19. Harmadik randi

19. Harmadik randi

„Nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék.”

Elfogad. Elfogad olyannak, amilyen valójában vagyok. Elfogad annak a virágárus lánynak, aki elfelejt dolgokat, elfelejti az életét és saját magát is. Egyáltalán nem néz rám másként, s noha kíváncsi, de nem érzem magam kellemetlenül, mikor erről kérdez. Mert tudom, hogy nem rosszindulatból teszi, mert tudom, hogy tényleg érdekli, amit mondok és meghallja minden szavam. Hall és lát engem. Az igazi Valeryt. De amennyire örülök ennek annyira rettegek is. Elvégre nem akarom elfelejteni őt. Nem akarok megfeledkezni kedves viccelődéséről, zavaráról vagy bármely vele kapcsolatos dologról. Szükségem van az emlékére és a tudatra, hogy ilyen srác tényleg létezik és tényleg érdeklem őt. Mindezek ellenére is.

Néha elgondolkodom, hogy vajon álmodom-e az egész életem. De aztán rájövök, hogy az a sok szörnyűség, amelyek lapok őriznek jól elzárva a szekrényemben nem történhettek volna meg ilyen valósághűen, ha ez mind csak egy álom lenne. Ráadásul Niall csókja sem lenne olyan édes, és valószínű felkelnék még mielőtt megtörténhetne. De ha esetleg valóban álmodnék akkor nem akarok felkelni. Nem most.

A falam, ami megvédett tőle véglegesen lebomlott tegnap vagy talán még előbb csak nem akartam elismerni. Most pedig ő jön. Megígérte, hogy ma mindent elmond, ha cserébe elmegyek vele egy harmadik randira. Eszembe sem jutott volna nemet mondani.

Fényképek díszelegtek mindenhol. Némelyiken a családjával volt, míg másokon a barátaival pózolt hol öltönyben, hol idióta fejet vágva, nagyszerűen szórakozva. A képeken igazán boldognak tűnt, kék szemei igézően és barátságosan csillogtak minden kattintáskor, s bármennyire is próbáltam rájönni, hogy eme csillogás még mindig meg van-e a tekintetében nem tudtam biztos választ adni. Nem voltam benne egészen biztos és ez kicsit bántani kezdett. Mégis mi történhetett?

Néhány barátja hihetetlen mód, de ismerősnek tűnt, bár ezt igazán képtelenségnek gondoltam. Elvégre valószínűleg soha nem beszéltem velük, mégis...mintha valahol már láttam volna őket.

Például az egyik képen egy göndör, barna hajú fiúval volt. A srácnak átható zöld szemei voltak, miközben átkarolta Niallt és féloldalasan mosolygott, amitől arcán megjelent egy édes gödröcske, amiatt nem tudtam eldönteni biztosra, hogy hány éves is lehetett. Vidámnak tűntek mindketten, ahogyan az összes képen. És nem csak a göndört tartottam ismerősnek. Volt egy barnább bőrű, hatalmas szemű srác, akinek minden képen fel volt zselézve a haja. A másiknak kedvesen csillogó kék szemei voltak és ajkain cinkos mosoly virított. Ismét egy másiknak pedig elég változatos frizurái voltak. Hol a göndörkéhez hasonlított, hol a kék szeműhöz, de volt, hogy teljesen le volt vágva a haja, míg a másikon már zselézte. Honnan a fenéből ilyen ismerősek?!

Ez a lakás teljesen ellentéte volt az enyémnek. Hiszen itt minden olyan személyesnek és barátságosnak tűnt. Minden Niall stílusát és személyiségét tükrözte, bár az illatok melyek a konyhából kezdet el kiszűrődni nem igazán voltak bizalomgerjesztőek.

Persze már akkor elkezdtem kételkedni Niall főzéstudományában, mikor kijelentette, hogy nála vacsorázunk és ő fog főzni. Azon az estén még a biztonság kedvéért elmentettem a közeli pizzéria telefonszámát, bár ezt nem akartam az orra alá kötni. Nem akartam megbántani, s noha bíztam benne, hogy tévedni fogok akkor vált igazán világossá számomra, hogy tényleg nem lesz belőle soha sem séf, mikor megérkeztem és nyakig lisztes volt.

- Ezt szerintem nem gondoltam át teljesen – mormolta zavartan, miközben lisztes kezével a hajába túrt.

- Nagyon úgy tűnik – nevettem fel a látványon. Elképesztően nézett ki a foltos trikójával és maszatos arcával. Szőke tincsei már-már fehérnek tűntek a sok igazgatás miatt.

- De ura vagyok a helyzetnek! – biztosított, miközben elállt az útból és beljebb invitált. – Addig nézz körbe, ha gondolod – ajánlotta, s válaszomra sem várva tűnt el a konyhában. Reméltem, hogy nem azért, mert ott felejtett valamit a tűzön és látta a feltámadó füstgomolyagokat.

Szóval kis időt hagyva neki körbenéztem a nappaliban, amely nem tűnt igazán másnak, mint talán a szomszédé vagy annak a szomszédjáé, mégis...Mégis az egész olyan Nialles volt és ez tetszett benne a legjobban.

Végül aztán inkább követtem őt a konyhába, amit talán most használhatott először. Legalábbis, ahogy végig néztem a kiszakadt cukros zacskót, a betört tojást és sok más egyebet nagyon is kételkedtem benne, hogy annyira jártas lenne az ilyenekben.

- Segítsek? – kérdeztem bizonytalanul, remélve, hogy nem nevetem el magam ismét a fenekén lévő tenyérnyom láttán.

- Tudod...értékelném, ha úgy tennél mintha minden a legnagyobb rendben lenne – sóhajtotta kissé összevont szemöldökkel, tanácstalanul végig nézve a helyiségen. – Amúgy nem vagyok ám ennyire béna! – bizonygatta. – Jó, persze nem tudok annyira főzni, de ennyire ügyetlen sem szoktam lenni...egyszerűen csak...későn keltem, aztán csomó minden nem volt itthon és féltem, hogy nem készülök el időre... – magyarázta, s bár nem mondta ki én teljesen tisztában voltam idegességének valódi okával.

Ma rajta volt sor, hogy az utolsó, közöttünk húzódó titokról is lerántsa a leplet. Emiatt egyértelműen ideges volt, s meg sem hallotta, ha azt mondtam neki, hogy nincs olyan, amivel megtudna ijeszteni. Persze a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy nem-e vámpír, de csak kinevetett és megrázta a fejét. Akkor azért megnyugodtam.

- Szerintem szedd rendbe magad – tanácsoltam. – Addig én megmentem a menthetőt – néztem körbe a konyhában, bár fogalmam sem volt, hogy valóban mit is fogok itt kezdeni.

- De nem azért jöttél, hogy eltakarítsd az én szemetem – kezdett ellenkezni, de én csak megráztam a fejem és elkezdtem kitaszigálni a világos helyiségből.

- Menj! – löktem még egy utolsót rajta, miközben biztató mosolyt villantottam felé és bevetettem magam a konyha rejtelmeibe.

Először rendbe tettem a szétszakadt zacskókat és eltört dolgokat, majd letöröltem az asztalt és a kredencet, hogy aztán gyorsan felsöpörjek és egy vizes ronggyal áttörölgessem a linóleumot. A legtöbb dolgot visszatettem oda, ahol a helyét sejtettem, s folytattam a halak és a sajt gyors megpanírozását. Örültem, hogy legalább a rizst nem égette oda. Nem is olyan menthetetlen, gondoltam, miközben megfordítottam az egyik sajtot.

Percekig hallgattam a tus monoton zaját, miközben Niall zuhanyzott és igyekeztem úrrá lenni kíváncsiságomon, hogy mégis mit titkolhat. Mégis mi késztetheti ekkora aggodalomra azt a fiút, aki amúgy mindig vidám és nyugodt?

Lehet egyáltalán annál kétségbeejtőbb dolog, mint amit én elmondtam neki? Szerinte képes lennék őt elítélni azok után, amiket megtudott rólam és a múltamról?

- Wáoh – nyögött fel meglepetten gondolataim központja, mikor belépett a konyhába és jobban szétnézett a rendbe rakott helyiségben. – Mondtam már, hogy csodálatos vagy? – kérdezte vigyorogva, mire csak felnevettem és igyekeztem nem elpirulni. Úgy gondoltam, hogy csak viccelődött, bókja mégis jólesett, s kicsit zavarba is hozott.

- Mondanám, hogy teríts meg, de félek, hogy azokat is eltörnéd – kezdtem el piszkálódni, hogy eltereljem figyelmét lángoló arcomról, mely csak még pirosabb lett hálás pillantását érezve.

- Ez nagyon csúnya volt – mormolta megjátszott sértettséggel, amin én még jobban szórakoztam. – És még ki is nevetsz... – horkantott elképedve, miközben összefonta maga előtt a karjait, s igazán engesztelhetetlennek látszott.

- Ne haragudj – mentem bele a játékba lebiggyesztett ajkakkal, igazán bűnbánó vonásokkal. – Most nem szólsz hozzám? – kérdeztem kissé meglepetten, amit azonnal próbáltam leplezni, s én magam is megsértődni hátat fordított alakjának. – Hát jó – adtam ki szipogó hangokat, mint aki tényleg szívére vette elutasítását. – Akkor én jobb, ha megyek is – sóhajtottam feladóan, megtörölve kezem a konyharuhában, lassan araszolva a kijárat felé.

Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem fog megállítani, de aztán a két, körém fonódott kar meggátolt nem csak a tovább menetelben, de még a mozgásban is. Frissen zuhanyzott, finom illata bekúszott az orromba, ahogy teljesen hozzám simult és magához ölelt.

- El ne merj menni – szavai noha parancsolónak is tűnhettek volna a szomorú és talán kétségbeesett hanglejtése miatt tudtam, hogy ez már nem tartozik a játékhoz. Komolyan gondolta szavait, de nem mostanra, hanem azután miután elárulta titkát.

Óvatosan fordultam meg ölelésében, hogy bátran nyaka köré fonhassam karjaim és biztosítsam afelől, hogy kitartok mellette. Bármit is mondjon.

- Maradok – mosolyogtam rá halványan, teljesen átadva magam annak a tökéletes és békés varázsnak melyet közelsége nyújtott. Talán a végtelenségig képes lettem volna nézegetni jóképű, de azért még kisfiús vonásait, elképesztően kék szemeit és szőkés, még vizes haját.

Most először én tettem meg a kezdő lépést, hogy ajkait az enyéimen érezhessem. Belül féltem a visszautasítástól, de úgy tűnt Niallnek ez eszébe sem jutott. Lágyan, mégis némi kétségbeeséssel csókolt vissza, ahogy szorosabban ölelt és úgy tűnt nem is igazán akart elereszteni. Én pedig ennek igazán örültem.

- Tudod, ha nem eresztesz el sosem leszünk kész – mormoltam két csók között, mire ő szórakozottan vállat vont, de aztán végül elengedett. Legszívesebben azonnal bújtam is volna vissza hozzá, már csak azért is, mert ahogy eltávolodtunk tisztán érezhetően visszatért belé a szorongás az elkövetkezendő vallomása miatt.

Közel sem volt olyan vidám a hangulat, mint eddigi randijaink vagy egyszerű találkozásaink alkalmával, pedig védelmére legyen mondva, hogy ő is próbálkozott és igyekezett nem arra gondolni, ami előttünk állt. Csak sajnos a java még hátra volt..