21. Jövő

21. Jövő

„Az igazi szeretet ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem.”

Kezdtem azt hinni, hogy valóban álmodom, mert képtelenség, hogy mindez velem történik meg. Képtelenség, hogy ilyen boldog legyek és minden ennyire klappoljon az életemben. Egyelőre. Vele.

Mióta belépett az életemben minden annyira egyszerű és vidám. Persze még mindig aggódom, hogy belém csap a ménkű  és elfelejtek mindent, de már nem félek, mert tudom, hogy ő velem van. Hogy segít, ha majd eljön az idő és nem hagyja, hogy elvesszek az öntudatlanságban és a felejtésben. Megtart és szorosan fog. Remélem sosem ereszt.

Mintha évek óta így telnének a napjaink. Vagy ő jön át vagy én, mikor épp nem dolgozom, vagy ketten megyünk el valahova sétálni. Olyanok vagyunk, mint a normális, egyszerű emberek. Mert mikor vele vagyok akkor nem Valery vagyok az emlékezetkiesős csaj, hanem Valery, Niall barátnője. És ő sem Niall Horan a One Direction ír származású énekese, hanem csak Niall a barátom.

Természetesen ott bujkál bennem a kisördög, hogy ez meddig is fog tartani, de egyelőre igyekszem nem erre gondolni. Csak próbáljuk kihasználni az időt, amíg nyugodtan éldegélhetünk egymás mellett anélkül, hogy őt a média vagy a menedzsment zaklatná vagy én teljesen magamba fordulnék.

Amúgy még mindig hihetetlen számomra, hogy egy híres énekes a barátom. Elképesztően tartom, hogy egy olyan fiú mellett lehetek, akiért milliók vesznek meg és biztosan megfojtanának egy kanál vízben, ha megtudnák a kapcsolatunk. Erre a minap rá is kérdeztem. Mármint arra, hogy nem követik őt lépten-nyomon paparazzik és hasonlók. Minden, ami a nagykönyvben meg van írva. Azt mondta, hogy néhány befolyásos kapcsolattal és persze rengeteg pénzzel minden elintézhető. Inkább nem is firtattam tovább a témát. Rossz belegondolni, hogy fizetnie kell azért, hogy békén hagyják. Hogy élhesse az életét.

Niall rengeteget mesélt a sztárság árnyoldalai mellett a barátairól is. Azokról a fiúkról, akikkel estékről estékre léptek fel a rajongók előtt, hogy kiénekeljék a lelküket is. És olyankor olyan boldognak tűnik, látom rajta, hogy imádja a fiúkat, ahogyan ők is őt. Tényleg mintha testvérek lennének. Ezért is lehet nehéz neki ez az egész. Ott van az énekléshez való szenvedélye, a barátai iránti kötődése, de annyi minden van, amiből elege van és ami miatt nem akar kiszakadni a mi kis világunkból. Pedig tudom, hogy vissza fog menni. Vissza kell és valószínű majd vissza is akar térni a világába. Oda, ahova tartozik, s ahova talán én majd nem tudok beleférni.

Mindenesetre ezt is próbálom tudatom mélyére söpörni, hogy ne gondolkodhassak rajta. Inkább próbálom magam elé képzelni azokat a jelenteket, amiket mesélni szokott, a sok kellemes pillanatot, amitől visszatér a szemeibe az a bizonyos csillogás.

Ott van például Harry. A göndör hajú, zöld szemű srác, aki nagyszerű hallgatóság, de akkor érzi magát a legjobban, mikor meztelen lehet. Furcsa.

Ott van Liam, akire mindig is nagy testvérként tekintett már a megismerkedésük első perceitől kezdve. Elvileg fél a kanalaktól és túl érett a korához képest, de nagyszerűen lehet vele bolondozni.

Zayn a félig pakisztáni srác, ami aztán meg is magyarázta barna bőrét és vonásainak jellegzetességét. Tele van tetoválásokkal, ahogyan Harry is és lassan Louis is, de ő kezdte el ezt az egészet. Van egy barátnője a Little Mixes Perrie Edwards.

Louis a legidősebb a bandában, de ezt senki sem mondaná meg róla. Folyton valami csínyen töri a fejét, Niall állítása szerint a fiú sosem fog felnőni. Én pedig nem tudok ezzel ellenkezni, hiszen minden őrültségüket elmesélte, aminek általában Lou volt az értelmi szerzője.

- Mit írsz annyira? – kérdezte Niall kíváncsian, mikor besomfordált a szobámba és érdeklődve figyelte gépelő, kissé meggörnyedt alakomat.

- Csak a naplóm – mosolyogtam zavartan, miközben gyorsan elmentettem a leírtakat és egy gyors mozdulattal lecsuktam a gépet.

- Úúú – vigyorogta kíváncsian. – Rólam is írtál?

- Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem – feleltem sejtelmesen, hiszen eszembe sem jutott bevallani neki, hogy bejegyzéseim nagy részét az utóbbi időben ő tölti ki.

- Ez nem válasz – makacskodott.

- Akkor ne kérdezz! – vágtam vissza, miközben szórakozottan elé lépdeltem és engedve hívogató karjainak hozzá bújtam.

- Mit csinálunk ma? – szólalt meg végül, ám még mindig nem volt hajlandó ereszteni.

- Elmehetnénk Gracékhez – ajánlottam. – Folyton azzal nyaggat, hogy alig lát mostanság a virágbolton kívül, nem akarom megbántani – magyaráztam.

- Nekem oké – felelte könnyedén a fiú, miközben végre vagy inkább sajnos eleresztett, hogy beszélni tudjak az idős asszonnyal látogatásunkról.

Grace, ha lehet még jobban örült a körülöttem folyó dolgoknak, mint én magam, s ez melegséggel töltötte el a szívem. Igazán látszott rajta, hogy örül a boldogságomnak és fontosnak tartja, hogy miként is alakulnak a dolgaim.

Mikor beszámoltam neki erről az egészről nem nagyon lepődött meg. Persze gondolhattam volna, hogy ő már akkor tudta ennek a végét, mikor én még teljesen össze voltam zavarodva. Ráadásul azt is tudta, hogy ki is Niall igazából, szerinte még a kisgyerekek is sejtettek valamit, csak nem akartak illetlenek lenni és a dolog után járni. Csak én vertem a fejem a falba gondolatban, hogy nem jöttem rá erre előbb. Hiszen annyira nyilvánvaló volt és egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy miért nem vettem észre. Elvégre a tudtomon kívül sokat hallgattam One Directiont, hol a rádióban szólt, hol én kapcsoltam be vagy éppen az újságok voltak te velük. Majd kiszúrta a szemem a dolog én mégsem vettem észre, nem is igazán foglalkoztam vele, elvégre annyi más gondolkodni valóm volt. Ettől úgy éreztem magam, mint egy öregasszony, aki órákig keresi a szemüvegét, ami vagy a kezében van vagy a feje tetején.

A ténynek, miszerint szeretnénk átmenni hozzájuk délután nagyon örült és izgatottan kezdte el sorolni, hogy az utóbbi időben mennyi finomságot sütött, ugyanis a három kisgyerek látogatása is a mai napra esett, hogy a szüleik kicsit kipihenhessék magukat a hétköznapok őrült rohanásában.

- Minden rendben? – kérdeztem zavartan, mikor a telefonbeszélgetésből visszatérve a szobámba Niall az ágyam szélén ücsörgött és rezgő mobilját szorongatta.

- P-persze – motyogta kissé meglepetten, ám szavai szerintem még saját magának is hamisnak tűntek.

Csak rá kellett néznem szomorú, bűntudatos vonásaira, hogy tudjam kik is kereshetik.

- Fel kellene venned – mondtam. – Csak hogy tudják, nem esett bajod – biztattam, hiszen láttam rajta, hogy mennyire viaskodik magában. Ujjai hol a hívás fogadásra csúsztak, hol el a képernyőről.

- Igen? – szólt bele végül, mikor megnyomta a kis ikont és füléhez emelte a készüléket. Hangja kicsit megremegett, de igyekezett úrrá lenni érzelmein. – Csá, Liam – köszönt, mikor meghallotta a vonal túlsó végén lévő hangot. Ajkaira halvány mosoly költözött, amibe egyszerre volt szomorúság és boldogság barátját hallva.

Sokat keresték őt. Egy nap akár többször is, de Niall ritkán vette rá magát, hogy válaszoljon is a hívásokra vagy az üzenetekre. Azt mondta, hogy örül, hogy ilyen fontos a barátainak, de közben zavarta is a dolog, mert csak még jobban összezavarodott, a beszélgetéseik miatt nem tud sosem döntésre jutni. Mondjuk szerintem még magának is füllentett. Egyszerűen csak nem akart döntésre jutni, hiszen mindketten tudtuk, hogy ez a két élet nem egyeztethető össze. Én nem akartam a világ szeme elé kerülni azzal, hogy a barátnője vagyok, de nem is tarthattam őt vissza az igazi életétől.

- Persze, minden rendben – felelte Niall, s nagyon igyekezett minden boldogságot összesűríteni a hangjában. – Többiek? – kérdezte, majd pár pillanatig hallgatott, ahogy Liamre koncentrált. – Az király! – adott lelkesedésének hangot, ám szerintem ez nem csak nekem tűnt hamisnak, hanem a barátjának is, mert hosszú másodpercekig csak a néma csönd uralkodott közöttük.

Bármennyire is próbáltam kerülni az ilyen gondolatokat olykor-olykor mégiscsak letámadtak és nem tudtam szabadulni a kételyektől. Néha eljátszottam magamban, hogy Niall itt marad velem és ezeknek a boldog napoknak sosem lesz vége, de legbelül mindig is tudtam, hogy ez csak ábránd marad. Mert ő nem volt itt igazán boldog. Persze tudtam, hogy velem az és sokat segítek neki, mert gyakran mondta és láttam is rajta, de..de az a csillogás a szemeiben nem volt meg. Egy egész más fajta fény volt a szemében, ami nekem szólt, de tudtam, hogy ez nem lesz elég élete végéig. És ha mást nem akkor én fogom őt visszaküldeni. Még a gondolatra is összeszorult a torkom.

- Valery? – lengette meg előttem Niall a kezét, hogy végre rá figyeljek.

- Tessék? – kaptam rá a tekintetem kissé megszeppenve, igyekezve a pillanatnak élni és nem a jövőnek. A jövő gondolatától csak összefacsarodott a szívem.

- Minden oké? – kérdezte bizonytalanul, mintha sejtette volna, hogy min gondolkodom.

- Persze – mosolyodtam el halványan, remélve, hogy nem lát át rajtam. – Ezt én is kérdezhetném.

- Hiányoznak – vallotta be, miközben ölébe vont, ahogy elé értem.

- Úgyis nem sokára látod őket – kotyogtam ki meggondolatlanul, mire értetlenül, összevont szemöldökkel nézett fel rám, ahogy még mindig a derekamat ölelte, én pedig a nyakába kapaszkodtam. Orromba kúszott parfümjének finom illata.

- Tessék? – kérdezte makacsul, mikor látta, hogy nem akarom tovább feszegetni a témát.

- A barátaid és szereted őket – magyaráztam ki magam végül. – Nem létezik, hogy így és most legyen vége ennek.

- Mikor megyünk? – kérdezte végül, miközben egy hatalmas lendülettel elnyúlt az ágyon én pedig akaratlanul is követtem őt egy apró sikkantás kíséretében. Értettem a célzását és örültem is neki, én sem akartam erről többet beszélni.

- Ráérünk olyan kettő körül elindulni – mondtam, miközben lopva az órára pillantottam és mosolyogva vettem észre, hogy addig még van egy óránk.

- Szuper – mosolyogta, ám gondolatai nem egészen itt jártak, ahogy rá hulló tincseimmel babrált az ujjai között, míg én még mindig felette támaszkodtam és figyeltem eltűnődött vonásait.

Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzon, mert akkor én is ezen kattogtam. Márpedig ma már nem akartam ezen morfondírozni, elvégre tudtam, hogy erre még lesz elég időm. Akár akarom, akár nem.

Lassan lejjebb hajolva hozzá szórakozottan apró puszikat nyomtam ajkaira, amit először megmosolygott, majd elmélyített.

- Szeretlek – motyogtam még mindig kábultan, ahogy elhúzódtam tőle és igyekeztem bepótolni az oxigénhiányom.

- Én is téged – felelte azonnal, ahogy őszinte tekintetét az enyémbe mélyesztette és ismét magához húzott pár apró csókra, miközben mellkasára vont és szorosan ölelt.