6. Titok

Sziasztok!

Köszönöm a több, mint hetven feliratkozót, a lájkolókat és a kommenteket is. Elképesztően örülök, hogy eme történetemmel sem lőttem félre - egyelőre.

Amúgy nem régiben kértem egy kritikát DreamyGirl-től. Nagyon köszönöm neki! (:

Xoxo.Bri.

6. Titkok

„Csak azok érezhetik meg szívünk titkait, akiknek a szíve úgyszintén titkokat rejt magában.”

Miért megyek én ebbe bele? Nyugodtan elutasíthatnám, az arcába vághatnám a virágot, hogy szálljon le rólam és felejtsen el, mert nincs szükségem titokzatos, szőke srácokra, akik rám hozzák a frászt a pillantásukkal. Nyugodtan cselekedhetnék így, még bűntudatot sem kellene éreznem, hiszen szerintem tejesen jogosan ellenkeznék a meghívása ellen. Különben is, milyen épeszű ember menne el egy idegennel vacsorázni ezzel az első benyomással?! Hát én! Pedig magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért... Az lenne a legjobb, ha itthon maradnék és tennék arról, hogy a srác, vagyis Niall Horan feladja és békén hagyjon. Akkor miért nem így cselekszek? Miért vagyok mondhatni csinos felöltözve, várva a nyolc órát? Miért akarok vele elmenni? Miért megyek el vele?! NEM TUDOM!

Ujjaim hevesen mozdultak a billentyűzeten, miközben igyekeztem kiadni magamból felhevült gondolataim, s aggodalmaim egyaránt. Úgy pötyögtem, mint egy őrült, miközben tekintetem olykor-olykor az órára siklott, hogy meggyőződjek róla; még van tíz percem.

Ahogy az utolsó szavakat is leírtam mentettem a programot, majd kikapcsolva a gépet ismét a tükör előtt találtam magam. Sosem szoktam magam ennyit nézegetni, de képtelen voltam parancsolni a tagjaimnak, folyton megálltam minden tükör előtt, hogy leellenőrizzem magam, miközben szüntelenül azt hajtogattam, hogy nem akarok a srácnak tetszeni. Miért is akarnék?

Tekintetem pár pillanatra megállapodott a vázába rakott csokron, melynek levelei megadóan hajlottak oldalra, míg középen kék szirmok sokasága magasodott. Kétségtelenül szép volt.

Figyelmem ismét a tükörbe vándorolt, ahol még utoljára végig néztem farmerbe bújtatott lábaimon és azon az egyszerű halványkék toppon, amit előkotortam a szekrényemből és szürke, övvel díszített kardigánon, amit még felé vettem. Nem értem magam kiöltözöttnek, de kétségtelenül csinosabb voltam, mint átlagos napokon, főleg mert zuhanyzás után most nem vasaltam ki tincseim, így azok kissé kócosan és hullámosan omlottak egészen a hátam közepéig.

Egyáltalán miért izgulok azon, hogy mit fog szólni, tűnődtem felháborodottan, alaposan leszidva magam tinédzseres izgalmamon. Nem is kellene ezzel foglalkoznom, főleg nem azon aggodalmaskodnom, hogy elég csinosan vagyok-e felöltözve. Ugyan kit érdekel a véleménye?!

Veszekedésemből saját magammal végül egy rövid duda szó zökkentett ki, mire reflexszerűen kipillantottam a nappali ablakából. A fekete Range Rover kétségtelenül rám várt benne a szőke sráccal, akit most nem láthattam sötétített ablakok miatt.

Talán mégsem kellene elmennem, visszakoztam, miközben bizonytalanul hátráltam pár lépést, noha amúgy sem láthatott volna a függönyök miatt. Nem kicsit döbbentem meg a hatalmas, sötét járgányt látva, hiszen egyáltalán nem illett a fiúhoz. Kezdtem elveszíteni a fonalat vele kapcsolatban.

- A fene egye meg! – mordultam fel, mikor az autó ismét dudált egyet és a kiszállt belőle a szőke fiú, miközben én sietős mozdulatokkal magamhoz vettem a táskám és a lakáskulcsom, hogy bezárhassam magam mögött a bejárati ajtót. Igyekeztem rendszerezni felemelkedett pulzusom és lélegzetem, miközben a kulcsokkal szórakoztam, s táskámba süllyesztettem őket. Nem akartam, hogy lássa rajtam mennyire összezavarodok, s talán kicsit félek is tőle. Nem akartam neki megadni ezt a fajta örömöt.

- Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz – mondta, mikor csak pár lépésnyire voltam tőle, miközben ő az ajtónak dőlve várt rám.

- Nem igazán adtál választási lehetőséget – közöltem vele némi szemrehányással a hangomban, amire különösen figyeltem, hogy ne remegjen meg a zavartságtól. Nem igazán tudtam, hogy mit is kellene tennem.

- Választási lehetőség mindig van – érvelt, mintha csak esélyt akart volna adni, hogy meghátráljak az este elől, de makacsul ácsorogtam továbbra is előtte. Megakartam mutatni neki, hogy nem olyan könnyű rám ijeszteni vagy éppen összezavarni, még ha ez nem is így volt.

Mikor észrevette mozdulatlan eltökéltségem halványan, jókedvűen elmosolyodott és megkerülve az autót besegített az anyósülésbe.

Az autó belül még nagyobbnak tűnt, a sötétített üvegek miatt a kinti világ is homályosabbnak látszott, ám a utcai lámpák és a lakásokból kiszűrődött fények így is megvilágították a kerteket és környéket. Még így is barátságosnak tűnt minden a maga éjszakához készülődött békességével.

Az első pá perc elég kínosan telt, csak hallgattuk a rádióból szűrődő zenét, miközben ő az útra koncentrált, én pedig a mellettünk elhaladó házakra figyeltem.

- Honnan tudtad, hol lakom? – kérdeztem végül, hogy megtörjem a némaságot. Nem mellesleg ez tényleg azóta fúrta az oldalam, hogy a virágot megtaláltam az ajtóm előtt.

- Kicsi a város, nem volt nehéz rájönni – magyarázta sejtelmesen mosolyogva.

- Értem – bólintottam. – Ezért kinyomozod, hogy ki hol lakik és virágokat veszel nekik? – kérdeztem, bár magam sem tudtam eldönteni, hogy viccelődni vagy piszkálódni akartam-e. Mindenesetre ő nem vette magár a dolgot, halkan felnevetett és bizonytalanul ingatni kezdte a fejét.

- Valld be, még be is vállt volna, ha nem tőled veszem – mosolyogta továbbra is.

Niall annyira ellentmondásos volt. Pár napja még őrültnek is bizarrnak tartottam, aztán eljött értem ezzel a hatalmas, fekete autóval, amit csak a filmek gonosztevői szoktak használni, s amivel még rám is ijesztett, most pedig olyan...átlagos és normális. A nevetése és az ajkain játszó mosolya szimpatikussá tette, pont olyan fiúvá, akivel a legtöbb lány örömmel ment volna el randizni vagy bármi mást csinálni. Hirtelen nem tudtam megérteni, hogy mitől is tartottam, ám a bizonytalanság és a bizalmatlanság valahol hátul még mindig bennem veszített harcra készen. 

- Itt vagyok, nem? – kérdeztem végül, megengedve magamnak egy halvány mosolyt, amit bátorításnak vehetett, mert ismét fel nevetett és bólintott. – Amúgy hova viszel? – kérdeztem. Noha ismerős volt a környék, hiszen minden reggel erre haladtam el a busszal, de erősen kételkedtem benne, hogy a virágboltba mennénk. Nem is oda mentünk. Könnyedén suhantunk el a sötétbe borult kisbolt előtt, melynek virágai most ijesztő árnyékokként nyújtóztak el a kirakatnál.

- Elképesztően kevés lehetőség van ebben a városban – magyarázta. – De aztán találtam egy pizzázó félét, mármint...mármint remélem szereted a pizzát...? – zavarodott össze pár pillanat erejéig. Mint akit teljesen ledöbbentett még csak a gondolat is, hogy valaki nem szereti a pizzát.

- Nekem megfelel – bólintottam, akaratlanul is megmosolyogva reakcióját, mire megnyugodva kifújta a levegőjét és bekanyarodott a város talán egyetlen éttermének parkolójába.

Az étterem neve zölden világított a tetőn mellette egy félig megrágott pizza szelettel. A parkolóban egyszerű, hétköznapi autók pihentek, amiket valószínű a hozzánk hasonló fiatalok kértek kölcsön a szüleiktől. Niall Range Rovere magasan kitűnt mind közül, s erősen kételkedtem abban, hogy a fekete, ijesztő jármű is kölcsönbe lett volna. Bármennyire is volt fiatal, s jelen helyzetben kisfiús a szőke srác nem úgy tűnt, mint aki még a szülein támaszkodna az életben.

- Minden rendben, Valery? – kérdezte a fiú, mikor előzékenyen kisegített az autóból, s jobban szemügyre vette eltűnődött vonásaim.

- Persze – feleltem azonnal, kicsit megrázva magam a lehűlt, esti levegőben. Egyáltalán nem érződött a időjáráson, hogy a tavasz közepén tartottunk, bár ez nem is volt törvényszerű Írországban.

Megakartam kérdezni tőle, hogy honnan tudta a nevem, miközben megindultunk az épület felé, de aztán eszembe jutott, hogy azt is tudta, hol lakom. Ha azt kitudta deríteni akkor gondoltam a nevem megszerzése sem lehetett nagyon nehéz. Egy pillanatra elbizonytalanodtam azon, hogy a fiú ilyen könnyedén kiderített rólam dolgokat. Talán mégiscsak tartanom kellene tőle, tűnődtem.

A halványpirosra festett falakon képek díszelegtek az étteremben történt fontosabb eseményekről és világító pizzakarikák lógtak benne különböző feliratokkal vagy évszámokkal. Az asztalok egymástól egyforma távolságra voltak egy egyszerű halványzöld terítővel rajta étlapokkal és itallapokkal. A helyiség legvégén egy hosszú pult foglalta el az egész helyet, ahonnan csak úgy áradt az ételek fűszeres, finom illata. Egyből eszembe jutott, hogy ma még nem is ettem.

- Ahhoz mit szólsz? – biccentett az egyik fal melletti asztalhoz, mire csak bólintottam és követtem a szőke fiú alakját.

Ahogyan számítottam rá leginkább fiatalok voltak az asztaloknál, noha egy-két gyermekes családot is felfedeztem a kicsiknek való ülőkékkel és gügyögésekkel, miközben a hangszórókból szóló zene betöltötte az épületet és kellemes, családias hangulattal árasztott el mindenkit.

- Milyen pizzát szeretsz? – kérdezte pár másodperc múlva, míg ő az egyik étlapba temetkezett, én pedig teljesen megfeledkeztem az előttem sorakozó ételekről.

- Mindegy – feleltem, hiszen nem emlékeztem erre sem. Pár másodperc erejéig teljesen bepánikoltam, hiszen honnan is tudhatnám, hogy milyen ételeket szeretek, mikor nem is emlékszem rájuk, de úgy tűnt, hogy Niallt ez nem különösebben zavarja.

- Négy évszak? – kérdezte újabb másodpercek múltan, mire csak bólintottam. Tudnom kellene, hogy az milyen, kérdeztem magamtól, ám a külvilágnak nem mutattam tudatlanságom. Nem lehet olyan rossz...

A pincér hamar felvette a rendelésünket, így mi ismét kettesben maradtunk, ami számomra sokkal kellemetlenebb volt, mint eddig. Az idevezető úton Niall leginkább az útra koncentrált, aztán az étlapra, mikor megérkeztünk, de most már semmi sem kötötte le rajtam kívül. Ismét úgy éreztem, hogy átlát rajtam, amit pedig nem engedhettem meg nem csak neki, mert még mindig idegen volt számomra, hanem senkinek sem.

- Szereted ezt a dalt? – kérdezte halványan mosolyogva, mikor észrevette öntudatlan dobogásom az asztalon.

- Ezek szerint – nevettem kínomban, majd igyekeztem javítani szavaimon; – Igen, jól énekelnek.

- De fogalmad sincs, hogy kik ők – állapította meg ajkain egy halvány, szórakozott mosollyal.

- Nem igazán – ismertem be, ami mintha csak még jobb kedvre derítette volna.

- Ha jól tudom ők a One Direction – mondta, mire bólintottam.

- Te szeretet őket? – kérdeztem, hogy fenn tartsam a beszélgetést, míg várakoztunk.

- Mondjuk úgy, hogy fontos szerepet játszanak az életemben, ahogyan a zene is – felelte, s úgy tűnt többször is eltöprengett a válaszon, noha még így sem volt teljesen biztos abban, hogy ezt akarta mondani.

- Zenész vagy? – kérdeztem, mikor megmaradtak bennem utolsó szavai.

- Valami olyasmi – bólintott, mintha valamin nagyszerűen szórakozott volna, de nem árulta el, hogy min. – Gitározgatok – felelte.

- Nekem is van egy gitárom, de fogalmam sincs, hogy mikor nyúltam hozzá utoljára, talán már nem is tudnék – magyaráztam. Igyekeztem nem hazudni, de közben elég nehéz volt úgy beszélnem saját magamról, hogy nem tudtam bizonyos dolgokat. Például, hogy mit keresett a szobám egyik sarkában egy gitár? Egyáltalán tudtam valaha gitározni vagy csak dísz volt?

- A gitározást nem felejti el az ember, ahogyan a biciklizést sem – biztosított, mire fanyarul, kissé gúnyosan elmosolyodtam, s kóla felszínére úszó buborékokat kezdtem pár pillanatig figyelni, amit nem rég rakott le elénk az egyik pincér.

- Nálam lehetséges – feleltem végül, s újra ránéztem.

Nem tudom mennyi idő telt el, miközben némaságba burkolózva figyeltük egymást, s tudtuk jól, hogy mindkettőnk titkol valamit. Olyasmit, amit egyelőre nem akartunk megosztani egymással, talán senkivel.

5. Újat

5. Újat

„Mert hiszen az emberre mi van rábízva? Saját maga. A saját élete. Joga van magát megvédeni. És fel is kell építenie a saját belső védelmi rendszerét, mert a külvilágtól ezt a legtöbb esetben hiába várja.”

Az ajtó halkan csukódva jelezte a fiú távozását, miután az kedvesen intett egyet búcsúzóul, s hatalmas, ruganyos léptekkel se perc alatt maga mögött tudta a virágillattól szagló boltot. A kezében pihenő csokor ritmusra mozgott, félő volt, hogy mire eljuttatja a célszemélyhez az egész szét esik a fiú lendületétől. Mindegy, gondoltam, az már nem az én gondom!

Próbáltam lenyugtatni magam, kizárni a fejemből a szőke srácot azt mondogatva magamnak, hogy semmi közöm hozzá meg a majdnem barátnőjéhez, azt bizonygattam magamnak, hogy csak sajnálni tudom szegény lányt, hogy ilyen bizarr fiú pécézte ki magának, ám ez nem sokat segített. A szőke tincsek és a kék szemek ezek miatt csak még inkább tudatomba vésték magukat, képtelen voltam kitörölni őt maradéktalanul. Mint valami vírus egy gyenge szervezetben; folyton visszatért, hogy pusztítson. Csak éppen arra nem jöttem még rá, hogy a szőke fiú mit is rombolt az én esetemben.

Mélázásomból és a kissé neveletlen hasonlatomból, miszerint az idegent egy vírushoz hasonlítottam az ajtó kattanása ébresztett fel, majd meg is éreztem a gyümölcstea finom, citromleves illatát.

- Ez majd jót fog tenni – mosolyogta kedvesen Grace, miközben elém rakta a bögrét és leült mellém, hogy kényelmesen a pultnak támaszkodhasson. – Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan, ami miatt nem is kicsit éreztem magam feszélyezve. Tudtam a jegyzeteimből, hogy ő és a férje jól ismertek engem, hogy szoros kapcsolatom volt velük, de most, hogy az asszony nem volt számomra más csak egy idegen – ismét – nem tudtam ezzel mit kezdeni, amit talán észrevehetett, mert mindentudóan elmosolyodott. Biztos sokszor kellett már ezen átesnie velem.

- Sajnálom – motyogtam bűntudatosan. Rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy mindenkit elfelejtettem, azokat is, akik talán a legfontosabbak voltak az életemben.

- Ugyan, Kincsem – legyintett az asszony szórakozottan. Nem igazán neheztelt rám, elnézően simított végig alkaromon, majd nagyot kortyolt a teájából.

- Mesélnél rólam? – kérdeztem zavartan, bizonytalanul. Először is nem igazán voltam biztos abban, hogy tegezhetem az asszonyt, másodszor pedig olyan furcsán hangzott a kérdés, hogy még én magam is elborzadtam. Őrültségnek tűnt.

- Két éve költöztél ide – kezdett bele pár másodpercnyi gondolkodás után. – Egy ilyen kisvárosban hamar híred ment, mikor beköltöztél az utca másik végébe, amikkel te teljesen tisztában voltál, s talán pontosan emiatt volt, hogy napokig ki sem mozdultál a lakásból. Azt hitted, hogy rosszakat pletykálnak rólad, mint ahogyan azt megszoktad, pedig szó sem volt semmi ilyesmiről. Az emberek egyszerűen csak furcsállták, hogy egyedül élsz ilyen fiatalon, főleg mert volt, hogy napokig ki sem mozdultál a lakásból. Ez tartott egy hónapig, a szomszédok kezdték megszokni a helyzetet, sőt, talán még örültek is, hogy nem valami lázadó, bulizós tinédzser költözött melléjük. A nyugalmuk megmaradt. – mondta, miközben bögréjét tapogatta, s elrévedő tekintettel a semmibe bámult. Mintha elnyelték volna az emlékek, amiket én sehol sem találtam magamban. – Aztán beléptél a boltba, mondván, hogy munkát keresel és láttál minket egy hirdetésben – folytatta. – Nem igazán voltak jelentkezők, ha voltak is azonnal elfelejtődtek, mikor sikerült az ujjad köré csavarnod Michaelt – mosolyodott el halványan. – Azt mondta, hogy az első házasságából született kislányára emlékeztetted, aki sajnos nem élte meg még csak az egy hetet sem, emiatt mentek szét a feleségével. Egy ilyen tragédiát nem bírt el a kapcsolatuk. Nekünk pedig sosem lehetett gyermekünk, így valami miatt nem volt nehéz téged megszeretünk. Mielőtt észbe kaphattunk volna már a szárnyaink alatt pihentél és ez több volt, mint amit valaha is kérhettünk volna – mosolyodott el halványan, kissé meghatottan. Éreztem, ahogy a torkom elszorult a szavai hallatán, s a szemem csípni kezdték a könnyek, de nem sírtam el magam.

Furcsa volt ezt hallani egy olyan asszonytól, akire eredetileg idegenként tekintettem, miközben úgy tűnt, sokkal fontosabb volt számomra a férjével együtt, mint a saját családom, akikre egy belsőhang miatt még csak emlékezni sem akartam.

Nem tudhattam, hogy milyen érzés lehetett nekik hosszú évekig úgy élni, s mégis kitartani egymás mellett, hogy tudták; nem lehetett saját gyermekük, s azt az érzést sem tudtam megérteni, hogy milyen lehetett, mikor én megjelentem. Eleve arra nem tudtam magyarázatot adni, hogy miért pont engem szerettek meg ennyire. Talán mert olyan fiatalon, szülők nélkül annyira elveszettnek tűntem? Amit begépeltem az ennyire látszott a külvilág számára is? Nem tudtam választ adni. Ismét.

- Egy aranyos, kedves lány vagy – szorította meg bátorítóan a kezem Grace, mintha csak tudta volna, hogy erre volt szükségem. Valakire, aki éreztette velem, hogy mellettem van, hogy nem vagyok egyedül.

- Köszönöm – mosolyodtam el halványan, mégis minden hálámat és köszönetemet belesűrítve egyetlen egy pillantásba.

Az érzések, melyek régen élhettek bennem a házsaspár iránt újra életre keltek, s az irántuk táplált mérhetetlen szeretetem és hálám végig szánkázott az ereimben egyenesen a szívemig, mely még hevesebben kezdett el dobogni. A hőmérséklet mintha felmelegedett volna, már egyáltalán nem fáztam, bár lehet, hogy ez csak a közérzetemben volt észlelhető. Az egész mellkasomban.

- Nem jössz át ma vacsorára? – kérdezte kedvesen az asszony, de bármennyire is vágytam a társaságra, hogy ne maradjak egyedül a gondolataimmal, melyek percről percre emésztettek nemet intettem a fejemmel. Tudtam, hogy otthonom biztonságot nyújtó falai most sokkal többet fognak segíteni ebben az egy-két napban, mely mindig kritikusan ért engem.

- Ha meggondolod magad csak gyere át, örülnénk neki – mosolyodott el kedvesen, elnézően Grace, ami arra engedett következtetni, hogy nem most először zajlott le közöttünk ez a beszélgetés. Az asszony vagy éppen a férje számára ez már megszokott lehetett.

- Köszönöm – mondtam újra hálásan, ám több szóra nem futotta, mert az ajtó újra kinyílt mögötte egy negyvenes éveiben járó férfival.

- Hölgyeim! – biccentett az idegen jókedven, miközben kedves mosolyt villantott felénk, majd eltűnt a rózsák rengetegében.

Biztos voltam benne, hogy már ismertem a férfit, ahogyan annyi mindenkit a városból, ám emlékezni nem emlékeztem egyikükre sem. Csak előadtam a mosolygós, jókedvű lányt, akit ismerhettek. Hazudtam nekik, s saját magamnak is, míg ő kiválasztotta a legszebb szálakat mondván, hogy ismét egy év telt el a feleségével köttetett házasságuk óta.

Hazaérve az otthonomnak nevezett lakásba némi megnyugvás hasított belém, míg a kulcsot csörgettem ujjaim között és megállíthatatlanul igyekeztem a bejárati ajtó felé. Hiába éreztem a falak között kirekesztve és magányosan magam, ha közben biztonságot is nyújtottak a külvilágtól. Ott nem kellett tettetnem magam, nem kellett mosolyognom, miközben legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokba sírni. Ott – még ha egyedül is -, de önmagam lehettem.

A gondolataim, s a vágyam, hogy négy fal között lepihenhessek annyira maguk alá temettek, hogy majdnem át estem valamin az ajtó előtt. A kulcsok kiestek ujjaim közül, majd csörögve földet értek, míg követtem útjukat egészen az engem gátló növényekig.

Pár pillanatig csak hitetlenkedve bámultam a kéken és zölden díszelgő növényekre, majd akaratlanul is körbenéztem a tornácról. Senki sem volt az utcákon.

Zavartan tűrtem fülem mögé néhány barna tincsem, miközben a lehetőségeim latolgattam, majd inkább lehajoltam, hogy felvegyem a kulcsokat, s a csokrot is.

Mély, megnyugodott sóhaj szakadt fel belőlem, mikor az ajtó magabiztosan kattant mögöttem és én véglegesen elbújhattam a világ elől karjaimban szorongatva az amúgy gyönyörű csokrot.

Felrémlett bennem a szőke fiú, mikor sejtelmesen mosolyogva beszélgetni próbált velem, ahogy azt a csokrot rendeztem el, amit most magamhoz öleltem. Teljesen összezavarodtam.

Miért van ez nálam? Eltévesztette volna a házszámot? Honnan tudja, hogy itt lakom? Ki ő? Mit akar? A kérdések csak úgy zümmögtek a fejemben, ám választ szokás szerint nem találtam. A halántékom lüktetni kezdett, a világ pördült velem egyet, s hasam hangosan kordulva adta tudtomra, hogy enni kér. Egy elégedetlen morgással hagytam annyiban követelőzését, mikor észrevettem a virágok szárai közül kikandikált apró kártyát.

Ujjaim óvatosan simítottak végig a kissé már meggyűrődött papíron, mikor a csokrot leraktam a konyhaasztalra és kiszedtem belőle a cetlit.

Kedves Virágos lány!
Nem tudom mennyire fogsz ennek örülni, tekintve, hogy a tekinteteddel néha megtudnál ölni, de jelen helyzetben ez cseppet sem érdekel! Úgy gondoltam, elmehetnénk vacsorázni, szóval nyolcra ott vagyok érted!

Némi félelemmel; Niall Horan

Alig akartam elhinni a göröngyösen írt sorokat, talán tízszer is elolvastam őket egymás után, ám azok nem akartak megváltozni. Tizenötödszörre kezdtem azért elhinni, hogy ez tényleg nekem szólt, s a feladó tényleg a szőke, idegen srác lehetett, aki immár két napja nem ment ki a fejemből valami oknál fogva.

- Ez őrült! – gondoltam hitetlenkedve, némi felháborodottsággal a hangomban, míg ledobtam az asztalra a cetlit, s tanácstalanul a virágokra néztem. Talán ha kint hagynám őket az utcán megérthetném vele, hogy nem egyezek bele ebbe az egészbe, amit kiakart belőlem erőszakolni. Viszont mikor ismét kezeim közé vettem a nefelejcseket úgy éreztem, képtelen lennék kidobni őket, s ezzel együtt talán valami újat az életemből. Persze utóbbit, nem igazán akartam elismerni, elvégre mi újat tudna nekem mutatni egy idegen, betegesen bámuló srác?

4. Nefelejcs

4. Nefelejcs

„A változás úgy jön, mint egy apró fuvallat, ami meglibegteti a függönyöket, és úgy kúszik elő, mint a fűben rejtőző vadvirágok titkos illata.”

Szőke herceg. Legalábbis ez jut eszembe legelőször, mikor visszaemlékszem a srácra, akivel a kávézóban találkoztam ma délután. Aztán ha jobban belegondolok felmegy bennem a pumpa és minden eszembe jut csak éppen a herceg nem. Inkább idegesítő, pimasz és neveletlen, mintsem királyfi vagy bármi hasonló. Az igaz, hogy szőke, magas és kék szemű, de ez még nem adott alá fehér lovat. Ha van is esetleg fehér lova remélem egyszer azaz állat ledobja a hátáról, mert elképesztően feldühített, pedig amúgy is rossz napom van. Ismét nem emlékszem semmire, mintha mindent előröl kellene kezdenem. Az egész életem. Pedig ez nem így van, a legtöbb ember számára játszhatom a lányt, aki mindig is voltam; a szomszédot, egy ismerőst. Lényegtelen. Ők nem tudják mi történik velem, ha jobban belegondolok én magam sem vagyok ezzel teljesen tisztában, de nem tudok vele mit kezdeni. Van, hogy bekattanok és akkor majdnem mindent elfelejtek, olyan dolgokat, amiket az agyam kiakar lökni magából akár akarom, akár nem. Ezzel szemben tehetetlen vagyok. Ismét meg kell szoknom a magány érzését, rá kell találnom önmagamra vagy valami hasonlóra, hogy aztán újra és újra lejátsszam ezt magammal életem végéig. Utálom ezt az egészet!

Ujjaim maguktól mozdulnak a billentyűzeten, miközben tekintetem hol a sorokon, hol a fekete gombokon tartom gépelés közben. A fejemben kavargó gondolatok lassan, de biztosan értelmes mondatokká fejlődnek, amik aztán hosszú sorokat tettek ki a dokumentumban, amit naplógyanánt használtam immár két éve. A többi írásom polcokon volt bőrkötetes könyvekben, amiket gondolom szüleim ajándékozhattak nekem különböző alkalmakra vagy éppen csak úgy, hogy valami emlékezzen a számomra fontos dolgokra, ha már én magam képtelen voltam ezekre.

Gondolataim pár perc erejéig elkalandoztak a szüleim és a gyermekkorom között, kérdések százai bukkantak fel bennem, majd fulladtak meg tudatlanságomban, elvégre ismét semmire sem emlékeztem. A szüleim nevén kívül semmit sem tudtam róluk, rólunk.

Tekintetem a polcon sorakozó könyvekre esett, majd eszembe jutott az a cipős doboz is, ami a szekrényemben pihent, de képtelen voltam megmozdulni. Míg egy részem mindent átkutatott volna kitudja hányadszorra a múltam nyomai között a másik énem inkább menekült a tompító tudatlanságba. Olyanokkal érvelt, miszerint nem hiába szökhettem el tőlük, hogy talán jobb is, ha nem tudok semmit, s én inkább erre hallgattam. Figyelmem az összegyűlt sorokon tartottam és igyekeztem nem gondolni titokzatos, elfeledett családomra. Nem hiába rejtegethetem őket saját magam elől, gondoltam.

Úgy éreztem, hogy túl sok volt ez nekem egy napra, noha az olvasottak alapján nem most először fordult elő ilyesmi, elég gyakori volt ez az életemben, s noha az elején azzal biztattam magam, hogy egyre erősebb leszek én magam ezt nem éreztem. Nem éreztem, hogy valóban erősebbé váltam volna a régebbi bejegyzések óta, ugyanolyan fájdalmat és elveszettséget éreztem, mint akkor, mikor azokat a sorokat írtam. Semmi sem változott.

Mikor úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt az írásból inkább lekapcsoltam a laptopot, s lementem a konyhába, hogy keressek magamnak valami ételt. Egész nap nem ettem, s ezt a hasam is észlelte, noha étvágyam egy falatnyi sem volt. A torkomat elszorította a tudat, hogy senkim sem volt.

Pár perc alatt összecsaptam magamnak egy szendvicset, amit a csap felett be is pusztítottam, hogy mielőbb lefeküdhessek aludni. Minden vágyam volt, hogy kipihenhessem a mai napot, s az álmok birodalmában megfeledkezhessek saját magamról és az életemről.

Hosszú percek óta forgolódtam az ágyban, miközben igyekeztem valami kényelmes pozíciót találni és végre tényleg átadni magam az álmoknak, de ez nehezebben ment, mint ahogyan azt eleinte gondoltam. Az agyam nem akart kikapcsolni, mikor fejem a párnára hajtottam. Hol a családomon, hol saját magamon, hol a szőke srácon gondolkodtam, ami csak feldühített. Képtelen voltam megmagyarázni magamnak, hogy egyáltalán miért jutott eszembe a fiú, miért nem tudtam kiverni a fejemből, ahogyan annyian tennék. Különben is, sok emberrel találkozunk napi rendszerességgel, de egyiküket sem jegyezzük meg. Nem elevenítjük fel magunkban a vonásaikat elalvás előtt, főleg nem ennyire pontosan. Akkor én miért tettem? És miért pont őt jegyeztem meg ennyire?

Dacosan rántottam egyet takarómon, hogy jobban betudjam magam vackolni, s szorosan lehunyt szemekkel löktem át magam az öntudatlanságba. Szükségem volt a pihenésre.

Kora reggel az ébresztőóra csörgése adta tudtomra, hogy ideje lenne felkelnem, s megkeresnem, hogy hol is dolgozom két éve olyan nagyon. Csak annyit tudtam, hogy egy virágárusboltban kaptam munkát egy házaspárnak köszönhetően pár megállónyira otthonomtól. Úgy éreztem, ennél több információra lesz szükségem, noha legszívesebben csak visszafeküdtem volna aludni, s el sem kezdtem volna a napot.

Az idő sokkal jobb volt, mint tegnap vagy a leírtak alapján tegnap előtt, de sosem tudhatta az ember. A biztonság kedvéért a táskámba süllyesztettem egy esernyőt, mielőtt elhagytam volna a lakást, s elindultam a buszmegálló felé.

Autók siettek a megadott cél felé, fiatalok igyekeztek az iskolába és szülők kísérték csemetéjüket óvodába, hogy aztán onnan ők maguk is bevessék magukat a munkahelyükre, s egészen délutánig ki se lássanak a teendőkből. Sokkal nagyobb volt a forgalom, mint tegnap, de azt hiszem ez teljesen jogos volt. Az emberek siettek a dolgukra, hogy el ne késsenek, s mielőbb végezhessenek.

A buszon régi ismerősként köszöntött a férfi, amit csak egy szelíd mosollyal és biccentéssel viszonoztam, míg be nem fordultam az apró folyosóra, hogy helyet találjak magamnak.

Az üveg kissé koszos volt és párás, de egyáltalán nem zavart a nézelődésben, miközben a pár napja talán még ismerős utcákat és épületeket vettem szemügyre.

- Valery – szólított meg a sofőr percekkel később, míg én még mindig a gondolataimba merültem. – Nem itt kell leszállnod? – kérdezte elnézően mosolyogva, mikor észrevette meglepett, kissé kába vonásaimat.

- Oh, köszönöm – motyogtam, mire csak szórakozottan legyintett, s én elolvashattam az ingén lévő névjegykártyát. – További szép napot, Jim! – erőltettem kedvesebb mosolyt az arcomra, miközben búcsúzóul intettem még egyet a férfinek és leszálltam a lépcsőkről, hogy a jármű nyugodtan tovább mehessen a dolgára.

Pár pillanat erejéig tanácstalanul néztem körbe a környéken, míg tekintetem meg nem akadt a halványzöldre festett, virágillatot ontó épületen. A kirakatokon hatalmas betűkkel díszelgett az apró bolt neve tele virágokkal és zöld növényekkel. Biztos ez az, gondoltam, egy ilyen kisvárosban nem lehet olyan sok virágüzlet.

Lépteim halkan kopogtak az aszfalton, miközben kikerültem egy pocsolyát a járdaszegélynél, majd benyitottam az aprónak és zsúfoltnak tűnő helyiségben.

Az állványokon virágok sokasága terült szét szebbnél szebb szirmokkal és levelekkel, mintha a dzsungelbe léptem volna sokkal barátságosabb és illatosabb kiadásban. A növények kissé ázott és finom aromája betöltötte az orrom, pár pillanatra egészen elbódított.

- Jó reggel, Valery – köszönt a pult mögött ácsorgó asszony ajkain kedves mosollyal, míg én a gondolataimat igyekeztem összeszedni. A jegyzeteim szerint ő és a férje tudott a titkomról. – Megint? – kérdezte végül aggodalmasan, mikor jobban megnézte meglepett, zavart vonásaimat. Csak bólintottam. – Gyere, ülj le – intett maga mellé az egyik székre. – Csinálok neked teát, az jót fog tenni – folytatta, s meg sem várva a válaszom már el is tűnt az egyik ajtó mögül, ahonnan csak még inkább föld és virág illat bukkant elő. Tetszett, mégis eleinte kicsit fojtogató volt a hely, mintha a növények bármelyik pillanatban életre kelhettek volna, hogy gyökereik közé fogják nem csak a boltot, de az egész utcát is. Fogalmam sem volt arról, hogy honnan szedhettem ilyen ötleteket, talán sok horrort nézek, csak erről még én sem tudok.

Elmélázásomból, miszerint milyen filmeket is szerethetek, mik sorakozhatnak a nappaliban a Tv állványon az ajtó nyitódása, majd csukódása zavart meg. Az apró csengő halkan, dallamosan törte meg a beállt csendet és az asszony tompa motoszkálását a halványkék ajtó mögött.

- Miben segíthetek? – kérdeztem reflexszerűen, gondolván, ha itt dolgozok kötelességem is kiszolgálni a vevőket.

Pillantásom végül a látogatóra érkezett, s azon nyomban elment minden kedvem a kiszolgálástól. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy pont virágot kell vennie és pont itt!

- Mit keres? – kérdeztem egy torokköszörülés után, mikor a srác még mindig csak a növényeket nézte, s ajkain megpihent egy sejtelmes, titokzatos mosoly, ami láttán kénytelen voltam belemarkolni elfojtott dühömben a pult szélébe.

- Nem egészen tudom – rázta meg végül a fejét, ám még mindig nem nézett rám. – Valami szépet.

- Nos... – mormoltam elégedetlenül, némi türelmetlenséggel a hangomban. – Csokrot vagy cserepeset? – igyekeztem puhatolózni, hogy mielőbb ajtón tudhassam a fiút.

- Azt hiszem csokrot – mondta, majd rám emelte kék szemeit, ahogy ajkain egy csintalan, féloldalas mosoly kezdett el nyújtózkodni. – Félek, hogy a cserepet nekem vágná – folytatta nagyszerűen szórakozva a saját viccén. Tény, pár pillanatra nekem is eszembe jutott, hogy elmosolyodhatnék szavain, melyeket mástól talán szórakoztatónak is találtam volna, de nem hagytam a késztetésnek. Valami miatt ellenszenves volt a fiú, mintha kék szemeinek pillantásával minden titkomat, s minden emlékemet tudta volna. Mindent, amit én nem, s mindent, amihez semmi köze sem volt.

- Milyen alkalomra? – kérdeztem makacsul. Lassan, de haladunk, nyugtattam magam még mindig a pultot szorongatva. A helyiség hirtelen még fullasztóbb lett, ahogy a fiú felhagyott a kereséssel és elém sétált. Egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, a haja tökéletesen be volt zselézve, s minden ruhája stílusosan lógott rajta. Mintha csak öltöztették volna.

- Köszönet – felelte kedélyesen mosolyogva, már vártam mikor kezd el olyan sablonos témákat boncolgatni, mint az időjárás vagy a természetvédelem. Tipikusan annak a srácnak tűnt, aki bármilyen témát bedobhatott, mert a lányok akár szó nélkül képesek voltak a karjaiba borulni. Hányingerem lett ettől a gondolattól.

- Öhmm – mormoltam eltűnődve, végig nézve a virágokkal tele rakott vázákon, hogy ne keljen tovább viszonoznom tekintetét. – Barátnő, testvér, szülő? – érdeklődtem.

- Na, ez a rész már bonyolult – nevetett fel zavartan, ami miatt akaratlanul is rákaptam a pillantásom, s magamra kellett szólnom, ha nem akartam elmosolyodni. Bármennyire ódzkodtam a sráctól be kellett vallanom, hogy aranyos nevetése volt. Amit ha az ember meghall saját magának is nevetnie kell.

- Mondjuk...mit szolnál a nefelejcshez? – kérdeztem az említett, apró, kék szirmú virágok felé intve.

- Van jelentése? – kérdezte, mire értetlenül visszanéztem rá. A szemei csak pár árnyalatnyival voltak világosabbak, mint a virágok. Nem értettem, hogy ezt egyáltalán miért vettem észre.

- Tessék? – értetlenkedtem.

- A virágoknak általában jelentésük van... – magyarázta, mire képzeletben homlokon csaptam magam, majd azon nyomban el is szégyelltem magam. Nem emlékeztem.

- Hát...ha szerencséd van akkor a lány sem fogja tudni – érveltem, mire ismét felnevetett és bólintott.

- Akkor kérek egy szép csokrot – mosolyogta, miközben farzsebéből előkotorászta a pénztárcáját és türelmesen megvárta, míg én elrendeztem a növényeket a halványsárga csomagolópapírba. – Remélem örülni fog neki – mosolyogta sejtelmesen, cseverészősen.

- Biztosan – erőltettem én is mosolyt az arcomra. Egyre jobban idegesített, hogy nézett, egyáltalán nem nézett semerre sem. – A barátnőd biztosan értékelni fogja – folytattam.

- Még nem a barátnőm – javított ki, mire gondolatban csak vállat vontam. Nem igazán érdekelt, s azt is igyekeztem elhessegetni a fejemből, hogy ha láthatólag odáig van valakiért akkor miért néz ennyire.