16. Cipős doboz

16. Cipős doboz

„Körbezárnak rég a falak,

Kezeden a lánc, nem vagy szabad.

Nem figyel a Föld, csak forog,

Nem érez a szív, csak dobog.”

Félek! Félek?! Nem kifejezés! Egyenesen rettegek! Hogy pontosan mitől? Én magam sem tudom. Egyszerre mindentől és semmitől, magamtól és másoktól. Mintha minden, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban összedőlt volna, mintha a hatalmas téglafalak, melyeket már a vadrózsa is körbefutott összedőltek volna, s noha tisztában vagyok vele, hogy tegnap este még ezt akartam, most mégis félek. És nem tudom megfogalmazni saját magamnak sem, hogy mitől rettentem meg, elvégre tisztába vagyok vele, hogy Niall nem rossz, Niall nem bántana, nem csapna be és nem döfne belém nagy kést ott, ahol a legjobban sebezhető vagyok. De akkor mégis?! Egyszerűen megrémít a tudat, hogy valakit ennyi év után közel engedtem magamhoz, hogy valaki lelát a lelkem legmélyéig, s én azt kívánom, hogy ez örökre maradjon így. Elképeszt a tudat, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megszerettem őt sokkal jobban, mint szabadna, mert tudom, hogy egyszer elfog menni. Itt hagy és elfelejt, mert vissza akar és majd vissza is fog menni a saját életébe, ahol nekem már nem lesz helyem. Nekem soha, senki életében nem volt helyem fogadott családomon kívül. Gracék voltak az egyetlenek, akik időt szorítottak nekem az életükbe, s most azt kívánom, hogy bár a szőke fiú mellett is megkuporodhatnék, hogy biztonságot és boldogságot nyújtson eddigi sivár, értéktelen életembe. Hogy vele mindig úgy érezzem, megért és átlát rajtam, mikor szükségem van rá.

Még mindig számon érzem a csókját, még mindig fejemben vannak azok a békés pillanatok, melyeket együtt töltöttünk, s még mindig lejátszódik előttem feldúlt viselkedésem és gondolataim őrjítő kavalkádja, mely még mindig maga alatt tart.

Szegény fiút teljesen összezavartam, biztosan azt hiszi, hogy megbántam, hogy elhívtam magammal, biztosan elüldöztem magamtól a viselkedésemmel, de nincs merszem felkeresni őt. Nincs elég bátorságom, hogy felhívjam és elmondjam neki, hogy mi is a bajom, hogy halványan körvonalazzam számára azt, ami még nekem sem tiszta. Hogy mégis miért ijesztett meg a tudat, hogy őszintén, hátsószándék nélkül törődik, vagyis törődött velem.

Annyira félek, hogy egyszer elveszítem őt, miközben nem is az enyém, hiszen nem birtokolhatunk semmit. Semmi és senki sem lehet a miénk, mégis annyira hisznek az emberek az ellenkezőjében. Az én autóm, az én házam, az én barátnőm... Ezek mind semmit sem jelentenek! Az egyik pillanatban lehet autód, aztán a másikban egy baleset után semmit sincs, amivel utazni tudnál, az első percben lehet barátnőd, a másikban már senkid sincs, mert azaz öröknek hitt szerelem kialszik! Ilyen egyszerű! Ilyen az élet maga is! Senki sem birtokol, ahogyan senkit sem birtokolhatnak! Csak mellettünk vannak. Mellettünk lehet a kutyánk, aki még akkor is lekuporodik mellénk, mikor az egész világ ellenünk van, mellettünk lehet a családunk és a szerelmünk. De nem birtokoljuk őket, a saját akaratukból kell dönteniük. Mellettünk vagy ellenünk.

Egyáltalán van értelme ennek? Van értelme annak, hogy még a saját életedet sem birtokolhatod teljesen? Mi értelme van annak, ha valami melletted van egy kis ideig? Mi van az elvesztéssel? Azzal a rohadt nagy, fájdalmas űrrel, amit a szívedben hagynak azok, akik elmentek? Érdemes emiatt közel engedni bárkit is magunkhoz? Vállalni az esetleg, majdhogynem garantált csalódás és fájdalom esélyét. És ilyenkor jön a válasz; a felejtés. Az mindenre gyógymód, megoldás és kiút. De miért mondják ezt azok, akik nem is képesek teljesen felejteni? Miért játsszák meg, hogy nem emlékeznek egy kínos randira, egy rossz kapcsolatra vagy bármi másra? Bármennyire is tagadják az ugyanott lesz, az nem tűnik el! És itt vagyok én! Aki felejtek akár akarok, akár nem! És nem, határozottan állíthatom, hogy nem kiút felejtés! A tudatlanság is ugyanolyan őrjítő és pokoli tud lenni, mint az emlékezés, mert a fájdalom és hiányérzet nem tompul, az mindig ott lüktet, mert sosem tudom, hogy mi hiányzik.

Feldúltan, dühösen csaptam le a laptopom tetejét nem foglalkozva annak épségével, miközben igyekeztem mély levegőket venni néhány szipogás között és visszatartani könnyeim meleg, sós áradatát. Nem akartam sírni, nem akartam kiakadni, hiszen így is eléggé ki voltam készülve saját magamtól, nem akartam ezt rosszabbítani.

A homályos könnyfátylon át tekintetem a szekrényemen akadt meg, mely a titkos cipős dobozt rejtette, amit egészen idáig rettegtem kinyitni. Ez most sem volt másképp. Egy hang a fejemben továbbra is ott üvöltözött, hogy hagyjam az emlékeimet, hagyjam a rémségeket, amik miatt menekülni kényszerültem a tudatlanság homályában, de a testem nem hallgatott rám. Robotszerűen mozdultam a doboz irányába, mely megadóan nehezedett karjaimba, mikor levettem a polcról, majd a földre raktam egész tartalmával együtt.

A vastag papír anyagot már vékonyan fedte a por, kicsit az ujjaimra is ragadt belőle, de ez foglalkoztatott a legkevésbé.

Mély levegők közepette óvatos mozdulatokkal vettem le a tetőt, mely alatt nem pihent más csak egy gyűrött, kopott levél és rengeteg fénykép, amikről ismeretlenebbnél ismeretlenebb arcok köszöntek vissza rám. Első látásra nem tűnt ez olyan vészesnek, olyan titkolni és felejteni valónak, de aztán a tekintetem megakadt egy fekete-fehér kissé kivehetetlen képen. Egy pici baba volt rajta. Nagyot nyeltem, s visszaejtve a képet a dobozba ujjaim közé vettem a már talán olyan sokat olvasott papírt.

Csak akkor olvasd el, ha valóban tudni akarod az igazságot!

New Yorkban születtem Ann Wood és Mark Wilkins lányaként, egy hatalmas Amerika szerte elhíresült cég tulajdonosainak gyermekeként. Mindenem meg volt, amit egy gyermek kérhet a játékoktól kezdve a legfinomabb édességeken át a legjobb taníttatásig. Minden! Régen úgy éreztem, amíg fiatal és naiv voltam, hogy az életem ennél jobb nem is lehetne, hiszen szabad uralmam volt az életem felett. Azt tehettem, amit akartam elvégre a szüleim éjjel-nappal dolgoztak. Mindent megtettek, hogy számomra megadhassák azt, ami nekik nem adatott meg. Ezt el is hittem nekik, hosszú évekig ebben a tudatban éltem, míg nem elértem kamaszkorszakom elejére. Ott aztán felborult minden. Rá kellett döbbennem, hogy az élet nem csak naplókból, felejtésből és tárgyakból áll. Hogy bármennyire is volt meg mindenem teljesen üres voltam szerető család és szülők nélkül. Valaki nélkül, aki megértett volna, aki segíteni tudott volna a szerelemben, az emlékezésben és az emberré válásban. Akkor és ott döbbentem rá, hogy valójában semmim sem volt, semmit sem birtokoltam, mikor a tizenharmadik születésnapom alkalmával semmi más nem várt rám otthon csak egy új mobil és egy levél, miszerint legyek jó, ők dolgoznak. Ott, abban a pillanatban, mikor földhöz vágtam a készüléket döbbentem rá arra, hogy bármennyire is meg volt mindenem igazából semmim sem volt. Üres voltam. És magányos.

Megedzettem magam. Kitanultam, hogy az ember mégis miként menekülhet meg saját magától, mikén óvhatja meg a maradék lelkét a világ dolgaitól, ám valaki mégis utat tört magának. Egy srác. A szüleim kollégájának volt a fia. Magamra ismertem benne. Látott engem, az igazi énem, ahogyan én is őt mindenféle maszk nélkül. Hát beengedtem a világomba. Onnantól kezdve nem voltam egyedül, ám rövid idő után magányosabb voltam, mint bármikor máskor. Rá kellett jönnöm, hogy volt valami, ami még az egyedüllétnél is rosszabb volt, mikor az ember nem volt többé egyedül, mégis magányos volt és elhagyatott.

Kevin olyan gyorsan változott meg nem csak velem, de a világgal szemben is, hogy észbe kapni sem volt időm. A külvilágnak mutatta a rendes, mosolygós fiút, az első napokban rá sem ismertem, főleg mikor velem szemben erőszakos és akaratos lett. Nem volt többé olyan, hogy mi, ő és én. Csak ő volt. Ő, ő, ő! És onnantól kezdve minden, amiben hittem, reménykedtem és kapaszkodtam összedőlt, egy pillanat alatt lett semmivé a világom, amit olyan nagy gonddal és igyekezettel építettem fel. Nem érdekeltem őt többé, nem érdekelték a nézeteim, a gondolataim, az akaratom... Azt tett velem, amit csak akart, s nem csak azért, mert jóval erősebb volt nálam, hanem mert még mindazok ellenére is, hogy többször megütött én reménykedtem benne. Hittem abban, ha a kedvére teszek megváltozik, hogy visszakapom azt a fiút, aki anno megmentett. Nem tette. Azt hajtogatta, hogy úgyis elfelejtem, úgy sem fogok emlékezni az együttléteinkre, akkor nem mindegy? Megerőszakolt. Újra és újra. Minden alkalommal számomra első alkalommal.

Terhes lettem. Mikor erre rájöttem az a fránya remény, ami eddig halhatatlannak, mégis folyton haldoklónak bizonyult ismét a vérembe itta magát, hogy aztán megmérgezzen, s földhöz vágjon Kevinnel együtt. Őt nem érdekelte ez. Nem érdekeltem sem én, sem a baba. Megmondta, tegyek ez ellen valamit vagy csúnyán megbüntet. Mi mást tehettem volna? Anyáméknak elmondtam a szívem alatt növekvő kis lényt, akit aztán a kérdezésem nélkül, a véleményem nélkül elvettek tőlem. Örökre. És mi volt a legrosszabb? Bármennyire is fájt belül, bármennyire is akartam a dolgok ellen tenni meg sem szólaltam. Hagytam, hogy Kevin ismét jó fényben tűnjön fel a szüleim előtt, az egész családom előtt, miközben megfosztottam egy ártatlan életet a jogaitól. A világhoz, a létezéshez való jogától. És mégis úgy gondoltam, hogy ez neki a legjobb. Hogy nincs nagyobb büntetés egy ember számára, mint ilyen közegbe születni.

És most itt vagyok. Megfosztva az önbecsületemtől, az érzéseimtől és mindenemtől. Írom ezt a levelet, mégis reménykedem, hogy soha többé nem kell ezeket a sorokat olvasnom, soha többé nem kell rájuk visszagondolnom.

Elmenekülök, hogy felejteni tudjak, mégis nyomokat hagyok, hogy emlékezhessek.

Üveges, semmibe meredő tekintettel meredtem a sorokra még hosszú perceken keresztül, miközben az olvasottakat igyekeztem felfogni, értelmezni. Ez sokkal nehezebben ment, mint gondoltam, mégis úgy fájt és mardosott valami a mellkasomban és a csontjaimban mintha erről mindig is tudtam volna. A lelkem, a testem ismerősként viszonyult az emlékekhez, ám az eszem, mely mindig  újra és újra ürítette magát képtelen volt felfogni a dolgot. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ezek a sorok rólam szóltak, hogy én éltem meg ezeket, ezek miatt vagyok olyan, amilyen.

Visszaemlékeztem az előbb olvasottakra, visszaemlékeztem a nem rég leírtakra a laptopomban és rájöttem, hogy nem hagyhatom ledőlni a falaimat, melyeket valamiképpen ismét sikerült magam köré eszkábálnom. Nem hagyhattam, hogy valaki ismét ekkorát rúgjon belém és megkeserítse a létezésem annak ellenére sem, hogy Niall társasága inkább hasonlított egy kósza, lágy napsugárra, mintsem egy orkánra, mely csak pusztítást hagyott maga után.

15. Egy külön világ

Sziasztok!

A 2012/2013-as tanév hivatalosan is lezárult számomra, hiszen ma volt az évzáróm, amit szerencsére bukás nélkül végig vittem. Sikerült mindent kijavítanom, aminek felettébb örülök.

Sajnálom, hogy utóbbi napokban nem volt fejezet, de egyáltalán nem voltam itthon, s ígérgethetném, hogy a nyári szünetre való tekintettel több fejezet jön és több időm lesz, de nem merem ezt állítani, ugyanis már most tele vagyok programokkal, amikben bízok, hogy sikerülnek is. Mindenesetre igyekszem gyakrabban hozni a fejezeteket és nem elhanyagolni sem benneteket, sem a blogot/blogokat.

Kellemes nyári szünetet kívánok mindenkinek és jó olvasást a következő fejezethez!

Xoxo.Bri.

15. Egy külön világ

„Akármi is történjen, soha nem akarom elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.”

A nap hamar a horizont alá bukott, mire találtunk egy pékséget, ami távozásunk után azonnal be is zárt, s sötétségbe borult a természettel együtt. A máskor borongós égen egy felhő sem volt, így tisztán látszottak a szétszóródott, apró csillagok a hold ezüstös gömbje körül. Mintha csak a napot akarták volna helyettesíteni gyér fényükkel, ám közel sem voltak hasonlatosak a napfényéhez. A legtöbb fényt így is az utcai lámpákból nyertük, de engem kétségtelenül lenyűgözött az égbolt tisztasága és nyugalma. Ritka alkalom volt, hogy a felhők nem csúfították el a látványt, s az apró gyémántként csillogó pontok egyszerűen teljesen elkápráztattak a telihold alakjával együtt.

- Figyelj magad elé! – nevetett fel Niall, mikor tekintetem ismét az égre terelődött, s majdnem neki mentem egy felénk magasodó villanyoszlopnak. – Minden rendben? – mosolyogta szórakozottan, mikor épp időben elrántott, s én az oszlop helyett inkább neki estem a hirtelen jött lendülettől.

- Persze – nevettem fel zavartan ügyetlenségem miatt, miközben visszaszereztem egyensúlyom, s figyelni kezdtem, hogy semmibe se essek el az égbolt gyönyörű látványának ellenére sem.

- Gyönyörű, nem? – mosolyogta, mikor pár pillanatra felnézett az égre, majd újra rám.

- Ühüm – bólintottam egyetértően, tisztán látszódó lenyűgözöttséggel.

- Kár, hogy a nagyvárosokban ez fele annyira sem látszik – mondta. – Pedig néha igazán jól jönne egy hosszú nap után csak kinézni az ablakon és bámulni a semmibe – magyarázta.

- A nagyvárosok is szépek – érveltem. – Mindenben van szép, csak meg kell találni.

- Hm – mormolta szórakozottan, miközben hosszú másodpercekig csak bámult a csillagokra, s látszólag teljesen a gondolataiba merült, míg én őt néztem. Tudtam, hogy nem szabadna, hogy nem illene ilyen zavartalanul őt néznem, de egyszerűen képtelen voltam parancsolni magamnak. Vonzotta a tekintetem szőke, már kócos haja, sápadt bőre, aranyos mosolya és elképesztően kék szeme, mely most üveges volt és elrévedő.

A mai nap során már sokadszorra kellett rádöbbennem, hogy ebbe a fiúba sokkal több minden rejlett, mint jóképűség vagy nagyszerű humor...

- Fogd meg – kérte kedvesen, egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben átnyújtatta nekem a szatyrát, s pár lépéssel megelőzött engem a kocsi felé. Ha észre is vette, hogy néztem őt nem foglalkozott vele, legalábbis nem akarta ezt tudtomra adni.

Kíváncsian, értetlenül figyeltem, ahogy pár könnyed mozdulattal fellépett az autó platójára, majd eltolta az útból a virágokat ezzel egy apró helyet hagyva középen. Mikor ezzel végzett büszkén felegyenesedett, s elégedetten rám vigyorgott. Még mindig nem értettem.

- Gyere – nyújtotta felém a kezét, mikor pár lépést közeledett, s türelmesen, mégis makacsul várt rám.

- Rá kellene kérdeznem, de azt hiszem fölösleges lenne – gondolkodtam hangosan, elfogadva felém nyújtott jobbját.

- Lehet – ingatta a fejét szórakozottan, miközben felhúzott maga mellé, majd tovább noszogatott a járgányon. – De én inkább csak annyit mondanék, hogy egy hirtelen jött második randi – vigyorogta, s én a zavarom mellett képtelen voltam ellenkezni. Igazából nem is igazán akartam. Csak vigyorogtam, mint egy idióta, miközben követve mozdulatait leültem vele szemben a virágok közé és visszaadtam neki a zacskóját.

Kétségtelenül tetszett ez a második randi. Meg volt a maga hangulata, ami azonnal megragadott, miközben növények nyúltak el körülöttünk, s a csillagos ég magasodott felettünk. Mintha csak mi ketten léteztünk volna a lenyugodott, csendes kis városban, teljesen elrejtőzve a rozoga, öreg autó platóján. 

A croissan már koránt sem volt olyan friss, mint amilyen reggel lehetett, de ez nem igazán zavart egyikünket sem, a bennem felgyülemlett érzésektől és hangulattól még a vanília töltelék ízét is alig éreztem, miközben ismét beszélgetésbe elegyedtünk.

Úgy viselkedtünk mintha ezer éve ismertük volna egymást, s ez mindkettőnket nyugalommal s boldogsággal töltötte el.

Rég vagy talán soha nem is éreztem ilyet. Az érzést, mikor tudom, hogy nem vagyok egyedül, hogy végre nem vagyok magányos a hatalmas tömegben, a nagyvilágban. Pedig aztán ez teljesen abszurdnak tűnt, hiszen alig pár hete ismertem, mondhatni még mindig idegen volt számomra tényt eltekintve, hogy én már képtelen lettem volna rá csak egy srácként gondolni, miután annyiszor megnevettetett, s olyan könnyedén átlátott rajtam. Úgy tűnt, hogy az idő nem számított, mintha összemosódott volna az egész világgal és univerzummal együtt, ami körbevett minket, s amit mi talán órákon keresztül csak bámultunk egymás mellett feküdve.

Olyan volt, mintha a már fekete ég körbecsomagolt volna, mintha nem egy autón feküdtünk volna, hanem valahol az Isten háta mögött a természetben, ahol teljesen megakadt az idő és minden rossz, mely egész életemben a belsőmet marcangolta.

- Mire gondolsz? – kérdezte hosszú némaság után a szőke fiú. Tekintetét le sem vette a csillagokról, ám mégis úgy éreztem mintha engem figyelt volna, mintha minden idegzetével rám összpontosult volna, s ez elképesztően jólesett. Az érzés, hogy valaki figyelt rám, hogy őszintén érdeklődött felőlem a fellegekbe emelt és melegséggel töltött el.

- Hogy sosem akarom ezt az éjszakát elfelejteni – feleltem őszintén, ajkaimon halvány mosollyal, miközben gondolataim ide-oda kavarogtak a pillanat és a laptopom között. Tekintve, hogy bármelyik pillanatban bekattanhattam volna a tudatalattim lazíthatatlan rettegésbe fogott, miközben azon tűnődtem, hogy miként is tudnám átadni ezeket az érzelmeket, melyek bennem kavarogtak a laptopomnak. Erősen kételkedtem abban, hogy ezt bármiképpen áttudtam volna adni néhány soron keresztül.

- Miért felejtenéd el? – kérdezte megmosolyogva szavaim, miközben fejét felém fordította, s ajkain ártatlan görbülettel várta a válaszom.

- Az emberek...feledékenyek – feleltem végül. Nem, bármennyire is bíztam benne, bármennyire is akartam igazat mondani neki, mégsem tettem. Ajkaim nem engedelmeskedtek, s a bennem rejlő félelem, miszerint ezzel elijeszteném őt túl nőtt minden bizalmamon. – Miért? Te még sose felejtettél el fontos dolgokat? – kérdeztem.

- De – motyogta maga elé bámulva, ismét azzal az üveges, homályos tekintettel. – Azóta is keresem őket.

- Miket? – kérdeztem némi értetlenséggel a hangomban.

- Okokat – felelte. – Hogy mit miért kezdtem el régen – tűnődött hangosan. – Az utóbbi időben annyira...annyira felgyorsult minden, annyira összekuszálódtak a dolgok, hogy a válaszok teljesen eltűntek az érvek és az érzések teljesen elvesztek és semmi sem maradt csak...csak a kötelesség és az üresség valahol ott, ahol régen álmok és célok voltak bennem – mormolta. Szavai közben szemöldökét kissé összehúzta, miközben szempillái eltakarták összeszűkült kék íriszeit, ahogy a felsője cipzárjával szórakozott.

- És mikor azok az álmok? – kérdeztem kíváncsian, egész testemmel felé fordulva.

- Zenélni – felelte azonnal. – De nem elvárásokkal és kötelességből, hanem...csak úgy, mert jó, mert...mert szeretem csinálni – magyarázta. Nem egészen értettem, hogy miért is kellene ezt kötelességből csinálnia, de nem kérdeztem rá, nem akartam megzavarni a gondolatmenetét. – Régen minden olyan könnyű volt...ha kedvem támadt énekeltem és gitároztam tök mindegy volt, hogy kinek, miért, hol vagy mikor! Nem kellett arra figyelnem, hogy kinek tetszik vagy kinek nem, nem vártak el tőlem semmit, mégis elfogadták, amit adni tudtam – mondta. Csak úgy ömlöttek a szavak a száján, miközben teljesen a gondolataiba merült, s én nem akartam őt megzavarni. Hosszú percekig hallgattam kifakadását, miközben feldúlt, szomorú vonásait figyeltem és emésztettem a hallottakat.

- Miért nem teszed ezt? – kérdeztem végül hosszú percnyi némaság után, mikor mellkasának felhevült mozgása is egyenletessé vált. – Miért kellene hagynod, hogy akárki megmondja neked, hogy mit kellene tenned, hogy mit csinálj másképp, ha te nem élvezed?

- Mert egy ponton túl már nem irányíthatja az ember az életét – magyarázta egy elkeseredett sóhajjal.

- Mit hagysz ki mindig a történeteidből? – kérdeztem eltűnődve, arra utalva, hogy sokkal több minden áll mögötte egy Londonból jött, mégis Írországból származó srácnál, aki saját magát keresi.

- És te? – kérdezte egy halvány, mégis hamis mosollyal, mikor felém fordult.

- Másképp néznél rám, ha megtudnád – mormoltam, s mindenfele néztem csak éppen rá nem. A gondolat, miszerint bármelyik pillanatban elfelejthetek dolgokat ismét felütötte a fejét, s elképesztően rosszul lettem tőle. Még csak az elképzelés is padlóra küldött és kitépett abból a megfogalmazhatatlan burokból, amibe Niallel kerültem, hogy esetleg elfelejtem ezt az éjszakát, elfelejtem magam és elfelejtem őt is.

- Leszbikus vagy? – kérdezett rá nyíltan, mire pár pillanatig még válaszolni sem tudtam a meglepettségtől.

- Dehogyis! – mondtam végül, akaratlanul is felnevetve az elképzelésen.

- Akkor nincs olyan, amitől félned kellene – felelte biztatóan, ám nem úgy tűnt mintha komolyan várná, hogy kiterítsem a lapjaim. Nem akart siettetni, nem akart követelőzni, s ezért hálás voltam.

- Neked van? – kérdeztem. Bármennyire is biztosított afelől, hogy megbízhatok benne ő maga mégsem árulta el, hogy ki is ő valójában.

- Mindig van – mosolyodott el savanyúan.

- Csak nem meleg vagy? – mosolyodtam el gunyorosan, mire csak szemet forgatott és mosolyogva bólogatni kezdett.

- Igen, valószínű azért vagyok most is veled – mormolta. – De nem! – tisztázta le magát azért a biztonság kedvéért. – Az emberek hajlamosak elvakulni és megváltozni bizonyos dolgok hallatán – magyarázta. – Nem akarlak elijeszteni – húzta el a száját.

- Nem tudom melyikünk ijedne meg jobban – suttogtam alig hallhatóan.

Nem válaszolt, hiszen mindketten tudtuk, hogy ma nem árulunk el semmit. Bármennyire is ki akartuk mondani a bennünk rejlő titkokat és érzéseket ajkaink csukva maradtak, hogy előtte megküzdhessünk saját magunkkal. Nem az egymásba vetett bizalmunkkal volt a baj, hiszen teljes mértékig bíztam a fiúban, inkább saját magamban leltem akadályokra. Olyan falak magasodtak körülöttem, melyeket hosszú évnyi nehéz munka után leakartam rombolni, hogy beengedhessek egy olyan valakit, aki mellett nem éreztem magam kényelmetlenül vagy feszélyezve, valakit, aki némi napsütést és életet hozott eddigi létezésembe.

Az idő ismét összefolyt körülöttünk, ahogyan minden más is, mely nem tartozott a növényekkel és sötétkék, csillagos éggel körbevett világunkhoz. Csak feküdtünk egymással szemben, alig egy karnyújtásnyira a másiktól, miközben mást sem csináltunk, mint figyeltük egymás reakcióit. Mintha akkor láttunk volna először fehér embert, mintha csak az emlékezetünkbe akartuk volna vésni, hogy miként is néz ki az, aki megért minket teljes egészében.

Csak akkor voltam hajlandó felébredni abból a jóleső kábulatból, melyet szemeinek kékje jelentett, mikor megéreztem leheletünk fokozatos összeolvadását, majd lélegzetének melegét a bőrömön, amitől akaratlanul is borzongás futott végig a gerincemen. Mikor alig néhány centire voltunk egymástól megállt, s én tisztán érezhettem felgyorsult lélegzetét, miközben a szemeimet kémlelte valamilyen válasz után kutatva.

Pilláim elnehezedtek, ahogy közelebb hajoltam hozzá és ajkaim bizonytalanul, talán kissé még remegősen is, de az övéhez nyomtam.

14. Vele minden könnyebb

14. Vele minden könnyebb

„Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál.”

Vezetés közben ismét rá kellett döbbennem, hogy miért szerettem bele Írországba a maga borongós, idő változós tulajdonsága ellenére is. Egyrészt, mert szerettem ezt az időt, sosem zavart, ha esett, noha kétségtelenül örültem a jó időnek is egyaránt. A legfőbb ok, amiért ennyi időn keresztül képes voltam egyedül is Írországban maradni, s nem eltántorodni ettől az élettől az maga a táj volt és azaz érzés, amivel a zöld rétek és legelők képesek voltak megajándékozni.

A végeláthatatlan sztráda mellett hatalmas, zöldellő rétek nyúltak el itt-ott megfűszerezve néhány borongós felhők felé emelkedő erdővel, s kisebb-nagyobb falvakkal, melyek hűen őrizték a békés, idilli hangulatukat a köves kerítésekkel, téglaházakkal és nyugalommal.

Nyugalom, gondoltam, pontosan emiatt jöttem, s maradtam is itt az évek során. Noha ebbe teljesen biztos nem lehettem, de a részem, mely még mindig a csend és a pihenés után áhítozott, s bőszen ragaszkodott ehhez arra engedett következtetni, hogy két évvel ezelőtt is erre volt hatalmas szükségem, mikor útnak indultam és magam mögött hagytam az egész életemet. Azt a családot, barátot és környezetet, melyre ma már csak egy cipős doboz emlékeztetett, amit valami miatt féltem kinyitni.

Gondolataimból, melyek ismét a cipős doboz körül keringtek a felhangosodó zene ébresztett fel, mire azonnal összerezzentem, s kérdőn a szőke fiú felé pillantottam, aki csak bőszen vigyorgott reakciómat látva.

- Milyen kísérő lennék, ha hagynám, hogy elaludj? – kérdezte pimaszul, mire csak megráztam a fejem, s halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem voltam álmos ahhoz, hogy bealudjak vezetés közben, ezt ő is nagyon jól tudta.

- Csak elbambultam – közöltem vele a nyilvánvalót.

- Tudom – mosolyogta. – És tudom, milyen rossz, mikor belezavarnak a bambulásba, de a hosszú utazás így nem izgalmas – magyarázta.

- Ilyen nagy mester vagy ebben? – kérdeztem.

- Ha tudnád mennyire – nevetett fel. Próbáltam nem foglalkozni a hangjából érződő minimális szomorúságra. Sokkal többet titkolhatott, mint én, s ez zavart. Idegesített, hogy míg számomra ő megfejthetetlennek bizonyult addig ő simán olvasott bennem, legalábbis egy bizonyos határig, amit eddig senki másnak nem sikerült elérnie.

- Akkor hallgatlak – biztattam. Szerettem volna elfeledtetni szomorúságának okát.

- Kérdezz-felelek? – vigyorogta, mire csak bólintani voltam képes. Nem igazán volt ínyemre a játék, hiszen féltem attól, ha esetleg olyat kérdezne, amire nem tudok válaszolni mit csinálok, de képtelen voltam neki nemet mondani. Különben is, ez csak egy újabb lehetőség volt, hogy megismerjem őt. Nem hagyhattam ki. – Szóval... – mormolta, mikor észrevette reakcióm és várakozásom. – Legutáltabb tulajdonság másokban? – kérdezte. Nem kicsit meglepett szavaival, ám meg is könnyebbültem. Ez nem volt nehéz, de mégis el kellett rajta gondolkodnom a rengeteg lehetőség között.

-A butaság – mondtam végül, mire kérdőn nézett rám arra kérve, hogy folytassam; – Mikor látom az emberen, hogy tényleg...buta, nem megjátssza vagy ilyesmi, hanem teljesen komolyan annyi az agyi kapacitása, mint egy marék molylepkének és azt hiszi, magáról, hogy egy zseni!

- Értem – nevetett fel kiakadásom láttán, de egyetértően bólogatni kezdett.

- Mi az, amit megbocsájthatatlannak tartasz? – kérdeztem most én.

- Hmm... – mormolta. – Talán az agresszió – felelte. – Régen volt egy barátom, akit vert az apja és rengeteg nőt ismerek, akiket a párjuk tart, illetve tartott rettegésben – magyarázta, s komolyan bántotta ez a dolog. A szemöldöke kissé összehúzódott, miközben maga elé bámult és vonásaira tisztán kiült a megbotránkozás. Megdöbbentem, s mégis teljesen magától értetődőnek tartottam, hogy a fiú ezt mondta. Meglepett, mert a vele egykorúak nem mindig szoktak ilyen éretten gondolkodni, s mégis értettem, mert ő az a fajta volt, aki törődött másokkal. Ez olyan Nialles volt.

Ahogyan jobban átgondoltam a szavait a gyomrom érthetetlen görcsbe ugrott, miközben arcomon megrándult egy izom, s hányingerem támadt.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor észrevette hirtelen hangulatváltozásom, amit magam sem tudtam megmagyarázni. Emlékek hiányában nem tudtam megérteni testem vagy éppen lelkem reakcióit egyes dolgokra.

- Persze – bólintottam. – Kérdezz csak – erőltettem mosolyt az arcomra és kissé visszavettem ujjaim szorításán a kormányon.

- Ha már egy virágboltban dolgozol melyik a kedvenced? – kérdezte. Még ha ő nem is tudhatta, de én elképesztően hálás voltam az ilyen ártalmatlan és egyszerű kérdései miatt.

- Most gondolom azt kellene mondanom, hogy a nefelejcs – vigyorogtam mindent tudóan, mire csak felnevetett, s várta a válaszom. – De azt hiszem nincs – tűnődtem.

- Azért nyugtass meg, hogy nem lőttem félre vele – kérlelt.

- Akarod mondani, én nem lőttem vele félre – javítottam ki őt, hiszen én választottam azt a virágot, amit végül én kaptam. – Amúgy nem – nyugtattam meg. – A nefelejcsek gyönyörűek és elképesztően találóak – mondtam, s noha pár pillanatra megrémültem, hogy ráharap erre a témára, de mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavam. Elégedetten bólintott, majd várta az én kérdésem; – Volt háziállatod? – kérdeztem.

- Néhány aranyhalam – mondta, majd zavartan elhúzta a száját; – Halálra etettem őket.

- Hogy lehet őket halálra etetni? – nevettem fel az elképzelésem. Szinte láttam magam előtt a kicsi, szőke fiút maga előtt egy akváriummal és a dagi halakkal.

- Hát nekem sikerült – vigyorogta, miközben igazítóan beletúrt tincseibe. – Mit tennél egy zombitámadás esetén? – kérdezte teljesen komolyan, mire akaratlanul is felé néztem, hogy valóban őszintén beszél-e. Az arcán semmi viccelődés nem volt, csak türelmesen várta a válaszom.

- Öhm... – köhögtem, hogy visszatartsam a nevetésem. – Ők buták nem? – kérdeztem, de nem vártam választ. – Szóval elhitetném velük, hogy nem vagyok normális, így nincs agyam...emiatt nem is akarnának megtámadni – érveltem.

- Okos – biccentett elismerően, mintha eme tervemet már évek óta kigondoltam volna.

- Az előbbi kérdésedet teljesen komolyan gondoltad? – kérdeztem még mindig némi nevetéssel a hangomban.

- Igen – bólintott, bár láttam rajta, hogy némi viccelődés is vegyült hangjába. – Ez teljesen ésszerű kérdés volt!

- Végül is bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket a zombik – gúnyolódtam, mire csak megrázkódott a kuncogástól, s bólintott. – Hogyan védekezel a vámpírok ellen? – jött az én kérdésem. Gondoltam, ha már zombik megtámadhatnak minket akkor vámpírok miért ne?

- Csillámport szórnék magamra – mondta. – Egy Alkonyat -féle vámpír biztosan megrémisztené őket, kivéve ha előtte nem faltak fel a zombik – magyarázta.

Alig tértem észhez érdekesebbnél érdekesebb kérdéseit hallva, de felettébb élveztem viccelődését és szórakozottságát. Niall mellett igazán nem volt alkalmam unatkozni egész út alatt, hiszen ha nem beszélgettünk akkor énekelni kezdett valami elképesztő elvékonyított és hamis hangon, amit alig bírt ki a fülem, viszont a nevetését annál jobban szerettem. Ha meghallottam azt akkor egyből nekem is nevetnem kellett, aztán csak azon nevettünk, hogy látszólag a másik minden ok nélkül nevetni kezdett.

- És pár percen belül magunk között tudhatjuk a One Direction négy tagját! – szakadt meg az eddig autót betöltő zene az egyik rádióvezető lelkes hangjával. A férfi még mondani akart valamit, de Niall egy gyors mozdulattal elkapcsolt az adásról és próbált mélyeket lélegezni. Mi baja lett?

- Minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul. Nem értettem, hogy az elhangzottaknak mi köze lehetett Niallhez. Bármi is volt látszólag rosszul érintette őt.

- Persze – erőltetett mosolyt az arcára. – Csak nem szeretem a fölösleges fecsegéseket a rádióban – magyarázta, ám tisztán látszott rajta, hogy füllentett. Ráhagytam.

- Ahogy gondolod – mosolyogtam rá nyugtatóan, miközben figyelmem az egyre közelebb kerülő táblának szenteltem. – Megérkeztünk – mosolyogtam elégedetten.

- És most pontosan merre? – kérdezte lelkesen, jobban körbenézve a külváros békés házain.

Hat óra lévén a nap készül lebukni a horizont alá, noha még volt néhány óránk, hogy megtaláljuk a boltot, s ne sötétben keljen tapogatóznunk egy teljesen idegen városban.

- Ühmm... – mormoltam, ugyanis kérdésére nem tudtam pontos választ adni. Egyelőre abban reménykedtem, hogy a belvárosba gond nélkül beérünk, nem hogy még megtalálunk egy kis boltot olyan könnyedén és egyszerűen. Az nem az én stílusom lett volna. Hát nem is így lett.

- Jó, most már tényleg kérdezzünk meg valakit – morgolódtam hangot adva elégedetlenségemnek, mikor Niall egy újabb kanyarba navigálni. Természetesen férfi lévén és kezében a telefonja GPSével nem igazán hajlott az ötletem felé, de nem állíthatott meg. Nem akartam egész éjszaka a városban tekeregni!

Szerencsémre az egyik pirosnál sikerült elkapnom egy húszas évei elején tartó lányt, aki türelmesen útba igazított, majd tovább ment.

- Én is ezt mondtam! – motyogta sértetten Niall, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt és tüntetőleg kibámult az ablakon.

- Nem, te balra akartál menni – makacskodtam.

- Balra, jobbra...ugyanaz! – ellenkezett, mire ismét nevetnem kellett rajta.

Úgy gondoltam, határozottan jó ötlet volt őt elhívnom magammal, fogalmam sem volt, hogy mikor nevettem valakin, s valakivel ennyit, mint ma, ráadásul a vissza út még hátra volt.

Negyedóra alatt meg is találtam a boltot, ahol már vártak rám, s segítettek felpakolni a növényeket a platóra. Csak remélni mertem, hogy minden növényt sikerült átvennem, ha már idáig eljutottunk. Főleg mert nem igazán szerettem volna visszajönni néhány sziromért, mert bármennyire is élveztem a szőke, anyósülésen meghúzódó fiú társaságát a hosszú órás út igazán fárasztó volt. A lábaim zsibbadtak, a szemem égett a koncentrálástól és éhes voltam. Nagyon!

- Vége? – kérdezte Niall felegyenesedve, mikor egy hatalmas lendülettel visszaültem a furgonba és becsaptam magam után az ajtót. Kissé elbóbiskolhatott, míg én a növényeket intéztem.

- Úgy van – bólintottam. – És éhes vagyok, szóval addig nem hagyjuk el ezt a nyavalyás várost, amíg nem találunk valami ehetőt – magyaráztam. Igen, sajnos hajlamos voltam túl dramatizálni a dolgokat, mikor éhes voltam, de Niall nem szólt semmit. – Mi van? – kérdeztem zavartan, kissé észbe kapva kirohanásom miatt.

- Semmi – vigyorogta továbbra is, miközben kék szemeivel zavartalanul figyelt mindvégig, amíg kiirányítottam magunkat a parkolóból.

Volt valami a tekintetében és a mosolyában, ami ugyan teljesen zavarba hozott, mert ismét olyan elszántsággal bámult, mint legelső találkozásunkkor a kávézóban, de most mégis bosszankodás helyett csak mosolyogni bírtam rajta.