14. Vele minden könnyebb

14. Vele minden könnyebb

„Ha vele vagy, ha beszélsz vele, ha rád mosolyog, minden, minden más. Nem emberi. Jóval több annál.”

Vezetés közben ismét rá kellett döbbennem, hogy miért szerettem bele Írországba a maga borongós, idő változós tulajdonsága ellenére is. Egyrészt, mert szerettem ezt az időt, sosem zavart, ha esett, noha kétségtelenül örültem a jó időnek is egyaránt. A legfőbb ok, amiért ennyi időn keresztül képes voltam egyedül is Írországban maradni, s nem eltántorodni ettől az élettől az maga a táj volt és azaz érzés, amivel a zöld rétek és legelők képesek voltak megajándékozni.

A végeláthatatlan sztráda mellett hatalmas, zöldellő rétek nyúltak el itt-ott megfűszerezve néhány borongós felhők felé emelkedő erdővel, s kisebb-nagyobb falvakkal, melyek hűen őrizték a békés, idilli hangulatukat a köves kerítésekkel, téglaházakkal és nyugalommal.

Nyugalom, gondoltam, pontosan emiatt jöttem, s maradtam is itt az évek során. Noha ebbe teljesen biztos nem lehettem, de a részem, mely még mindig a csend és a pihenés után áhítozott, s bőszen ragaszkodott ehhez arra engedett következtetni, hogy két évvel ezelőtt is erre volt hatalmas szükségem, mikor útnak indultam és magam mögött hagytam az egész életemet. Azt a családot, barátot és környezetet, melyre ma már csak egy cipős doboz emlékeztetett, amit valami miatt féltem kinyitni.

Gondolataimból, melyek ismét a cipős doboz körül keringtek a felhangosodó zene ébresztett fel, mire azonnal összerezzentem, s kérdőn a szőke fiú felé pillantottam, aki csak bőszen vigyorgott reakciómat látva.

- Milyen kísérő lennék, ha hagynám, hogy elaludj? – kérdezte pimaszul, mire csak megráztam a fejem, s halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem voltam álmos ahhoz, hogy bealudjak vezetés közben, ezt ő is nagyon jól tudta.

- Csak elbambultam – közöltem vele a nyilvánvalót.

- Tudom – mosolyogta. – És tudom, milyen rossz, mikor belezavarnak a bambulásba, de a hosszú utazás így nem izgalmas – magyarázta.

- Ilyen nagy mester vagy ebben? – kérdeztem.

- Ha tudnád mennyire – nevetett fel. Próbáltam nem foglalkozni a hangjából érződő minimális szomorúságra. Sokkal többet titkolhatott, mint én, s ez zavart. Idegesített, hogy míg számomra ő megfejthetetlennek bizonyult addig ő simán olvasott bennem, legalábbis egy bizonyos határig, amit eddig senki másnak nem sikerült elérnie.

- Akkor hallgatlak – biztattam. Szerettem volna elfeledtetni szomorúságának okát.

- Kérdezz-felelek? – vigyorogta, mire csak bólintani voltam képes. Nem igazán volt ínyemre a játék, hiszen féltem attól, ha esetleg olyat kérdezne, amire nem tudok válaszolni mit csinálok, de képtelen voltam neki nemet mondani. Különben is, ez csak egy újabb lehetőség volt, hogy megismerjem őt. Nem hagyhattam ki. – Szóval... – mormolta, mikor észrevette reakcióm és várakozásom. – Legutáltabb tulajdonság másokban? – kérdezte. Nem kicsit meglepett szavaival, ám meg is könnyebbültem. Ez nem volt nehéz, de mégis el kellett rajta gondolkodnom a rengeteg lehetőség között.

-A butaság – mondtam végül, mire kérdőn nézett rám arra kérve, hogy folytassam; – Mikor látom az emberen, hogy tényleg...buta, nem megjátssza vagy ilyesmi, hanem teljesen komolyan annyi az agyi kapacitása, mint egy marék molylepkének és azt hiszi, magáról, hogy egy zseni!

- Értem – nevetett fel kiakadásom láttán, de egyetértően bólogatni kezdett.

- Mi az, amit megbocsájthatatlannak tartasz? – kérdeztem most én.

- Hmm... – mormolta. – Talán az agresszió – felelte. – Régen volt egy barátom, akit vert az apja és rengeteg nőt ismerek, akiket a párjuk tart, illetve tartott rettegésben – magyarázta, s komolyan bántotta ez a dolog. A szemöldöke kissé összehúzódott, miközben maga elé bámult és vonásaira tisztán kiült a megbotránkozás. Megdöbbentem, s mégis teljesen magától értetődőnek tartottam, hogy a fiú ezt mondta. Meglepett, mert a vele egykorúak nem mindig szoktak ilyen éretten gondolkodni, s mégis értettem, mert ő az a fajta volt, aki törődött másokkal. Ez olyan Nialles volt.

Ahogyan jobban átgondoltam a szavait a gyomrom érthetetlen görcsbe ugrott, miközben arcomon megrándult egy izom, s hányingerem támadt.

- Minden rendben? – kérdezte, mikor észrevette hirtelen hangulatváltozásom, amit magam sem tudtam megmagyarázni. Emlékek hiányában nem tudtam megérteni testem vagy éppen lelkem reakcióit egyes dolgokra.

- Persze – bólintottam. – Kérdezz csak – erőltettem mosolyt az arcomra és kissé visszavettem ujjaim szorításán a kormányon.

- Ha már egy virágboltban dolgozol melyik a kedvenced? – kérdezte. Még ha ő nem is tudhatta, de én elképesztően hálás voltam az ilyen ártalmatlan és egyszerű kérdései miatt.

- Most gondolom azt kellene mondanom, hogy a nefelejcs – vigyorogtam mindent tudóan, mire csak felnevetett, s várta a válaszom. – De azt hiszem nincs – tűnődtem.

- Azért nyugtass meg, hogy nem lőttem félre vele – kérlelt.

- Akarod mondani, én nem lőttem vele félre – javítottam ki őt, hiszen én választottam azt a virágot, amit végül én kaptam. – Amúgy nem – nyugtattam meg. – A nefelejcsek gyönyörűek és elképesztően találóak – mondtam, s noha pár pillanatra megrémültem, hogy ráharap erre a témára, de mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavam. Elégedetten bólintott, majd várta az én kérdésem; – Volt háziállatod? – kérdeztem.

- Néhány aranyhalam – mondta, majd zavartan elhúzta a száját; – Halálra etettem őket.

- Hogy lehet őket halálra etetni? – nevettem fel az elképzelésem. Szinte láttam magam előtt a kicsi, szőke fiút maga előtt egy akváriummal és a dagi halakkal.

- Hát nekem sikerült – vigyorogta, miközben igazítóan beletúrt tincseibe. – Mit tennél egy zombitámadás esetén? – kérdezte teljesen komolyan, mire akaratlanul is felé néztem, hogy valóban őszintén beszél-e. Az arcán semmi viccelődés nem volt, csak türelmesen várta a válaszom.

- Öhm... – köhögtem, hogy visszatartsam a nevetésem. – Ők buták nem? – kérdeztem, de nem vártam választ. – Szóval elhitetném velük, hogy nem vagyok normális, így nincs agyam...emiatt nem is akarnának megtámadni – érveltem.

- Okos – biccentett elismerően, mintha eme tervemet már évek óta kigondoltam volna.

- Az előbbi kérdésedet teljesen komolyan gondoltad? – kérdeztem még mindig némi nevetéssel a hangomban.

- Igen – bólintott, bár láttam rajta, hogy némi viccelődés is vegyült hangjába. – Ez teljesen ésszerű kérdés volt!

- Végül is bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket a zombik – gúnyolódtam, mire csak megrázkódott a kuncogástól, s bólintott. – Hogyan védekezel a vámpírok ellen? – jött az én kérdésem. Gondoltam, ha már zombik megtámadhatnak minket akkor vámpírok miért ne?

- Csillámport szórnék magamra – mondta. – Egy Alkonyat -féle vámpír biztosan megrémisztené őket, kivéve ha előtte nem faltak fel a zombik – magyarázta.

Alig tértem észhez érdekesebbnél érdekesebb kérdéseit hallva, de felettébb élveztem viccelődését és szórakozottságát. Niall mellett igazán nem volt alkalmam unatkozni egész út alatt, hiszen ha nem beszélgettünk akkor énekelni kezdett valami elképesztő elvékonyított és hamis hangon, amit alig bírt ki a fülem, viszont a nevetését annál jobban szerettem. Ha meghallottam azt akkor egyből nekem is nevetnem kellett, aztán csak azon nevettünk, hogy látszólag a másik minden ok nélkül nevetni kezdett.

- És pár percen belül magunk között tudhatjuk a One Direction négy tagját! – szakadt meg az eddig autót betöltő zene az egyik rádióvezető lelkes hangjával. A férfi még mondani akart valamit, de Niall egy gyors mozdulattal elkapcsolt az adásról és próbált mélyeket lélegezni. Mi baja lett?

- Minden rendben? – kérdeztem bizonytalanul. Nem értettem, hogy az elhangzottaknak mi köze lehetett Niallhez. Bármi is volt látszólag rosszul érintette őt.

- Persze – erőltetett mosolyt az arcára. – Csak nem szeretem a fölösleges fecsegéseket a rádióban – magyarázta, ám tisztán látszott rajta, hogy füllentett. Ráhagytam.

- Ahogy gondolod – mosolyogtam rá nyugtatóan, miközben figyelmem az egyre közelebb kerülő táblának szenteltem. – Megérkeztünk – mosolyogtam elégedetten.

- És most pontosan merre? – kérdezte lelkesen, jobban körbenézve a külváros békés házain.

Hat óra lévén a nap készül lebukni a horizont alá, noha még volt néhány óránk, hogy megtaláljuk a boltot, s ne sötétben keljen tapogatóznunk egy teljesen idegen városban.

- Ühmm... – mormoltam, ugyanis kérdésére nem tudtam pontos választ adni. Egyelőre abban reménykedtem, hogy a belvárosba gond nélkül beérünk, nem hogy még megtalálunk egy kis boltot olyan könnyedén és egyszerűen. Az nem az én stílusom lett volna. Hát nem is így lett.

- Jó, most már tényleg kérdezzünk meg valakit – morgolódtam hangot adva elégedetlenségemnek, mikor Niall egy újabb kanyarba navigálni. Természetesen férfi lévén és kezében a telefonja GPSével nem igazán hajlott az ötletem felé, de nem állíthatott meg. Nem akartam egész éjszaka a városban tekeregni!

Szerencsémre az egyik pirosnál sikerült elkapnom egy húszas évei elején tartó lányt, aki türelmesen útba igazított, majd tovább ment.

- Én is ezt mondtam! – motyogta sértetten Niall, miközben összefonta karjait a mellkasa előtt és tüntetőleg kibámult az ablakon.

- Nem, te balra akartál menni – makacskodtam.

- Balra, jobbra...ugyanaz! – ellenkezett, mire ismét nevetnem kellett rajta.

Úgy gondoltam, határozottan jó ötlet volt őt elhívnom magammal, fogalmam sem volt, hogy mikor nevettem valakin, s valakivel ennyit, mint ma, ráadásul a vissza út még hátra volt.

Negyedóra alatt meg is találtam a boltot, ahol már vártak rám, s segítettek felpakolni a növényeket a platóra. Csak remélni mertem, hogy minden növényt sikerült átvennem, ha már idáig eljutottunk. Főleg mert nem igazán szerettem volna visszajönni néhány sziromért, mert bármennyire is élveztem a szőke, anyósülésen meghúzódó fiú társaságát a hosszú órás út igazán fárasztó volt. A lábaim zsibbadtak, a szemem égett a koncentrálástól és éhes voltam. Nagyon!

- Vége? – kérdezte Niall felegyenesedve, mikor egy hatalmas lendülettel visszaültem a furgonba és becsaptam magam után az ajtót. Kissé elbóbiskolhatott, míg én a növényeket intéztem.

- Úgy van – bólintottam. – És éhes vagyok, szóval addig nem hagyjuk el ezt a nyavalyás várost, amíg nem találunk valami ehetőt – magyaráztam. Igen, sajnos hajlamos voltam túl dramatizálni a dolgokat, mikor éhes voltam, de Niall nem szólt semmit. – Mi van? – kérdeztem zavartan, kissé észbe kapva kirohanásom miatt.

- Semmi – vigyorogta továbbra is, miközben kék szemeivel zavartalanul figyelt mindvégig, amíg kiirányítottam magunkat a parkolóból.

Volt valami a tekintetében és a mosolyában, ami ugyan teljesen zavarba hozott, mert ismét olyan elszántsággal bámult, mint legelső találkozásunkkor a kávézóban, de most mégis bosszankodás helyett csak mosolyogni bírtam rajta.

13. Ilyennek látlak

13. Ilyennek látlak

„Olyannak lát bennünket, mint amilyenek vagyunk, s nem olyannak, amilyennek látni szeretne.”

Másnap Grace még kétszer elmagyarázta, hogy merre kell mennem, miközben bekarikázta a katalógusban, hogy milyen virágokat is kell átvennem, majd elhozom a raktárba anélkül, hogy bármilyen balesetet okoznék vagy tönkre tenném teljesen a rám váró növényeket. Kissé sértett viccelődése, de tudtam, hogy nem gondolta komolyan, így nem adtam tudtára sértettségemet. Csak jót mosolyogtam aggodalmán, majd örömén, hogy végül mégis elhívtam magammal Niallt, aki pontban fél tízkor már várt rám a bolt előtt.

Egy egyszerű koptatott farmert viselt, fehér pólóval és szürke melegítőfelsővel. A haját most nem zselézte fel, szőke tincsei engedékenyen lapultak meg a kék baseball sapka alatt, miközben zsebre vágott kézzel ácsorgott, majd kedvesen elmosolyodott, ahogy észrevett minket az asszonnyal.

- Sziasztok – köszönt illedelmesen, ahogy megigazította a sapkáját és kék szemei talán a kelleténél tovább is elidőztek rajtam. Egy fekete farmer volt rajtam szintén fekete hosszú ujjúval és kék kockás sállal. Fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi mosolyogtatta meg, de nem is kérdeztem rá. Inkább figyelmen kívül hagytam rám irányuló figyelmét, miközben megnyugtattam Gracet, hogy minden rendben lesz és nem kell aggódnia.

- Akkor mehetünk? – kérdezte mosolyogva Niall, majd előzékenyen kinyitotta nekem a kopott, narancssárga furgon ajtaját, mikor bólintottam kérdésére.

Az öreg járgány hörögve, köhögve indult be, mikor már mindketten a kocsiban ültünk, s én elforgattam a kulcsot, hogy mozgásra bírhassam a kerekeket. Nagyon is kételkedtem benne, hogy a motor vagy egyáltalán az egész járgány ki bír majd egy ilyen hosszú utat, de valahányszor efelől érdeklődtem Gracenél az asszony csak legyintett egyet, s vérig volt sértődve, hogy nem bíztam több éves autójában. Még jó, hogy nem bíztam benne! Csak rá kellett nézni a kocsira! A sárga festék már sok helyen lekopott, s voltak olyan részek is, melyeket a rozsda evett, miközben a motor hangja inkább emlékeztetett valami elbénázott turmixgépre, mintsem egy rendes autóra.

Még egy intéssel elbúcsúztam a minket figyelő Gracetől, majd kifordulva a parkolóból megindultam kijelölt irányba. Csak remélni mertem, hogy nem fogok eltévedni, hiszen az asszony elég részletesen elmagyarázta, hogy merre is kell mennem, hogy elérjem a célom. Ráadásul elég ciki lett volna úgy eltévedni, hogy Niall ott ült mellettem.

- Amúgy mizujs? – kérdezte a szőke fiú, mikor már percek óta csak az autó motorja és a rádióból szóló, olykor recsegő zene töltötte meg a járgányt. Én szigorúan az útra figyeltem, noha nem tudtam eldönteni, hogy a biztonságunk érdekében vagy azért, mert zavarban voltam, mert Niall jobb híján zavartalanul nézett engem.

- Amúgy semmi – mosolyodtam el halványan. – Alexék megszerettek téged, azt kérdezik mindig, hogy mikor találkozhatnak veled újra – közöltem vele, mire jólesően, némi meglepettséggel a hangjában felnevetett.

- Aranyos srácok – bólintott. – Mondjuk Derekben van valami furcsa...olyan...komoly – tűnődött hangosan, mire akaratlanul is megdöbbentem szavain. Azt hittem eddig, hogy ez csak nekem tűnt fel. Tévedtem.

- Az – bólintottam. – Mintha már nem is gyerek lenne, pedig a harmadik osztály nem olyan nagy – érveltem.

- De alapból is teljesen más, mint az ikrek – magyarázta. – Sokkal visszafogottabb és félénk.

- Szerinted valami baja lehet? – kérdeztem aggodalmasan.

- Nem hiszem – rázta meg a fejét. – De nem tudom, nem ismerem igazán, csak annyit tudok, amennyi lejött nekem arról a délutánról – mondta. – Lehet, hogy majd kinövi...

- Kinövi azt, hogy túl éretten viselkedik? – kérdeztem értetlenül.

- Miért ne? – mosolyodott el halványan az abszurd gondolaton. – Van olyan barátom, aki huszonegy éves és meg nem mondanád ezt róla, inkább viselkedik egy óvodás szintjén – magyarázta, ám lelkes szavai, melyekkel barátját jellemezte a végére elbizonytalanodtak, s mintha fájdalom vegyült volna nem rég még vidám hangszínébe.

- Minden rendben? – kérdeztem óvatosan, mikor elnémult és hosszú másodpercekig csak bámult maga elé.

Tekintetem elfordítottam az útról, miközben lassan kiértünk a városból, s elém tárult azaz arc, amit Grace tegnap láthatott a szőke fiún. Kék szemei üresen, fakón csillogtak, miközben maga elé meredt és ajkai egy vékony vonallá préselődtek, ahogy gondolatai maguk alá temették. Tisztán látszott rajta, hogy valami bántotta őt.

- Persze – motyogta végül, kissé megrázva magát, hogy az őt emésztő gondolatokat és érzéseket kiűzze magából. Csakhogy ez nem segített, biztos voltam benne, hogy a bántó kételyek és szomorúság továbbra is ott pihent ruhával fedett mellkasán. Nekem is mindig ott maradt.

- Talán történt valami a barátoddal? – kérdeztem óvatosan, hiszen nem akartam sebeket feltépni benne, amik talán még be sem gyógyultak, illetve nem tudtam, hogy egyáltalán van-e jogom kérdezgetni őt, főleg ilyen bizalmas témával kapcsolatban.

- Nem! – rázta meg a fejét, mintha a gondolat is elborzasztaná. – Minden rendben van velük – felelte, s a hangosan kimondott szavak hatására mintha ő maga is megkönnyebbült volna.

- Akkor? – makacskodtam, bár reméltem, hogy érzi a hangomból, ha nem akar erről beszélni akkor nem kötelezem rá. Az ugyan oldalam majd' kilyukadt a kíváncsiságtól.

- Csak úgy tűnik mintha minden elromlott volna – mondta. – Egyre inkább tönkre megy velük a kapcsolatom, pedig szeretem őket, ők a legjobb barátaim – magyarázta. Tisztán éreztem hangjában a kétségbeesést, miközben kibámult az ablakon, s talán olyan dolgokat osztott meg velem, amiket senki mással.

- Köze van ahhoz, hogy ide költöztél? – kérdeztem. Úgy gondoltam, ha nem akar ezekről beszélgetni akkor majd szól, én egyszerűen nem bírtam az érdeklődésemmel.

- Inkább menekülésnek nevezném – mosolyodott el keserűen. – Inkább úgy mondanám, hogy amiatt lett ez, mert ide költöztem.

- Akkor miért jöttél ide? – értetlenkedtem. Nem értettem az összefüggést.

- Te miért jöttél ide, miközben megszakadt a kapcsolatod a családoddal? – kérdezett vissza.

- Az más, te szereted a barátaidat – érveltem.

- Miért? Te nem szereted a családod? – kérdezte. Kezdett elegem lenni, hogy kérdésemre kérdéssel felelt, de nem panaszkodtam.

- Rég találkoztam velük, fogalmam sincs, hogy mit érzek irántuk – magyaráztam, miközben magamban hozzá tettem, hogy nem is emlékszem rájuk.

- De mi késztetett arra a döntésre, hogy ide gyere? – kérdezte. Kezdtem azt hinni, hogy megfordította a dolgot; ő kérdezgetett rólam, s nem fordítva, ahogyan akartam.

- Hogy... – kezdtem, de aztán elakadtam. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, de úgy nehéz volt, hogy nem tudtam a teljes okot, hogy miért menekültem a saját családom elől. – Hogy pihenhessek, hogy új lappal kezdhessem az életem...

- És sikerült? – kérdezte.

- Még mindig itt vagyok, nem? – kérdeztem, de nem vártam választ.

- És megérte? – kérdezte.

- Hogy hónapokig egyedül éreztem magam? Hogy családra találtam, akik elfogadnak? Hogy néha még mindig magányosnak érzem magam, miközben az igazi életem nem is keres? – kérdeztem. – Igen, azt hiszem megérte – bólintottam. – Nekem – tettem hozzá.

- Mit tett a családod, hogy menekülnöd kellett? – kérdezte alig hallhatóan, inkább csak magától.

Tekintetem az útra szegeztem, pár pillanatig úgy tettem mintha meg sem hallottam volna a kérdést, miközben a hallottakon gondolkodtam. Nem tudtam válaszolni, én magam sem tudtam, hogy mi késztethetett arra, hogy menekülésre fogjam a dolgot, de az ideges görcs a hasamban és a lüktetés a halántékomban eléggé tudtomra adta azt, hogy egyelőre jobb, ha nem is tudom. Végül aztán alig láthatóan megráztam a fejem, mikor továbbra is magamon éreztem Niall pillantását.

Nem azért nem mondtam neki semmit, mert nem bíztam benne, hanem mert nem tudtam mit mondani. Hazudni pedig nem akartam többet a szükségesnél.

- De te ezek szerint szereted a családod és barátaid – mondtam, mire csak bólintott. – Akkor miért vagy itt?

- Elfáradtam – mondta végül. – Az ember belefáradhat az életébe, nem? – kérdezte bizonytalanul.

- Szerintem igen – bólintottam. Teljesen megértettem, átéreztem, amit mondani próbált, talán jobban is, mint ahogyan azt ő gondolta volna.

- És tervezted, hogy visszamész a családodhoz? – kérdezte.

- Egyszer – mormoltam eltűnődve. Ez idáig eszembe sem jutott. – Talán – tettem még hozzá. Nem éreztem a hiányukat, igazából nem is sokat gondoltam rájuk, s mivel nem emlékeztem nem is hiányolhattam őket. Csak az ideges görcs maradt bennem a gondolatukra. – De te nem fogod elhagyni az életed – mondtam, s szavaim inkább hatottak kijelentésnek, mintsem kérdésnek.

- Úgy gondolod? – kérdezte, mintha ebben még ő maga sem lett volna teljesen biztos.

- Nem tudom mi elől menekülsz vagy mit keresel az életben – magyaráztam. – De lelkiismeretes srác vagy és hatalmas szíved van, nem lenne erőd elhagyni a szeretteidet és szerintem ők sem hagynának veszni egy ilyen fiút – vallottam be.

- Szóval ezt gondolod rólam? – mosolyodott el halványan.

- Többek között – bólintottam zavartan.

- És még mit? – kérdezte.

- Hogy kiismerhetetlen vagy, legalábbis eléggé össze vagy ahhoz zavarodva, hogy engem is összezavarj vele – magyaráztam. Nyíltan beszéltem hozzá, hiszen nem éreztem ezeket titkolni való dolgoknak, semmi cikit nem találtam bennük, ráadásul ezt egy lehetőségnek gondoltam, hogy jobban megismerhetem őt.

- Tudod, én milyennek látlak? – kérdezte, de nem várt választ. Egyértelmű volt, hogy nem tudhattam mit gondolhatott rólam, s ez egyre inkább érdekelt. Folytatta; – Magányosnak, olyasvalakinek, akinek szeretetre lenne szüksége, mégis valami miatt csak kevés embert enged közel magához és szerintem köze van ennek a családodhoz és a naplóidhoz – szavai őszintén és nyíltan csengtek, s visszhangoztak fejemben még hosszú pillanatokon keresztül.

Ujjaim szorosabban fogták a kopott kormányt, miközben igyekeztem helyes sávban tartani magunkat és nem foglalkozni a rémisztő érzéssel, hogy ő kétségtelenül többet tudott rólam, mint én róla.

12. Biztonság vagy távolság?

12. Biztonság vagy távolság?

„Szükségünk van titkokra. Kényelmesebbé teszi az életet, hacsak nem halunk bele.”

A virágok és a föld jellegzetes egyvelege teljesen eldugította az orrom, mikor már órák óta a pult mögött ácsorogtam és vártam, hogy teljen az idő, ám a ketyegő mutatója alig akart mozdulni. Fél órának éreztem az öt percet és egy örökké valóságnak a tízet.

Itt fogok meghalni, gondoltam bosszúsan, fejem pár pillanatra a pultra hajtva, hogy kissé lenyugtathassam elkeseredettségem. A hideg fa jólesően érintette bőrömet, miközben lehunytam a szemeim és csak hallgattam a már hosszú ideje beállt csendet, melyet senki sem akart megtörni a látogatásával. A társaságot egész nap csak a virágok adták, amik nem igazán jelentettek élvezetet a délutánom folyamán. Nem nevetettek meg, nem beszélgettek velem és nem néztek rám olyan kiismerhetetlenül vagy éppen nyíltan, mint ahogyan egy bizonyos szőke srác szokta. Niall, sóhajtottam magamban, vajon most mit csinálhat? A válaszról fogalmam sem volt, hiszen nem követtem nyomon a fiú minden mozdulatát, s igyekeztem mielőbb kizárni fejemből az efféle kíváncsiságot. Egyre jobban megrémisztett a tény, miszerint napról napra jobban érdekelt Niall, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy megtántorodjak a társaságától. Úgy éreztem, szükségem van rá, pedig nem is igazán tettünk semmi érdekeset, mikor együtt voltunk. Gyakran nem is beszélgettünk, ám jelenléte így is hatalmas megnyugvást és biztonságot nyújtott, amit nem tudtam sem másnak, sem magamnak megmagyarázni. Talán vannak dolgok, amikre nem is kell magyarázat, filozofáltam továbbra is magamban, de nem tagadhattam, hogy valahol belül igenis érdekelt ez a fajta kötelék. Főleg az, hogy ő is érezte vajon ezt? Ő is így gondolhatott rám? Egyáltalán eszébe jutottam néha?

Ahogy felegyenesedtem ültemben a növények ismét szemem elé kerültek a nefelejcsekkel együtt, melyeken akaratlanul is megakadt a tekintetem újabb percekig. Eltűnődve meredtem a visszafogott, apró virágokra, melyeket díszes, zöld levelek fogtak körül a halványsárga, vízzel teli vázákban.

Ironikus, mosolyodtam el gunyorosan, hiszen a virág neve majdhogynem egyezett az én bajommal. A felejtéssel. Pedig ezt Niall nem tudhatta, ahogyan én sem sejtettem akkor még, hogy nekem vette azokat a virágokat. Mégis így történt. Hiába, az életnek vannak furcsa fintorai.

Gondolataimból, melyek egyre mélyebbre temettek az ajtó csilingelése ébresztett fel, mikor az lassan kinyílt és belépett rajta a bolt tulajdonosa.

Grace halványan mosolyogva üdvözölt, miközben gyengéden becsukta maga mögött az ajtót, mely halkan kattant a mozdulat hatására.

- Van programod holnapra? – kérdezte.

- Nem igazán – ráztam meg a fejem, de reméltem, hogy nem akar holnap is behívni. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy újabb napot átszenvedjek a magányban, ami néha kétségtelenül jólesett. Ez most nem azaz alkalom volt, mikor hálát adtam az egyedüllétnek.

- Ha megkérlek el mennél nekem a furgonommal a rendelésekért? – kérdezte, miközben a táskájából elővett egy katalógust. – Ma hívtak, hogy nem tudják elhozni, de nem ér rá jövőhétig – magyarázta.

- Persze, örömmel – feleltem lelkesebben, miközben figyelmesen hallgattam instrukcióit a virágokról és az útról. Reméltem, hogy nem felejtem el ezeket reggelre, igazából még csodáltam is, hogy Grace ilyet mert rám bízni.

- Elég hosszú az út – figyelmeztetett. – Szóval ha társaságot akarsz nyugodtan hívhatsz magaddal valakit... – hagyta félbe a mondatot sokat sejtően, mire számítóan összevontam a szemöldököm, s egyből tudtam, hogy kire gondolhatott.

- Szerintem Niallnek jobb dolga is van, mint velem utazgatni – érveltem, hogy ne kergesse saját magát fölösleges ábrándokba.

- Ma találkoztam vele – mondta. – Nem úgy tűnt, mint akit eltemetnek a programok...sőt, elég szomorúnak tűnt – magyarázta, mire akaratlanul is felkaptam a fejem, s nem tudtam parancsolni vonásaimnak, melyek megásíthatatlanul aggodalmat tükröztek.

- Hogy-hogy szomorú volt? – kérdeztem bizonytalanul, noha sejtettem, hogy az asszony nem tudhatta ennek okát.

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanul. – De szerintem jólesne neki a társaság – bizonygatta, ám választ nem kaphatott tőlem. Ismét a gondolataimba merültem, miközben azt latolgattam, hogy mi baja lehetett Niallnek, s tényleg el kellene-e hívnom a holnap. Nekem is jó lett volna, ha nem egyedül kell hosszú órákon át vezetnem, ráadásul a szőke fiú társaságának kiváltképp örültem volna, csak azt nem tudtam, hogy ő miképp vélekedhetett erről.

Miután Grace megjött az idő már gyorsabban telt, kellemesen elbeszélgettem az asszonnyal minden szóba kerülő témáról, ám gondolataim mélyén végig Niallen gondolkodtam. Nem hagyott nyugodni a bizonytalanság, hogy valóban eljönne-e velem, hiszen nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, ám kíváncsiságom sem enyhült azzal kapcsolatban, hogy mi baja lehetett. 

Nem jelentetett hatalmas megnyugvást a hazatérés, mert ismét egyedül voltam a csapongó gondolataimmal, s a ténnyel, hogy senkihez sem beszélhettem. Csúcs.

Ráérsz holnap? X. Valery

Kellett egy kis idő, hogy valóban rávegyem magam a begépelt szavak elküldésére, de aztán nem volt visszaút. Idegesen rágcsálva körmeimet vártam a választ, miközben a konyhában gubbasztottam, s jobb lábam kezdett zsibbadni a rá nehézkedett testsúlyomtól.

A nap már lemenőben volt a házak mögött, ám a narancssárga sugarak még igyekeztek maguknak utat törni a felgyülemlett felhők között, hogy beborítsák vele a konyhát és megvilágítsák a telefonom képernyőjét. Mikor az említett tárgy rövid ideig rezdül egyet, jelezve, hogy SMS-em jött a szívem megállt dobogni, majd eddig nem érzett gyorsaságra kapcsolt.

Persze! (: Van terved? Xx.Niall

A szavakat olvasva hatalmas kő esett le a szívemről, ám még nem tudhattam magaménak a holnapi napot, hiszen számítottam arra is, hogy nem lesz kedve olyan hosszú utat megtenni némi gazért.

Grace megkért, hogy menjek el néhány megrendelt virágért. Eljössz velem? X.V.

A levél elküldésével újabb idegőrlő percek kezdődtek, miközben azon tűnődtem, hogy vajon elolvasta-e már az SMS-t.

Mikor és hova menjek? Xx. Niall

Ajkaimra megnyugodó mosoly költözött, miközben kifújtam eddig benntartott levegőmet és élveztem, ahogy a görcs fokozatosan eltűnt a gyomromból. Tagadhatatlanul örültem a válasznak.

Fél tízkor a bolt előtt (: X.V.

Írtam be a választ, de a a következő üzenet érkezését már nem vártam olyan hatalmas izgalommal, mint az eddigieket, hiszen kérdésemre választ kaptam; velem jön.

Ott leszek!

Csak bólintottam, miközben leraktam a telefont és elmentem letusolni, hogy mielőbb ágyba kerülhessek, miközben a holnapi napon kezdtem el törni a fejem. Úgy éreztem, nem igazán gondoltam ezt át igazán, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy mégis miről fogunk beszélni annyi órán keresztül, a kínos csendekre pedig egyenesen allergiás voltam. Mindenesetre nem bántam meg a dolgot, csak egy kicsit izgultam, amit igyekeztem elnyomni magamban. Hülyeség lenne ilyesmi miatt izgulni, érveltem magamnak, miközben laza kontyba kötöttem a hajam és visszamentem a szobámba.

Eltűnődve néztem végig a homályos, kislámpa által megvilágított falakon és bútorokon. Niallnek igaza volt, semmi olyasmi nem volt kirakva, ami engem jellemzett volna. Nem díszelegtek képek nemhogy a családomról, de még tájakról vagy más dolgokról sem. Az egyetlen, amiből az ember megtudhatott valamit rólam az az a polc volt, amin a naplóim sorakoztak, de olvasatlanul az is édes kevés volt a megismerésemhez.

Jellemtelen, jutott eszembe a megfelelő szó némi keserű szájízzel. Más velem egykorúaknak tele van a fala képekkel barátokról és családtagokról, kellemes, örökre megmaradt emlékekről és kedvenc zenészekről vagy színészekről. Mások bulizni mentek esténként, főleg a jó idő beköszöntével, mások élvezték a fiatalságukat, míg én falak között éltem le a fél életemet. Tudtam, hogy ez nem volt normális, hiszen bármerre néztem, bárhova mentem én voltam az a furcsa lány, aki nem járt társaságokba, nem ismerkedett és nem élvezte a figyelmet. Lehet, hogy ezt mások nem így gondolták, de nekem kétségtelenül ilyen érzésem volt. Emiatt is nem szerettem az idegeneket; az ítélkezések miatt.

Arról fogalmam sem volt, hogy Niallel miért tettem kivételt. Máig nem tudtam megmagyarázni magamnak, hogy miért mentem el vele azon az estén a pizzázóba, s talán hosszú órányi gondolkodás után sem találtam volna erre racionális választ. Olyanok jutottak eszembe, miszerint a sors akarta így vagy az égiek, de ezek annyira lehetetlenek és képtelenségek voltak, hogy inkább el is vetettem őket. Egyáltalán nem illettek hozzám.

Pár könnyed mozdulattal az ölembe húztam a laptopom, hogy legépelhessem a ma történteket, noha nem volt sok megosztani valóm az eddig tálcán pihent dokumentummal. Alig történt ma valami, így nem is erre, hanem inkább a holnapra koncentráltam, ahogy megosztottam minden izgalmam és kételyem. Niall neve jó párszor elhangzott a sorok között, mint ahogyan a gondolataimban is egész éjszaka.

A titkolózás nem mindig jó, főleg ha az ember törődni kezd a másikkal. Nem tudom, miért lehetett szomorú, mert a titkaink még mindig közénk állnak. Mégis pontosan ez miatt érzem magamat biztonságban, elrejtve előle.