18. Nincs semmi, ami eltántorítana

18. Nincs semmi, ami eltántorítana

„Lehetséges, hogy szeressenek bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, bármilyen szégyenletes titkok és bármilyen sötét árnyak rejlenek is a múltunkban, és a szerelemben el lehet dobni a maszkokat és az álarcokat.”

Minden annyira elnémult és lelassult. Szinte hallottam szívemnek minden dobbanását, miközben a vérem áramlása ott sistergett a fülemben, ahogy ujjaimmal babráltam és próbáltam nem teljesen összekavarodni gondolataim kusza fonalai között. Csak vártam és reménykedtem. Vagyis igyekeztem rájönni, hogy miben is kellene reménykednem. Abban, hogy elmegy? Abban, hogy itt marad? Nem tudtam. Semmit sem tudtam.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, mikor Niall egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a múltamban annak a néhány feljegyzésnek és fényképnek a segítségével, amik engem mindannyiszor a pokolba taszajtottak egész életemben. Te úristen, gondoltam, hányszor kellett ezt átélnem? Nem tudtam válaszolni a saját magamnak feltett kérdésre, ám azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy ez a legkisebb gondom. Sokkal nagyobb megválaszolatlan kérdések is vártak még rám a nap folyamán, amikre igazán csak Niall tudott volna felelni. Itt marad? Elhagy? El akar majd felejteni? És én? Én elakarnám őt felejteni? Ahogy ezen gondolkodtam úgy éreztem, hogy képtelen lennék őt elfeledni. Nem tudnám magamból kitörölni szőkés, kócos tincseit, ég kék szemeit vagy vicces nevetését. Ebben biztos voltam, mégis tudtam, hogy tévedek. Eltudnám felejteni őt is, ahogyan magamat is. Mindent és mindenkit. De ezt akarnám? Tudatom legmélyére söpörni minden együtt töltött pillanatunkat? Egy laptopon őrizni az alig elkezdődött múltunkat? Igen, gondoltam, ha ezt kérné akkor képes lennék megtenni. De magamtól semmiképp. Ez az ő döntése.

Hallottam halk mocorgását, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálhat. Már azon gondolkodtam, hogy kiment a szobából, sőt, a lakásból is, de aztán ismét meghallottam őt. Nem, még mindig itt volt. Nem mertem felnézni. Egyszerűen képtelen voltam levenni tekintetem kopott körömlakkomról, s izzadó tenyeremről. Nem tudtam, mi vár rám és nem voltam felkészülve semmire.

Mintha pakolt volna. Hallottam a papírok súrlódását, a doboz tetejének puffanását, mintha lecsukta volna az elé vetett múltamat, s jó mélyre visszarakta volna a szekrényem nyikorgó ajtaja mögé.

Aztán végül megállt előttem. Gondosan szemügyre vehettem fehér edzőcipőjét, amit talán pár napja törölhetett tisztára. Mintha oldalt még fűfoltos lett volna.

- Valery? – szólított a nevemen bizonytalanul, alig hallhatóan. A hangja pár pillanatra megnyugtatott, olyan tisztán és szépen csengett, hogy néhány tizedmásodpercre teljesen megfeledkeztem mindenről. Még mindig a cipőjét bámultam, amit megunhatott, mert végül lehajolt elém, hogy rá figyeljek. A szemem elé kúszott kócos haja, aggodalmasan csillogó, gyönyörű szeme és arcának minden porcikája, mely most csak rám összpontosult. És még mindig itt volt.

- Most már értesz? – kérdeztem halkan, s nem csak arra gondoltam, hogy az elmúlt időben kerültem, hanem arra az estére is, mikor mindketten csak egy lépésre voltunk attól, hogy felfedjük a titkainkat egy növényekkel telerakott, kopott plató tetején.

- Tudod, kezdem úgy érzeni, hogy te egyáltalán nem ismersz engem – mondta kissé zavartan, mégis halványan mosolyogva. Mintha megakarta volna törni a már hosszú ideje elnyúlt feszült pillanatot, mely mindkettőnk idegeivel jól szórakozhatott. Kicsit sikerült neki.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza. Hogyne ismertem volna, hiszen igyekeztem minden megjegyezni és feljegyezni róla. Ő volt Niall James Horan Mullingarből. A srác, aki valamiért Londonba költözött, majd végül ide menekült. Egy kicsit elbizonytalanodtam, tényleg nem ismertem volna őt eléggé? Vagy ő nem árult el magáról eleget?

- Szerinted ez eltántorít attól, hogy veled legyek? – kérdezte hitetlenkedve, mintha csak a gondolat is felháborítaná.

- Niall, beteg vagyok – közöltem vele a tényeket. A szavak olyan idegenül szakadtak ki ajkaimból, hogy még én magam is beleborzongtam ridegségükbe. Ezt még Niall nevének említése sem tudta egyensúlyozni, mert valljuk be, igazat mondtam. Bármennyire nem gondoltam erre, bármennyire próbáltam ezt titkolni magam elől a tény az tény maradt; beteg voltam egész életemben. Elvégre milyen normális, egészséges ember felejtené el az életét csak úgy? Ki ölné meg a saját gyermekét? Ki menekülne el a saját otthonából? Ki engedne ennyi mindent egy olyan szörnyetegnek, akibe őrült mód még szerelmes is volt. Ki?! Senki! Csak én!

- Attól még nem látlak másképp, mint eddig – mondta, s akaratlanul is fanyarul elmosolyodtam. Nem tagadta, persze, fölösleges is lett volna, s valószínű ellenkezésén csak még inkább felkaptam volna a vizet.

A tudat, hogy végre bevallottam magamnak; igenis beteg vagyok, teljesen letaglózott. Olyan képek ugrottak a szemem elé, amik halálra rémisztettek. Orvosok, hatalmas injekciók, kényszerzubbonyok...

- Valery! – fogta kezei közé Niall mind két kezem, mikor észrevette az arcomon végig futó rémületet. Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem vagy őrült! – szögezte le. – Erről te nem tehetsz és ettől még nem vagy más mint a többiek! – bizonygatta.

- Nem vagyok más? – kérdeztem hitetlenkedve, láttam vonásain, hogy így utólag megbánta eme kijelentését. – Csak ha éppen egyszer rám köszönsz nem foglak felismerni! A saját szüleimet nem ismerném fel! Saját magamat nem szoktam néha felismerni! – fakadtam ki. Éreztem, ahogy a meleg, sós könnyek végig csordogáltak az arcomon, s én alig kaptam levegőt a tüdőm fájdalmas összeszorulásaitól. Úgy szipogtam, mint aki menten megfullad.

- De én felismerlek, én tudom ki vagy! – felelte végül Niall, miközben letörölte könnyeimet, s felülve mellém szorosan karjaiba vont.

Hallottam szívének gyors ritmusát, éreztem mellkasának lélegzetvételét, ahogy elnyúlt velem az ágyon, s egy percre sem engedett öleléséből. Csak csendben szorított és hagyta, hogy megnyugodjak és megbizonyosodjak róla; nem hagyott el. Itt volt mellettem még azután is, hogy a fáradtság és a hirtelen jött megnyugvás teljesen maga alá temetett.

Mikor ki tudja mennyi idő elteltével magamhoz tértem továbbra is éreztem a melegséget adó karok ölelését, noha már koránt sem voltak olyan erősek, mint elalvásom előtt. Ő is elaludt.

Hosszú percekig figyeltem nyugodt, kisfiússá vált vonásait. Vékony ajkai elnyíltak, ahogy lélegzett, szempillái olykor megrebbentek és karjai hol erősebben szorítottak, hol gyengédebben. Kíváncsi lettem volna rá, hogy álmodott-e valamit és ha igen akkor mit. Talán akkor jobban kitudtam volna ismerni azt az ír fiút, aki annyi titkot és újdonságot rejtegetett számomra, aki mindannak ellenére, hogy milyen vagyok továbbra is itt volt mellettem.

Óvatosan kezdtem el mocorogni, mikor meghallottam hasának korgását. Először nem igazán tudtam, hogy melyikünk is lehetett, mert én magam is éhes voltam, de aztán sikerült rájönnöm ugyanis továbbra is Niall mellkasán fekve sokkal hangosabban hallottam az övét.

Sikeresen kikászálódtam öleléséből, bár úgy tűnt ez eléggé nyugtalanná tette. Pár pillanatig össze-vissza mocorgott, s mintha motyogott is volna valamit, de a szavak teljesen összemosódtak, ahogy elharapta a végüket.

Végül aztán magamra szóltam, hogy nem illene ilyen sokáig őt bámulnom, s meggyőződve róla, hogy minden, ami múltamra emlékeztethetett visszakerült a szekrénybe lementem a konyhába, hogy mindkettőnk számára összeüthessek valamit harapnivalót.

Sosem voltam valami nagy gasztronómiazseni, de azért az egyszerű ételekkel sikerült életben tartanom magam, s reméltem, hogy ezúttal vendégemet is.

A rántotta finom illata lassan, de biztosan betöltötte az egész lakást, amitől csak még éhesebb lettem. Épp azon gondolkodtam, hogy fel kellene keltenem Niallt, mielőtt kihűl az ennivaló, de eme gondomat ő maga megoldotta, mikor megjelent az apró helyiségben.

A ruhája kissé gyűrötten és elcsúszva állt vékony alkatán, szőke haja még kócosabb volt, mint máskor és szemeiben látszott, hogy alig tért magához. El is bizonytalanodtam, hogy egyáltalán ébren van, s nem csak álmában követte az illat nyomát.

- De finom illata van – mormolta, majd zavartan hasára tette kezét, mikor az ismét megkordult és tudomásunkra adta türelmetlenségét. – Bocs – nevetett fel.

- Akkor ülj le és egyél – intettem az egyik szék felé, mire csak mosolyogva bólintott és követte kérésem, amíg én leültem vele szemben.

Próbáltam nem őt figyelni, bár nem mintha igazán zavarta volna nyílt bámulásom. Lelkesen viszonozta tekintetem, miközben én próbáltam szemének kékjéből akár a legapróbb változást is észrevenni felém. Nem. Semmi sem változott. Ugyanolyan kedvesen és barátságosan nézett rám, ahogyan eddig. Nem láttam benne ítélkezést vagy éppen szánalmat, ami megnyugtatott. Ahogy ez láttán feloldódott bennem gyomrom görcsössége azonnal enni kezdtem, s egy hamar utolértem Niall falánkságát is.

- Köszönöm – mondta Niall, miközben a mosogatóba rakta a tányérját, amit aztán én is követtem. Majd később elmosom, gondoltam.

- Én köszönöm – néztem fel rá őszintén. Ahogy a szavak elhagyták a számat hatalmas megkönnyebbülés és hála járta át a testem, s kételkedtem benne, hogy ezt valaha is viszonozni tudom az ír fiúnak.

- Még ne köszönj semmit – sóhajtotta kissé aggodalmasan, s egyből tudtam, hogy mire gondol.

- Hé! – léptem hozzá közelebb, bár megérinteni nem mertem. Pedig kezem bizsergett, hogy végig simíthassak arcán. – Nem tudsz olyat mondani, amitől kevésbé bírnálak – biztosítottam egy halvány, magabiztos mosollyal, ami látszólag jobb kedvre derítette, s megtette, amihez nekem nem volt bátorságom.

Érintése kissé érdes és kemény volt a sok gitározástól, mégis meleg és kellemes, ahogy végig simított az arcomon és a válaszomra várt. Csak annyi tellett tőlem, hogy megrebbenő szempillákkal átadtam magam a pillanatnak, majd nem sokkal később megérezhettem ajkaimon ajkainak ízét. Óvatosan és gyengéden csókolt, miközben még mindig az arcomat simította, s másik kezével a derekamnál szorosabban ölelt magához. Azokban a végtelennek, mégis olyan rövidnek tűnő percekben végleg eldőlt bennem; nincs semmi, amivel eltudna ijeszteni maga mellől. Egy ilyen srácnak nem lehetnek szörnyű titkai.