végül, mikor már nem bírtam tovább a közénk állt némaságot.

Egy sötétkék melegítőnadrágot viselt szürke pulcsival. A kék baseball sapkája lelapította szőke tincseit, melyek néhol a szemébe lógtak.

- Miért kerülsz? – kérdezett rá nyíltan, halkan. Hangja szomorúnak és tanácstalannak tűnt, annyira megsajnáltam, de beismerés helyett, csak kihúztam magam és igyekeztem megacélozni hangszálaim.

- Nem kerüllek – hazudtam. Egyenesen a szemébe, ami tisztán láthatóan szörnyen esett neki.

- Legalább ne hazudj – kért. – Szóval? – buzdított az igazságra. – Nem akarok levakarhatatlannak tűnni, de nekem úgy tűnt, hogy kedvelsz...most hirtelen mi lett? – kérdezte.

Gondolataim sebesen kattogtak a válaszon, ám ajkaimat nem bírtam válaszra nyitni, csak bámultam sápadt bőrére, vékony ajkaira és elképesztően kék szemeire, melyek teli voltak érzelmekkel.

A némaságot a mobilom csörgése zavarta meg, ami harsányan villogott Grace nevével. Megmentőm, gondoltam.

- Ezt muszáj fel vennem – sóhajtottam alig hallhatóan, hirtelen mintha minden erő kiment volna a tagjaimból. Mindenemből. Sután a készülék után nyúltam, majd elhúzva az apró zöld ikont fülemhez emeltem azt.

Mikor legközelebb felnéztem Niallnek hűlt helye volt. Csak az ajtó csilingelése jelezte távozását, s még elkaphattam sietős alakját a kirakatból. Elviharzott. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellett volna vagy sem, mindenesetre nem éreztem jobban magam.

- Minden rendben, Valery? – kérdezte Grace, mikor pár perc múltán feltűnt neki hangulatom, mely immár normálisnak számított.

- Persz...sze – nyögtem. A bűntudat, miszerint válasz nélkül hagytam a szőke fiút, s ilyen csúnya mód leráztam őt az eddiginél is jobban elkezdett frusztrálni.

- Megnézted a cipős dobozt? – kérdezte halkan, szomorúan.

- Ühüm – motyogtam. Ahogy ismét a szemem elé vetültek a sorok csak még inkább rosszul lettem, s sírás fojtogatta a torkomat. Alig kaptam levegőt.

- Jaj, Kincsem – sóhajtotta. – Túl leszel rajta – ígérte. – Mindig túl vagy rajta!

- Persze – ismételtem, bár a hangomból egy cseppnyi meggyőződés sem hangzott. Mégis hogyan lehet túl ezen az ember?

- Zárd be a boltot és menj haza – kérte. – Pihend ki és szedd össze magad!

- Rendben – bólintottam, bár ezt nem láthatta.

Még váltottunk pár szót, de aztán hamar bontottuk a vonalat, s én bezárva magam után a helyiséget elindultam gyalog haza. Reméltem, hogy a friss levegő kicsit jót fog tenni, de éppen csak annyira segített, hogy hazáig kibírtam sírás nélkül.

A otthonom szinte kongott a némaságtól, mikor beléptem rajta, majd becsuktam magam után az ajtót.

Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Talán órákon keresztül csak fel-alá járkáltam a lakásban, miközben könnyeimmel küszködtem és olykor a telefonra pillantottam.

Beszélni akartam valakivel. Valakivel, aki talán az első pillanattól kezdve átlátott rajtam, aki szavak nélkül megértett, s nem olyannak látott, akinek akart, hanem olyannak, amilyen valójában voltam. Én. Valery.

Erősen ajkamba haraptam, mintha ezzel megtudtam volna szabadítani magam a kísértéstől, de semmit sem használt. Ujjaim között a telefonnal harcoltam saját magammal, miközben hagytam, hogy könnyeim elinduljanak lassú útjukon.

Vajon mit gondolna rólam, ha megtudná a múltam? Szörnyetegnek tartana, mert elvettem egy ártatlan életet? Szánalommal tekintene rám? Egy szerencsétlen, fiatal lánynak tartana, akinek sürgős segítség kellene? Nem. Erősen kételkedtem ezekben, mégsem tudtam megmozdítani ujjaimat, hogy felhívjam őt.

Mozdulatlanságomból kopogtatás ébresztett fel, aminek hatására egyből ledobtam mobilom a kanapéra, s inkább megindultam a hang felé. Arra számítottam, hogy Grace lesz az, s ez a gondolat pár pillanatra még fel is villanyozott. Tévedtem.

Kobakján most nem volt sapka, de tincsei így is le voltak lapulva, s szemeiben semmit sem változtak az érzelmek.

- Niall? – kérdeztem bizonytalanul, mikor nem akart megszólalni. Csak bámult rám, s látszólag nagyon visszatartotta magát, hogy ne mondja ki gondolatait. Ajkai többször is szólásra nyíltak.

- Addig nem megyek el, amíg egy érthető választ nem adsz nekem! – mondta ki végül teljesen magabiztosan és elrendíthetetlenül.

- Jó – mondtam egy mély levegővétellel. Szavam nem csak őt, de engem is meglepett.

- Jó? – döbbent meg, mint aki maga sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan célba ér, de nem foglalkoztam kérdésével.

- Gyere! – intettem neki egy gyors mozdulattal, majd meg sem várva reagálását megindultam az emelet felé abban bízva, hogy nem fordított hátat, s jött utánam.

Hallottam lépteinek sietős dobbanásait a lépcsőn, majd a maga után becsukott szobám ajtajának kattanását.

- Nem értelek – mondta, mikor szava fosztottan, tehetetlenül megtorpantam a szobám közepén. Értetlenül, zavartan nézett körbe a helyiségben, melyben utolsó látogatása óta sem változott semmi.

Úgy gondoltam, hogy fölösleges lenne magyarázkodnom. Nem is tudtam volna számára rendesen elmondani a történetem, így ajkaim továbbra is vonallá préselve hatalmas lendülettel megindultam a szekrényem felé, melyből aztán könnyed mozdulattal kotortam elő a dobozt. A rántásom hatására az hangosan ért a földön, s teljesen kiborult. Azokat még követte néhány naplóm, amiket hirtelenjében megragadtam és Niall elé dobtam.

A szőke fiú csak csendben, teljesen ledöbbenve figyelte mozdulataim, majd mikor látta, hogy befejeztem a rombolást, s megtörten leültem az ágyam szélére leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse az elé vetett tárgyakat.

A percek mintha lelassultak volna. Minden másodperc egy örökké valóságnak tűnt, miközben figyeltem elmélyült vonásait, ahogy a kupac mellett térdelt és olvasott. Égtem a vágytól, hogy leolvashassak valamit az arcáról, mikor kezébe vette a fényképeket, majd a levelet, ám tekintetem inkább elfordítottam. Féltem attól, hogy mit is látnék az arcán. Egyenesen rettegtem attól, hogy azokat a sorokat elolvasva csak feláll és elmegy. Örökre. Hogy nem kér belőlem többet, hogy soha többé nem akar majd látni, pedig azt sem akartam, hogy maradjon. Fogalmam sem volt, hogy mit is akartam igazából.