22. Palacsinta

22. Palacsinta

„Kockáztassatok, tévedjetek, és legyetek maszatosak!”

Csak figyeltem a három apróságot, mikor megérkeztek Gracehez és hatalmas lelkesedéssel ugrottak a nyakunkba. Törékeny testük melegséget és szeretetet sugárzott. Olyanfajta szeretetet, amit csak a gyerekek tudnak és talán az állatok. Azt az érzést, amiről tudod, hogy őszinte és a lehető legerősebb. Mert őket még nem rontotta meg az élet pimaszsága és romlottsága, mert az ő világuk még olyan ártatlan és tiszta, hogy képtelenek lennének nem őszintén érezni egy másik ember felé, aki fontos számukra.

Miközben belülről mart az a bizonyos érzés, amit már akkor is éreztem, mikor a skacok először találkoztak a szőke fiúval eltűnődtem. Vajon az én babám fiú lett volna vagy lány? És milyen nevet adtam volna neki? Ha fiú lett volna akkor szerintem Owen, ha pedig lány akkor Emily vagy Shopie. Vajon jó anyuka lettem volna? Mit tennék, ha elfelejteném? Képes lennék elfelejteni a saját gyermekem? Remélem nem. És milyen élete lenne? Ő maga milyen lett volna? Mit örökölt volna az apjától? Szeretné őt? Változott volna bármi is, ha megszületik? Angyalomnak nevezném, mindenféle beceneveket mondanék neki vagy a nevén hívnám?

Sosem tudom meg.

Forró könnyeim lassan folytak végig kipirult arcomon, miközben pötyögtem a gépen, majd elmentve azt hangos zokogásba törtem ki, ahogy ujjaim belemartak a hasamba, ahol egykor meg nemszületett kicsikém lehetett.

A fájdalom és a veszteség érzése elemi erővel tört rám, szét marta a mellkasom és majd megfojtott a  hatalmas gombóccal a torkomban. Alig kaptam levegőt.

Igazságtalannak tartottam ezt az egészet, hiszen én akartam a babát. Én nem akartam őt megölni, mégis elvették tőlem és én nem tettem ellene semmit. Előbb kellett volna megszöknöm, nem szabadott volna hagynom, hogy ez történjen! Borzasztó ember vagyok!

A könnyek elhomályosították a látásom, mikor sikerült kinyitnom a szemem és mély levegőket vennem a teljes összeomlás elkerülésének érdekében. Nem sikerült. Ugyanúgy fájt és ugyanolyan szörnyetegnek tartottam magam.

Önmarcangoló gondolataimból a telefon csörgése zavart meg, ami kicsit visszarántott a valóságba, ám nem tudtam, jó ötlet lenne-e felvenni a készüléket, hiszen tudtam, hogy Niall keresett a ma estével kapcsolatban. Tegnap még tudtam tartani magam, de ha meghallja, hogy mennyire össze vagyok törve nem fog nyugodni.

Újabb mély levegőket vettem, miközben igyekeztem megacélozni hangom, hogy magabiztosabban szólhassak bele a telefonba, mikor felvettem azt.

- Tessék? – szóltam bele bizonytalanul. Hát ennyit a magabiztosságról...

- Akkor át jössz ma? – kérdezte lelkesen. Hangom gyengeségét kezdetleges bizonytalanságnak fogta fel, ami megnyugtatott, de tudtam, hogy még korántsem vagyok túl a nehezén.

- Persze! – feleltem, ám hangom most is megremegett.

- Valery, minden rendben? – kérdezte komolyabban, s én hirtelen nem tudtam, mit is kellene mondanom.

- Persze – ismételtem. Még én magam is hamisnak tartottam a szavaim, nemhogy ő...

- Valery! – szólt rám kérlelően, hogy ne hazudjak neki.

- Én... – szívtam be a levegőt, hogy ezzel is időt nyerjek. – Én csak elgondolkodtam – sóhajtottam végül, s noha tudtam, hogy folytatnom kellene fogalmam sem volt arról, hogy miként is tegyem. Féltem nyíltan kimondani a tényeket. Hogy milyen borzasztó is vagyok. Egy gyilkos.

- Ne menjek át? – kérdezte vigasztalóan, de csak megráztam a fejem.

- Nem kell – mondtam végül, mikor rájöttem, hogy előbbi mozdulatom nem láthatta. – Rendben leszek – ígértem, bár ebbe saját magam sem voltam biztos.

- Ahogy gondolod – mondta végül, mintha tudta volna, hogy most egyedül kell lennem, hogy lenyugodjak és rendbe tegyem magam. – De ha bármi van hívj! – tette hozzá, mire akaratlanul is felnevettem. Imádtam, mikor aggódott értem. Törődött velem.

- Rendben – feleltem végül őszintén, hiszen ezt mondania sem kellett volna. Ő lett volna az első, akit hívok, ha szükségem van valakire.

- Amúgy mit szólnál, ha együtt főznénk valami teljesen újat? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmem.

- Jó lenne – mondtam, miközben megnyaltam könnyeimtől sós ajkaim. Teljesen kiszáradtam. – Akkor majd megyek.

- Akkor majd gyere – mondta búcsúzóul, majd bontottuk a vonalat.

A telefont könnyed mozdulattal dobtam magam mellé az ágy puha takarójára, majd térdeimen megtámaszkodva arcom a tenyereimbe temettem. Le kellett nyugodnom, elvégre ilyen állapotban nem akartam beállítani Niallhez. Nem akartam elrontani a kedvét és ezzel együtt egy csodálatos estét.

Hosszú percekig hallgattam az egész lakásba beállt csendet és saját akadozó lélegzetvételem. Ez arra emlékeztetett, mikor még nem ismertem Niallt. Pontosan ilyen üres és néma volt a lakás, amíg ő be nem toppant az életembe és fordított fel mindent. Aztán eszembe jutott az is, hogy talán hamarosan ismét ilyen lesz az életem. Üres, csendes és megtört. Ha ő visszamegy az eredeti életébe én ismét egyedül leszek az emlékeimmel, melyek egyszer csak felőrölnek és megőrjítenek belülről.

Miután úgy éreztem, hogy képes leszek átvészelni ezt a napot több könny nélkül elmentem letusolni és eltüntetni keserűségem nyomait kipirosodott, kissé feldagadt szemeimből.

Egy virágos szoknyát vettem magamra egy saruval és a biztonság kedvéért egy fekete kardigánt is magammal ragadtam arra az esetre, ha a levegő lehűlne a későbbi órák során.

Niall nem igazán lakott messze tőlem, csak pár sarkot kellett mennem, hogy felismerjem a barátságos, apró lakást, mely mostanság a szőke fiú otthonát rejtette.

A szandál alig pár milliméteres sarka halkan kopogott a poros aszfalton, miközben ütemesen igyekeztem barátomhoz. A lassan szállingózó szél ellenére is szokatlanul jó idő volt, de arra nem mertem volna fogadni, hogy ez meg is marad, hiszen a házak mögött, valahol a horizontnál már szürke felhők gyülekeztek.

Szerettem itt élni. Ez az aprócska város jelentette igazán az otthonomat és nem az, ahova nap mint nap visszamentem és elmenekültem a külvilágtól. Elvégre az a lakás nem rejtett mást számomra csak szomorúságot és egyedüllétet. Arra pedig nem vágytam többé.

Rutinos mozdulatokkal léptem be az ismerős lakásba, miközben hangosan elköszöntem magam és másodpercekig csak hallgattam Niall sietős lépteit az emelet felől.

Ajkain hatalmas mosoly pihent, ahogy néhány lépéssel letudta a lépcsőfokokat, ám nem kerülte el figyelmem, ahogy végig nézett rajtam. Azt nem tudtam, hogy szokottnál csinosabb öltözékem miatt vagy mert biztos akart lenni abban, hogy tényleg minden rendben van-e, de mindenesetre elhangzott szavai igazán jólestek.

- Csinos vagy – mosolyogta, miközben átölelte a derekam és gyors csókot lopott tőlem. – De ugye tudod, hogy nem vállalok érte garanciát? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mármint ha piszkos lesz a főzéstől – tette hozzá gyorsan, mielőtt másra is gondolhattam volna. Akaratlanul is néhány piszkos gondolat kúszott a fejembe, ahogy megértettem szavainak másik jelentését és inkább nem mondtam semmit. Csak elmosolyodtam, lábujjhegyre álltam egy újabb csókért és hagytam, hogy bevezessen a konyhába.

- És mire gondoltál? – kérdeztem kíváncsian, még mindig vigyorogva.

- Majd akkor megtudod, ha átöltöztél – sóhajtotta gondterhelten, még mindig a ruhámat bámulva. – Adok ruhát, annak nem baj, ha piszkos lesz – mondta magabiztosan, s én inkább nem is ellenkeztem. Csak követtem őt a szobájába, mely ha lehet még Niallesebb volt. A világos falakon képek és rajzok díszelegtek, néhány ruha fellelhető volt a szoba különböző pontjain, ahogy a DVD tokok is elég gyakoriságnak számítottak. Az ágya szét volt túrva, valószínű azóta hozzá sem nyúlt mióta ki kelt belőle.

- Tessék – adta oda az egyik piros melegítőnadrágját és fehér pólóját, amit találomra kirántott a szekrényből. – Lent leszek a konyhában – mondta, mire csak bólintottam.

Ahogy kattant az ajtó óvatos mozdulatokkal kibújtam a ruhámból, amit aztán gondosan kiterítettem a szék háttámlájára, hogy ne gyűrődjön össze, majd magamra vettem az adott göncöket. Mindegyiknek Niall illata volt és én alig bírtam megállni, hogy ne szagolgassam folyton a pólót, mely a nadrággal együtt is több számmal nagyobb volt megszokott ruháimtól. Miután a hajam is lófarokba fogtam alig ismertem magamra, de ez nem különösebben érdekelt. Kényelmes volt és Niall illatú.

Mikor leértem a szőke fiú már az egyik szakácskönyvet lapozgatta és elmélyülten dobolt a fakanállal. Már előre láttam, hogy micsoda katasztrófa fogja érni ismét a konyhát.

- Na? – kérdeztem szórakozottan, hátulról átölelve vékony derekát. – Palacsinta? – kérdeztem meglepetten. – Nem arról volt szó, hogy valami újat csinálunk? – kérdeztem, miközben az oldalához léptem, hogy könnyebben áttudjon ölelni egyik karjával.

- Én még nem csináltam palacsintát veled, szerintem te sem velem – magyarázta. – Úgyhogy ez mindkettőnknek új lesz! – vigyorogta büszkén.

- Nagyon ügyes – nevettem fel elismerően, s inkább el is kezdtem elővenni a hozzávalókat, míg Niall egy hatalmas műanyag tálat talált.

Kezdetben elég zökkenő mentesen ment a dolog, mindent összekevertünk anélkül, hogy kárt tettünk volna a konyha épségében, ám mikor a sütéshez került a sor Niall hatalmas vágyat érzett, hogy bemutassa tehetségét a palacsinta megfordításával. Aztán én is.

- Niall! – sikítottam fel elképedve, mikor a fiú olyan magasra dobta a kereknek egyáltalán nem mondható lapot, hogy az neki csapódott a plafonnak, kicsit oda ragadt, majd pár másodperc múltán elém esett.

- Direkt volt! – vágott vissza, de alig tudta visszatartani a nevetését. – Mutasd te, ha jobban tudod! – nyomta a kezembe a félig megsült adagot. Noha nem volt olyan látványos, mint amit az ír fiú mutatott nekem az imént, de legalább vissza esett a tepsibe. – Te most nagyon elhiszed magadról, ugye? – durcáskodott.

- Hát mit ne mondjak...született tehetség vagyok – vigyorogtam önelégülten, miközben figyelmem ismét az ő próbálkozására terelődött.

- Vigyázz! – sipítottam, mikor nagy igyekezetében el hátrált a szekrényekig, hogy a palacsinta visszaessen a helyére.

- Mi? – kérdezte értetlenül, ám már késő volt. Ő hatalmasat csúszott az ott hagyott pocsolyában, amikor elmosta a tálat a palacsinta pedig a fején landolt. – Ez meleg! – panaszolta, miközben sietve lehajította magáról a tésztát és arcán egy halvány fintorral nézett fel rám. Én pedig abban a pillanatban elnevettem magam. Összegörnyedve, könnyeimet törölgetve kapaszkodtam az asztal szélében, miközben elterült, maszatos alakját figyeltem a földön.

- J-Jól...jól vagy? – nyökögtem még mindig fuldokolva.

- Te most rajtam nevetsz? – kérdezte megjátszott sértettséggel, ajkai szegletében egy gonosz mosollyal.

- Dehogy is – ráztam meg a fejem, s továbbra is nagyszerűen szórakoztam a helyzetén.

Épp az utolsó könnycseppeket próbáltam eltüntetni a szememből, hogy tisztábban lássak, ám végül csak a loccsanást és valami hideget éreztem magamon. Pár pillanatig nem mertem elvenni a kezeim a szemem elől, de aztán mégis csak megtettem és meghökkenve figyeltem, ahogy a fehéres tészta végig folyt ruháimon és bőrömön egyaránt. Niall pedig csak önelégülten vigyorgott kezében a műanyag tálkával.

- Na? Ki is nevet most? – kérdezte pökhendin.

- Biztos nagyon megütötted magad – biggyesztettem le ajkaim, ám a mosolygást nem tudtam abbahagyni. – Gyere! Hadd öleljelek meg! – tártam ki a karom, miközben igyekeztem őt sarokba szorítani.

- Már így is piszkos vagyok! – hátrált a kredencig. – Menj innen! – nevetett.

- Hát jó – játszottam el a megbántottat, miközben igyekeztem a legszomorúbb vonásokat magamra erőltetni, majd megfordulni, hogy valóban elmenjek. Most nem kellett annyit várnom, mint múltkor. Gyorsan és magabiztosan ragadott karon, hogy néhány ügyes mozdulattal a kredencre ültessen és lábaim közé álljon.

- Nem mész te sehova – mosolyogta mindent tudóan, ahogy megtámaszkodott a két oldalamon és közelebb hajolt egy, vagyis inkább néhány csókért.

Ajkainak nyers, palacsinta tészta íze volt, bár az is lehet, hogy miattam. Egy idő után nem igazán tudtam eldönteni soha sem, hogy hol végződök én és hol kezdődik ő.

- Menj, zuhanyozz le – mosolyogtam maszatos, kócos arcát látva.

- Nem akarsz menni előbb? – kérdezte lovagiasan, de csak megráztam a fejem.

- Nem hagylak a konyhában – ráztam meg a fejem. – Menj – taszítottam rajta gyengéden, hiszen én is minél előbb sorra akartam kerülni. Egy idő után igazán kellemetlen és undorító volt a rajtam folyó tészta.

Míg Niall elment letusolni én addig igyekeztem rendbe szedni a konyhát, bár ez koránt sem volt olyan egyszerű. Főleg mert én is kezdtem ragadni a kosztól.

- Nyiss ajtót, kérlek! – kiabált le a fürdőszobából Niall, mikor meghallotta az ajtó kopogását. Először nem igazán díjaztam ötletét, hiszen senki előtt nem akartam ilyen állapotban mutatkozni, s eme meggyőződésem csak akkor vált teljesen bizonyossá, mikor megtettem, amit kért és négy meglepett szempár nézett vissza rám.