26. Nem lehetek önző!

26. Nem lehetek önző!

„Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.”

Soha többé nem akartam felkelni. Nem akartam semmi mással foglalkozni csak Niall körém fonódó karjaival, leheletének nyugodt ritmusával és melegével a tarkómnál, ahogy szorosan hozzám bújva szunyókált. Csak erre akartam koncentrálni, akár életem végéig is, ha lehetséges lett volna. De sajnos nem volt az. Bármennyire is küzdöttem az ébrenlét ellen nem tudtam továbbra is összeszorított szemekkel feküdni és hazudni saját magamnak is a mai napról. Nem menekülhettem ez ellen is.

A reluxákon halványan bukott át az a gyér napsütés is, amit a hajnal nyújtott. A gyertyák teljesen leégtek, csak a szétfolyt viaszfoltokat hagyták maguk után emlékül, míg én pár pillanatra visszatértem az együtt töltött estéhez. Olyan végtelennek tűnt az egész, mintha évekig simultunk volna egymáshoz és nem csak pár óra erejéig. Kiábrándító volt ez a tény.

Lassan ültem fel, miközben magamhoz rángattam a ruháim és suta, fásult mozdulatokkal öltöztem fel a növények takarásában, lábamnál a még mindig alvó fiúval.

Erőszakosan húztam végig tincseimen az ujjaim, bár gyanítottam, hogy ez sem igazán segített szétbomlott, kócos frizurámon, ahogy óvatosan letérdeltem Niall mellé és percekig csak figyeltem ellazult arcát.

Szempillái olykor megrebbentek, ajkai résnyire nyíltak, miközben lélegzett és fedetlen mellkasa is hasonló ritmusban mozgott fel-le. Élénken élt bennem a látvány, amit most a pléd takart el tekintetem elől. Szinte éreztem, ahogy a bőröm felforrósodott az ismét rám törő emlékektől, így igyekeztem ismét feljebb kalandozni a bámulással. Visszatértem az arcához és ahhoz a kis piros folthoz a nyakánál, amit talán én okozhattam. Noha én nem néztem meg jobban magam, de érezve a tagjaim sajgását nem lepődtem volna meg, ha magamon is találok pár árulkodó foltot az estéről.

Olyan békésnek tűnt, miközben öntudatlanul elnyúlt a pléden és valószínű fogalma sem volt a valóságról. Vonásai, melyek amúgy sem voltak még annyira megférfiasodva most még kerekebbnek és gyermekdedebbnek tűntek, mint eddig bármikor. Mintha csak a dolgomat akarta volna megnehezíteni, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelenség lenne elhagyni egy ilyen fiút. Pedig pontosan erre készültem. Összeszorult a gyomrom.

- Niall – ejtettem ki gyengéden a nevét, miközben szórakozottan végig simítottam az arcán. Szívem szerint nem ébresztettem volna fel, hátha akkor az idő tényleg megrekedt volna, de belül tudtam, hogy ez hülyeség.

- Hmm – mormolta elégedetlenül, mikor egyre inkább kirángattam a sötétségből.

- El kellene mennünk, mielőtt kinyit a bolt – kuncogtam fel halkan, hiszen bármennyire is zavarba hozott a gondolat, hogy valaki így talál minket akaratlanul is viccesnek tűnt az elképzelés. – Niall – ismételtem a nevét kérlelően, ami hatásos lehetett, mert a gyerekes morgolódás helyett csak gyengéden megfogta őt simogató kezem, hogy ajkaihoz emelve bőröm apró puszit nyomhasson rá.

- Szia – köszönt kedvesen, élénken csillogó szemekkel. Majdnem elsírtam magam.

- Szia – mosolyodtam el, s reménykedtem benne, hogy ajkaim nem remegnek meg erőltetettségüktől. – Mennünk kellene – ismételtem, mire csak megadóan bólintott és elkezdte összeszedni a cuccait, miután magára rántotta az alsónadrágját. Addig én is összepakoltam a cuccokat és nagyjából helyre raktam boltot, hogy Gracenek egy szava se lehessen emiatt. Nem mintha szólt volna...

- Mi a terv mára? – kérdezte még mindig vigyorogva, kezemet szorongatva, amíg én a bolt bezárással ügyködtem. Örültem, hogy valamennyire takarva van az arcom tőle, mert tagadhatatlanul megvonaglottak vonásaim a fájdalomtól.

- Menj haza – adtam végül utasításba, még mindig a kulcsokkal babrálva. Csak ne kelljen rá néznem még, gondoltam. – Én is ezt teszem, összeszedem magam, visszaadom Gracenek a kulcsokat, aztán átmegyek hozzád – néztem fel rá, miközben minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy mosolyom a lehető legbiztatóbb legyen. De valami hiányozhatott, valamiért nem hitt nekem teljesen.

- Valery – ejtette ki gyengéden a nevem, akaratlanul is megborzongtam tőle és a torkomban feszülő gombóc csak nagyobb lett –, megbántad, ami történt? – kérdezte bizonytalanul, félreértve hangulatomat.

- Dehogyis! – feleltem azonnal, miközben biztatóan megszorítottam mindkét kezét, melyekkel eddig engem késztetett megállásra, ahogy maga felé fordított. – Egy percet sem bánok, amit veled töltöttem – tettem még hozzá őszintén, pár pillanatra megfeledkezve mindenből. Csak bámultam bele kék íriszeibe, melyek teljesen elnyeltek és magukba zártak. Kitudja, talán örökre.

- Akkor majd találkozunk, rendben? – kérdezte a biztonság kedvéért, mire erőltetetten felnevettem és bólintottam.

- Persze – mondtam, majd ujjaim kitépve fogásából karjaim a nyaka köré fontam és keserédes fájdalommal és élvezettel ittam magamban minden porcikáját. Próbáltam emlékezetembe vésni ölelésének biztonságát, ajkainak finom mozdulatait, ahogy megcsókolt és mindent, amit ő jelentett.

Nem akartam őt elereszteni, pedig így is tovább öleltük egymást, mint ami megszokott lett volna egy olyan búcsúnál, ami csak pár óra erejéig tart. Csak remélni mertem, hogy nem kezd el gyanakodni. Betudja minden furcsaságomat a tegnap estének és nem kíváncsiskodik.

- Akkor majd gyere – nyomott még egy csókot ajkaimra, amit én makacsul tovább nyújtottam, hogy aztán erőnek erejével tépjem ki magam szorításából.

- Sietek – biccentettem egy bárgyú, mű mosollyal, ahogy figyeltem laza, vidám mozdulatait, miközben hátat fordított nekem és egyre távolabb került.

Én is elkezdtem mozgatni befásult tagjaimat, hiszen nem akartam, hogy visszanézve ugyanúgy, ugyanott találjon a bolt bejárata előtt.

Ahogy egyre távolabb kerültem Nialltől a tény, miszerint itt és most számomra hivatalosan is vége lett mindennek kettőnk között teljesen maga alá temetett. Mozdulataim ha lehetséges még nehezebbek lettek, s minden vágyam az volt, hogy végre négy fal közé kerülhessek.

Az út most sokkal hosszabbnak tűnt, mint máskor. Minden lépéssel mintha kettőt léptem volna hátra, ám valahogy mégis csak elértem a kertet, majd a bejárati ajtót is. Alig találtam bele a lyukba, s mikor ez meg is történt majdnem a kulcsot is beletörtem az erőlködéstől. Nem kaptam levegőt.

Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttem, miközben neki dőltem és végig csúsztam egészen a földig. Így is csodának tartottam, hogy képes voltam eddig eljönni, azzal már nem próbálkoztam, hogy beljebb is lépjek a lakásban. Csak átadtam magam a fojtogató érzéseknek és könnyeknek, melyek már napok óta kiakartak törni belőlem.

A terv egyszerű volt. Niall mindenféleképpen ide fog jönni, én pedig eljátszom a hülyét. Azt aki minden egyes alkalommal vagyok, mikor az agyam úgy dönt, hogy bekattan. Eljátszom, hogy csak a tévéből és a hírekből ismerem, mint az X Faktorban felfedezett fiú banda, a One Direction ír származású tagját. Aztán elküldöm. Hogy utána mi lesz? Fogalmam sem volt róla. Csak abban reménykedtem, hogy nem sülök fel és nem könyörgök neki, hogy maradjon velem.

Nem tudom meddig ücsöröghettem a hátam az ajtónak vetve, szorosan körbeölelve a lábaim, majd meg fulladva a zokogástól, mely megállíthatatlanul tört fel újra és újra a torkomból. Elképzelésem sem volt arról, hogy miként is vészelem át a mai napot, miközben teljesen tudatában voltam annak, hogy ma mindketten megsérülünk. Talán örökre.

Az idő gyorsan telt. Túl gyorsan. Csak arra lettem figyelmes, hogy a telefon már legalább tizedszerre kezdett el csörögni, bár egy idő után már nem számoltam. Késő délután volt és a lábaim már teljesen elzsibbadtak, alig tudtam megmozdulni. Mondjuk kedvem sem volt igazán hozzá. Legszívesebben csak bebújtam volna az ágyamba. Elbújtam volna a takaróm alá és a felejtésbe menekültem volna, ami elől olyannyira rettegtem már hosszú ideje.

Épphogy megmosakodtam és némi smink segítségével elfogadhatóvá varázsoltam a kinézetem, mikor kopogtak. Még az ütő is megállt bennem, ahogy hallgatóztam, hogy nem csak képzeltem-e az egészet. De nem. A hang ismétlődött, de egyre türelmetlenebbül.

- Hát itt az idő – fújtam ki a levegőt remegve.

Lépteim bizonytalanok voltak, mintha bármelyik pillanatban összeeshettem volna a lépcsőfokokon. A szívem a torkomban volt, ami teljesen elszorult, s én alig kaptam tőle levegőt. Rosszul voltam. Egyszerűen undorodtam magamtól.

Rettegtem attól, ha meglátom Niallt minden tervem darabjaira hullik és én megadóan vetem magam a karjaiba. Muszáj volt észben tartanom, hogy nem lehetek önző. Csak ez visszhangzott a fejemben, de ettől még nem volt kevésbé fájdalmas.

- Val? – kérdezte Niall bizonytalanul. Mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendjén. – Minden rendben? Egy csomószor hívtalak – magyarázta aggodalmasan, többször is végig nézve rajtam.

- Bocsánat, segíthetek valamiben? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.

Nem lehetek önző! Vissza kell mennie az álmaiba!

- Ó, ne! – tántorodott meg Niall. – Ugye nem?! – kérdezte némi kétségbeeséssel a hangjában.

- Ismerlek? – folytattam tovább a színjátékom, s reméltem, hogy elég hihető vagyok. Eléggé hihető ahhoz, hogy ne engem válasszon.

- Valery, én vagyok az! Niall! – mondta félve, teljesen megrettenve a kialakult helyzettől. Csak annyit akartam mondani, hogy tudom, hogy nem felejtettem el és ugyanúgy szeretem, talán még jobban, mint eddig.

De nem lehetek önző! Szükség van rá máshol is!

- Niall? – ismételtem meg a nevét mintha csak ízlelgetném. – Niall Horan, nem? – játszottam meg a tudatlant. – A One Direction egyik énekese, nem?

- De-de! – kezdett heves bólogatásba, mintha remény csillant volna kék szemeiben.

- Öhm, király, de nekem...dolgom van – motyogtam, mintha tényleg sietős elintézni valóm lett volna. Pedig nem volt így. Csak azt vártam, hogy mielőbb az ajtó mögött lehessek. Nem tudtam, meddig bírom ezt.

- Valery, gondolkozz egy kicsit! – kérte. – Emlékezned kell rám! Hetek óta együtt vagyunk!

- Ne hülyéskedj! – szóltam rá, mintha tényleg kezdett volna elegem lenni ebből az egészből. – Sose jönnék össze egy sztárral! Képtelenség! – mondtam a szemeibe, s mintha ez hatott volna. Noha hátrált pár arasznyit szavaim erejétől, de már nem nézett olyan kétségbeesetten. Sehogy sem nézett. Mintha minden élet, érzés kihalt volna azokban a szemekben, melyeket annyira imádtam. Úgy éreztem, én is velük halok.

- Igen – mondta végül. Alig hallottam szavait. – Igazad van – bólintott, s valószínű csak saját magát akarta erről meggyőzni. – De azt tudnod kell, hogy a veled töltött idő volt a legszebb egész kibaszott életemben! – haragos volt. Ez már a szavain is meglátszott, de nem tudtam eldönteni, hogy haragja minek vagy kinek is szól igazán. Nekem? Magának? Az univerzumnak?

- Biztos – motyogtam zavartan, mintha valami elmeháborodottal beszélgettem volna. Fájt, hogy így viselkedtem vele. Nem érdemelte meg. Ő nem.

Nem lehetek önző!

- Nem zavarlak tovább – motyogta. Tisztán látszott, hogy dúlnak benne a különböző érzelmek és gondolatok. Néhány pillanatig még azt is elhittem, hogy elesik a hátrálásban, de aztán megtartotta magát és sebes mozdulatokkal fordított nekem hátat és sietett el. Mint aki nem tudta, hogy mit tegyen, mi legyen a helyes.

Némán folyó könnyekkel figyeltem távolodó alakját, míg teljesen eltűnt az utcában. Viszont amikor ez megtörtént a harag és a gyűlölet valami felsőbb hatalom iránt erőt vett rajtam, s olyan nagy lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy még az ablakok is beleremegtek. De azokban a pillanatokban még azt sem bántam volna, ha a falak is rám omlanak.

Nem lehetek önző...