19. Harmadik randi

19. Harmadik randi

„Nem csak a szép dolgok miatt vagyok melletted. Itt vagyok, bármi történjék.”

Elfogad. Elfogad olyannak, amilyen valójában vagyok. Elfogad annak a virágárus lánynak, aki elfelejt dolgokat, elfelejti az életét és saját magát is. Egyáltalán nem néz rám másként, s noha kíváncsi, de nem érzem magam kellemetlenül, mikor erről kérdez. Mert tudom, hogy nem rosszindulatból teszi, mert tudom, hogy tényleg érdekli, amit mondok és meghallja minden szavam. Hall és lát engem. Az igazi Valeryt. De amennyire örülök ennek annyira rettegek is. Elvégre nem akarom elfelejteni őt. Nem akarok megfeledkezni kedves viccelődéséről, zavaráról vagy bármely vele kapcsolatos dologról. Szükségem van az emlékére és a tudatra, hogy ilyen srác tényleg létezik és tényleg érdeklem őt. Mindezek ellenére is.

Néha elgondolkodom, hogy vajon álmodom-e az egész életem. De aztán rájövök, hogy az a sok szörnyűség, amelyek lapok őriznek jól elzárva a szekrényemben nem történhettek volna meg ilyen valósághűen, ha ez mind csak egy álom lenne. Ráadásul Niall csókja sem lenne olyan édes, és valószínű felkelnék még mielőtt megtörténhetne. De ha esetleg valóban álmodnék akkor nem akarok felkelni. Nem most.

A falam, ami megvédett tőle véglegesen lebomlott tegnap vagy talán még előbb csak nem akartam elismerni. Most pedig ő jön. Megígérte, hogy ma mindent elmond, ha cserébe elmegyek vele egy harmadik randira. Eszembe sem jutott volna nemet mondani.

Fényképek díszelegtek mindenhol. Némelyiken a családjával volt, míg másokon a barátaival pózolt hol öltönyben, hol idióta fejet vágva, nagyszerűen szórakozva. A képeken igazán boldognak tűnt, kék szemei igézően és barátságosan csillogtak minden kattintáskor, s bármennyire is próbáltam rájönni, hogy eme csillogás még mindig meg van-e a tekintetében nem tudtam biztos választ adni. Nem voltam benne egészen biztos és ez kicsit bántani kezdett. Mégis mi történhetett?

Néhány barátja hihetetlen mód, de ismerősnek tűnt, bár ezt igazán képtelenségnek gondoltam. Elvégre valószínűleg soha nem beszéltem velük, mégis...mintha valahol már láttam volna őket.

Például az egyik képen egy göndör, barna hajú fiúval volt. A srácnak átható zöld szemei voltak, miközben átkarolta Niallt és féloldalasan mosolygott, amitől arcán megjelent egy édes gödröcske, amiatt nem tudtam eldönteni biztosra, hogy hány éves is lehetett. Vidámnak tűntek mindketten, ahogyan az összes képen. És nem csak a göndört tartottam ismerősnek. Volt egy barnább bőrű, hatalmas szemű srác, akinek minden képen fel volt zselézve a haja. A másiknak kedvesen csillogó kék szemei voltak és ajkain cinkos mosoly virított. Ismét egy másiknak pedig elég változatos frizurái voltak. Hol a göndörkéhez hasonlított, hol a kék szeműhöz, de volt, hogy teljesen le volt vágva a haja, míg a másikon már zselézte. Honnan a fenéből ilyen ismerősek?!

Ez a lakás teljesen ellentéte volt az enyémnek. Hiszen itt minden olyan személyesnek és barátságosnak tűnt. Minden Niall stílusát és személyiségét tükrözte, bár az illatok melyek a konyhából kezdet el kiszűrődni nem igazán voltak bizalomgerjesztőek.

Persze már akkor elkezdtem kételkedni Niall főzéstudományában, mikor kijelentette, hogy nála vacsorázunk és ő fog főzni. Azon az estén még a biztonság kedvéért elmentettem a közeli pizzéria telefonszámát, bár ezt nem akartam az orra alá kötni. Nem akartam megbántani, s noha bíztam benne, hogy tévedni fogok akkor vált igazán világossá számomra, hogy tényleg nem lesz belőle soha sem séf, mikor megérkeztem és nyakig lisztes volt.

- Ezt szerintem nem gondoltam át teljesen – mormolta zavartan, miközben lisztes kezével a hajába túrt.

- Nagyon úgy tűnik – nevettem fel a látványon. Elképesztően nézett ki a foltos trikójával és maszatos arcával. Szőke tincsei már-már fehérnek tűntek a sok igazgatás miatt.

- De ura vagyok a helyzetnek! – biztosított, miközben elállt az útból és beljebb invitált. – Addig nézz körbe, ha gondolod – ajánlotta, s válaszomra sem várva tűnt el a konyhában. Reméltem, hogy nem azért, mert ott felejtett valamit a tűzön és látta a feltámadó füstgomolyagokat.

Szóval kis időt hagyva neki körbenéztem a nappaliban, amely nem tűnt igazán másnak, mint talán a szomszédé vagy annak a szomszédjáé, mégis...Mégis az egész olyan Nialles volt és ez tetszett benne a legjobban.

Végül aztán inkább követtem őt a konyhába, amit talán most használhatott először. Legalábbis, ahogy végig néztem a kiszakadt cukros zacskót, a betört tojást és sok más egyebet nagyon is kételkedtem benne, hogy annyira jártas lenne az ilyenekben.

- Segítsek? – kérdeztem bizonytalanul, remélve, hogy nem nevetem el magam ismét a fenekén lévő tenyérnyom láttán.

- Tudod...értékelném, ha úgy tennél mintha minden a legnagyobb rendben lenne – sóhajtotta kissé összevont szemöldökkel, tanácstalanul végig nézve a helyiségen. – Amúgy nem vagyok ám ennyire béna! – bizonygatta. – Jó, persze nem tudok annyira főzni, de ennyire ügyetlen sem szoktam lenni...egyszerűen csak...későn keltem, aztán csomó minden nem volt itthon és féltem, hogy nem készülök el időre... – magyarázta, s bár nem mondta ki én teljesen tisztában voltam idegességének valódi okával.

Ma rajta volt sor, hogy az utolsó, közöttünk húzódó titokról is lerántsa a leplet. Emiatt egyértelműen ideges volt, s meg sem hallotta, ha azt mondtam neki, hogy nincs olyan, amivel megtudna ijeszteni. Persze a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy nem-e vámpír, de csak kinevetett és megrázta a fejét. Akkor azért megnyugodtam.

- Szerintem szedd rendbe magad – tanácsoltam. – Addig én megmentem a menthetőt – néztem körbe a konyhában, bár fogalmam sem volt, hogy valóban mit is fogok itt kezdeni.

- De nem azért jöttél, hogy eltakarítsd az én szemetem – kezdett ellenkezni, de én csak megráztam a fejem és elkezdtem kitaszigálni a világos helyiségből.

- Menj! – löktem még egy utolsót rajta, miközben biztató mosolyt villantottam felé és bevetettem magam a konyha rejtelmeibe.

Először rendbe tettem a szétszakadt zacskókat és eltört dolgokat, majd letöröltem az asztalt és a kredencet, hogy aztán gyorsan felsöpörjek és egy vizes ronggyal áttörölgessem a linóleumot. A legtöbb dolgot visszatettem oda, ahol a helyét sejtettem, s folytattam a halak és a sajt gyors megpanírozását. Örültem, hogy legalább a rizst nem égette oda. Nem is olyan menthetetlen, gondoltam, miközben megfordítottam az egyik sajtot.

Percekig hallgattam a tus monoton zaját, miközben Niall zuhanyzott és igyekeztem úrrá lenni kíváncsiságomon, hogy mégis mit titkolhat. Mégis mi késztetheti ekkora aggodalomra azt a fiút, aki amúgy mindig vidám és nyugodt?

Lehet egyáltalán annál kétségbeejtőbb dolog, mint amit én elmondtam neki? Szerinte képes lennék őt elítélni azok után, amiket megtudott rólam és a múltamról?

- Wáoh – nyögött fel meglepetten gondolataim központja, mikor belépett a konyhába és jobban szétnézett a rendbe rakott helyiségben. – Mondtam már, hogy csodálatos vagy? – kérdezte vigyorogva, mire csak felnevettem és igyekeztem nem elpirulni. Úgy gondoltam, hogy csak viccelődött, bókja mégis jólesett, s kicsit zavarba is hozott.

- Mondanám, hogy teríts meg, de félek, hogy azokat is eltörnéd – kezdtem el piszkálódni, hogy eltereljem figyelmét lángoló arcomról, mely csak még pirosabb lett hálás pillantását érezve.

- Ez nagyon csúnya volt – mormolta megjátszott sértettséggel, amin én még jobban szórakoztam. – És még ki is nevetsz... – horkantott elképedve, miközben összefonta maga előtt a karjait, s igazán engesztelhetetlennek látszott.

- Ne haragudj – mentem bele a játékba lebiggyesztett ajkakkal, igazán bűnbánó vonásokkal. – Most nem szólsz hozzám? – kérdeztem kissé meglepetten, amit azonnal próbáltam leplezni, s én magam is megsértődni hátat fordított alakjának. – Hát jó – adtam ki szipogó hangokat, mint aki tényleg szívére vette elutasítását. – Akkor én jobb, ha megyek is – sóhajtottam feladóan, megtörölve kezem a konyharuhában, lassan araszolva a kijárat felé.

Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg nem fog megállítani, de aztán a két, körém fonódott kar meggátolt nem csak a tovább menetelben, de még a mozgásban is. Frissen zuhanyzott, finom illata bekúszott az orromba, ahogy teljesen hozzám simult és magához ölelt.

- El ne merj menni – szavai noha parancsolónak is tűnhettek volna a szomorú és talán kétségbeesett hanglejtése miatt tudtam, hogy ez már nem tartozik a játékhoz. Komolyan gondolta szavait, de nem mostanra, hanem azután miután elárulta titkát.

Óvatosan fordultam meg ölelésében, hogy bátran nyaka köré fonhassam karjaim és biztosítsam afelől, hogy kitartok mellette. Bármit is mondjon.

- Maradok – mosolyogtam rá halványan, teljesen átadva magam annak a tökéletes és békés varázsnak melyet közelsége nyújtott. Talán a végtelenségig képes lettem volna nézegetni jóképű, de azért még kisfiús vonásait, elképesztően kék szemeit és szőkés, még vizes haját.

Most először én tettem meg a kezdő lépést, hogy ajkait az enyéimen érezhessem. Belül féltem a visszautasítástól, de úgy tűnt Niallnek ez eszébe sem jutott. Lágyan, mégis némi kétségbeeséssel csókolt vissza, ahogy szorosabban ölelt és úgy tűnt nem is igazán akart elereszteni. Én pedig ennek igazán örültem.

- Tudod, ha nem eresztesz el sosem leszünk kész – mormoltam két csók között, mire ő szórakozottan vállat vont, de aztán végül elengedett. Legszívesebben azonnal bújtam is volna vissza hozzá, már csak azért is, mert ahogy eltávolodtunk tisztán érezhetően visszatért belé a szorongás az elkövetkezendő vallomása miatt.

Közel sem volt olyan vidám a hangulat, mint eddigi randijaink vagy egyszerű találkozásaink alkalmával, pedig védelmére legyen mondva, hogy ő is próbálkozott és igyekezett nem arra gondolni, ami előttünk állt. Csak sajnos a java még hátra volt..

18. Nincs semmi, ami eltántorítana

18. Nincs semmi, ami eltántorítana

„Lehetséges, hogy szeressenek bennünket olyannak, amilyenek vagyunk, bármilyen szégyenletes titkok és bármilyen sötét árnyak rejlenek is a múltunkban, és a szerelemben el lehet dobni a maszkokat és az álarcokat.”

Minden annyira elnémult és lelassult. Szinte hallottam szívemnek minden dobbanását, miközben a vérem áramlása ott sistergett a fülemben, ahogy ujjaimmal babráltam és próbáltam nem teljesen összekavarodni gondolataim kusza fonalai között. Csak vártam és reménykedtem. Vagyis igyekeztem rájönni, hogy miben is kellene reménykednem. Abban, hogy elmegy? Abban, hogy itt marad? Nem tudtam. Semmit sem tudtam.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, mikor Niall egyre mélyebbre és mélyebbre ásta magát a múltamban annak a néhány feljegyzésnek és fényképnek a segítségével, amik engem mindannyiszor a pokolba taszajtottak egész életemben. Te úristen, gondoltam, hányszor kellett ezt átélnem? Nem tudtam válaszolni a saját magamnak feltett kérdésre, ám azokban a pillanatokban úgy tűnt, hogy ez a legkisebb gondom. Sokkal nagyobb megválaszolatlan kérdések is vártak még rám a nap folyamán, amikre igazán csak Niall tudott volna felelni. Itt marad? Elhagy? El akar majd felejteni? És én? Én elakarnám őt felejteni? Ahogy ezen gondolkodtam úgy éreztem, hogy képtelen lennék őt elfeledni. Nem tudnám magamból kitörölni szőkés, kócos tincseit, ég kék szemeit vagy vicces nevetését. Ebben biztos voltam, mégis tudtam, hogy tévedek. Eltudnám felejteni őt is, ahogyan magamat is. Mindent és mindenkit. De ezt akarnám? Tudatom legmélyére söpörni minden együtt töltött pillanatunkat? Egy laptopon őrizni az alig elkezdődött múltunkat? Igen, gondoltam, ha ezt kérné akkor képes lennék megtenni. De magamtól semmiképp. Ez az ő döntése.

Hallottam halk mocorgását, de fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálhat. Már azon gondolkodtam, hogy kiment a szobából, sőt, a lakásból is, de aztán ismét meghallottam őt. Nem, még mindig itt volt. Nem mertem felnézni. Egyszerűen képtelen voltam levenni tekintetem kopott körömlakkomról, s izzadó tenyeremről. Nem tudtam, mi vár rám és nem voltam felkészülve semmire.

Mintha pakolt volna. Hallottam a papírok súrlódását, a doboz tetejének puffanását, mintha lecsukta volna az elé vetett múltamat, s jó mélyre visszarakta volna a szekrényem nyikorgó ajtaja mögé.

Aztán végül megállt előttem. Gondosan szemügyre vehettem fehér edzőcipőjét, amit talán pár napja törölhetett tisztára. Mintha oldalt még fűfoltos lett volna.

- Valery? – szólított a nevemen bizonytalanul, alig hallhatóan. A hangja pár pillanatra megnyugtatott, olyan tisztán és szépen csengett, hogy néhány tizedmásodpercre teljesen megfeledkeztem mindenről. Még mindig a cipőjét bámultam, amit megunhatott, mert végül lehajolt elém, hogy rá figyeljek. A szemem elé kúszott kócos haja, aggodalmasan csillogó, gyönyörű szeme és arcának minden porcikája, mely most csak rám összpontosult. És még mindig itt volt.

- Most már értesz? – kérdeztem halkan, s nem csak arra gondoltam, hogy az elmúlt időben kerültem, hanem arra az estére is, mikor mindketten csak egy lépésre voltunk attól, hogy felfedjük a titkainkat egy növényekkel telerakott, kopott plató tetején.

- Tudod, kezdem úgy érzeni, hogy te egyáltalán nem ismersz engem – mondta kissé zavartan, mégis halványan mosolyogva. Mintha megakarta volna törni a már hosszú ideje elnyúlt feszült pillanatot, mely mindkettőnk idegeivel jól szórakozhatott. Kicsit sikerült neki.

- Hogy érted? – kérdeztem vissza. Hogyne ismertem volna, hiszen igyekeztem minden megjegyezni és feljegyezni róla. Ő volt Niall James Horan Mullingarből. A srác, aki valamiért Londonba költözött, majd végül ide menekült. Egy kicsit elbizonytalanodtam, tényleg nem ismertem volna őt eléggé? Vagy ő nem árult el magáról eleget?

- Szerinted ez eltántorít attól, hogy veled legyek? – kérdezte hitetlenkedve, mintha csak a gondolat is felháborítaná.

- Niall, beteg vagyok – közöltem vele a tényeket. A szavak olyan idegenül szakadtak ki ajkaimból, hogy még én magam is beleborzongtam ridegségükbe. Ezt még Niall nevének említése sem tudta egyensúlyozni, mert valljuk be, igazat mondtam. Bármennyire nem gondoltam erre, bármennyire próbáltam ezt titkolni magam elől a tény az tény maradt; beteg voltam egész életemben. Elvégre milyen normális, egészséges ember felejtené el az életét csak úgy? Ki ölné meg a saját gyermekét? Ki menekülne el a saját otthonából? Ki engedne ennyi mindent egy olyan szörnyetegnek, akibe őrült mód még szerelmes is volt. Ki?! Senki! Csak én!

- Attól még nem látlak másképp, mint eddig – mondta, s akaratlanul is fanyarul elmosolyodtam. Nem tagadta, persze, fölösleges is lett volna, s valószínű ellenkezésén csak még inkább felkaptam volna a vizet.

A tudat, hogy végre bevallottam magamnak; igenis beteg vagyok, teljesen letaglózott. Olyan képek ugrottak a szemem elé, amik halálra rémisztettek. Orvosok, hatalmas injekciók, kényszerzubbonyok...

- Valery! – fogta kezei közé Niall mind két kezem, mikor észrevette az arcomon végig futó rémületet. Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Nem vagy őrült! – szögezte le. – Erről te nem tehetsz és ettől még nem vagy más mint a többiek! – bizonygatta.

- Nem vagyok más? – kérdeztem hitetlenkedve, láttam vonásain, hogy így utólag megbánta eme kijelentését. – Csak ha éppen egyszer rám köszönsz nem foglak felismerni! A saját szüleimet nem ismerném fel! Saját magamat nem szoktam néha felismerni! – fakadtam ki. Éreztem, ahogy a meleg, sós könnyek végig csordogáltak az arcomon, s én alig kaptam levegőt a tüdőm fájdalmas összeszorulásaitól. Úgy szipogtam, mint aki menten megfullad.

- De én felismerlek, én tudom ki vagy! – felelte végül Niall, miközben letörölte könnyeimet, s felülve mellém szorosan karjaiba vont.

Hallottam szívének gyors ritmusát, éreztem mellkasának lélegzetvételét, ahogy elnyúlt velem az ágyon, s egy percre sem engedett öleléséből. Csak csendben szorított és hagyta, hogy megnyugodjak és megbizonyosodjak róla; nem hagyott el. Itt volt mellettem még azután is, hogy a fáradtság és a hirtelen jött megnyugvás teljesen maga alá temetett.

Mikor ki tudja mennyi idő elteltével magamhoz tértem továbbra is éreztem a melegséget adó karok ölelését, noha már koránt sem voltak olyan erősek, mint elalvásom előtt. Ő is elaludt.

Hosszú percekig figyeltem nyugodt, kisfiússá vált vonásait. Vékony ajkai elnyíltak, ahogy lélegzett, szempillái olykor megrebbentek és karjai hol erősebben szorítottak, hol gyengédebben. Kíváncsi lettem volna rá, hogy álmodott-e valamit és ha igen akkor mit. Talán akkor jobban kitudtam volna ismerni azt az ír fiút, aki annyi titkot és újdonságot rejtegetett számomra, aki mindannak ellenére, hogy milyen vagyok továbbra is itt volt mellettem.

Óvatosan kezdtem el mocorogni, mikor meghallottam hasának korgását. Először nem igazán tudtam, hogy melyikünk is lehetett, mert én magam is éhes voltam, de aztán sikerült rájönnöm ugyanis továbbra is Niall mellkasán fekve sokkal hangosabban hallottam az övét.

Sikeresen kikászálódtam öleléséből, bár úgy tűnt ez eléggé nyugtalanná tette. Pár pillanatig össze-vissza mocorgott, s mintha motyogott is volna valamit, de a szavak teljesen összemosódtak, ahogy elharapta a végüket.

Végül aztán magamra szóltam, hogy nem illene ilyen sokáig őt bámulnom, s meggyőződve róla, hogy minden, ami múltamra emlékeztethetett visszakerült a szekrénybe lementem a konyhába, hogy mindkettőnk számára összeüthessek valamit harapnivalót.

Sosem voltam valami nagy gasztronómiazseni, de azért az egyszerű ételekkel sikerült életben tartanom magam, s reméltem, hogy ezúttal vendégemet is.

A rántotta finom illata lassan, de biztosan betöltötte az egész lakást, amitől csak még éhesebb lettem. Épp azon gondolkodtam, hogy fel kellene keltenem Niallt, mielőtt kihűl az ennivaló, de eme gondomat ő maga megoldotta, mikor megjelent az apró helyiségben.

A ruhája kissé gyűrötten és elcsúszva állt vékony alkatán, szőke haja még kócosabb volt, mint máskor és szemeiben látszott, hogy alig tért magához. El is bizonytalanodtam, hogy egyáltalán ébren van, s nem csak álmában követte az illat nyomát.

- De finom illata van – mormolta, majd zavartan hasára tette kezét, mikor az ismét megkordult és tudomásunkra adta türelmetlenségét. – Bocs – nevetett fel.

- Akkor ülj le és egyél – intettem az egyik szék felé, mire csak mosolyogva bólintott és követte kérésem, amíg én leültem vele szemben.

Próbáltam nem őt figyelni, bár nem mintha igazán zavarta volna nyílt bámulásom. Lelkesen viszonozta tekintetem, miközben én próbáltam szemének kékjéből akár a legapróbb változást is észrevenni felém. Nem. Semmi sem változott. Ugyanolyan kedvesen és barátságosan nézett rám, ahogyan eddig. Nem láttam benne ítélkezést vagy éppen szánalmat, ami megnyugtatott. Ahogy ez láttán feloldódott bennem gyomrom görcsössége azonnal enni kezdtem, s egy hamar utolértem Niall falánkságát is.

- Köszönöm – mondta Niall, miközben a mosogatóba rakta a tányérját, amit aztán én is követtem. Majd később elmosom, gondoltam.

- Én köszönöm – néztem fel rá őszintén. Ahogy a szavak elhagyták a számat hatalmas megkönnyebbülés és hála járta át a testem, s kételkedtem benne, hogy ezt valaha is viszonozni tudom az ír fiúnak.

- Még ne köszönj semmit – sóhajtotta kissé aggodalmasan, s egyből tudtam, hogy mire gondol.

- Hé! – léptem hozzá közelebb, bár megérinteni nem mertem. Pedig kezem bizsergett, hogy végig simíthassak arcán. – Nem tudsz olyat mondani, amitől kevésbé bírnálak – biztosítottam egy halvány, magabiztos mosollyal, ami látszólag jobb kedvre derítette, s megtette, amihez nekem nem volt bátorságom.

Érintése kissé érdes és kemény volt a sok gitározástól, mégis meleg és kellemes, ahogy végig simított az arcomon és a válaszomra várt. Csak annyi tellett tőlem, hogy megrebbenő szempillákkal átadtam magam a pillanatnak, majd nem sokkal később megérezhettem ajkaimon ajkainak ízét. Óvatosan és gyengéden csókolt, miközben még mindig az arcomat simította, s másik kezével a derekamnál szorosabban ölelt magához. Azokban a végtelennek, mégis olyan rövidnek tűnő percekben végleg eldőlt bennem; nincs semmi, amivel eltudna ijeszteni maga mellől. Egy ilyen srácnak nem lehetnek szörnyű titkai. 

17. Félelem

Sziasztok!

Sajnálom, hogy a héten nem igazán jelentkeztem, de nem voltam gép közelbe, így friss fejezetet sem tudtam tenni. Meg aztán utol értem saját magam, szóval ideje ismét belehúznom az írásba.(:

Köszönöm a rengeteg díjat, kommentet és nem utolsó sorban a több, mint 100 követőt! Imádlak benneteket!<3(:

Xoxo.Bri.

17. Félelem

„Féltem önmagamtól, féltem az élettől, tőled is féltem.”

Az emberek nem hiába akarnak felejteni. Nem hiába menekülnek az emlékeik elől, a rossz pillanatok elől, a kínos incidensekből. Hiszen félnek. Félnek saját maguktól. Attól, akik lettek annak a bizonyos rossz dolognak a következményeképpen. Elakarják temetni a fájdalmat, az őket marcangoló, mélységes hiányt és kellemetlenséget, mely elől talán nem is képesek menekülni. Mert nincs kiút számukra. Mert valamit meg kellett tanulniuk az által, hogy történt velük valami, ami az egész életüket felforgatta akár jó, akár rossz értelemben. Emlékezniük kell rá, hogy tanulhassanak belőle, hogy erősebbek legyenek tőle. Erre csak azután döbbentem rá miután rá akadtam a cipős dobozban elrejtett, évekkel ezelőtt íródott levelemre. Én magam mégis tanácstalan maradtam. Velem mi van? Én mit tegyek, ha akár akarok, akár nem, de felejtek? Én kihasználhatom eme lehetőségem? Egyáltalán megéri elfelejtenem mindent? Hiszen tanulnom kellene belőlük, ráadásul sem a fájdalom, se a magány elől nem menekülhetnék. A történtek a csontomba ivódtak, minden mozdulatomba benne voltak. Nem menekülhettem.

Minden annyira megváltozott körülöttem a levél után. Ismét olyan egyedül éreztem magam, mintha ezek pár napja történtek volna, mintha ismét fel kellett volna állítanom magam körül egy ledönthetetlen, erős várat, mely megvédett mindentől. A világtól, az emberektől és az érzelmektől egyaránt. Olyan átkozottul üres voltam.

A virágok illata betöltötte az egész helyiséget, miközben a rendelést vizsgálgattam egy kissé meggyűrődött papíron. Sorba olvastam el újra és újra a növényeket, ám a szavak nem igazán jutottak el a tudatomig. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy mégis mit olvastam alig pár másodperce, s annyira le voltam strapálva, hogy ez nem is igazán érdekelt. Csak remélni mertem, hogy Grace nem fog nagyon leszidni, ha valamit elrontok.

Legalább egy hete így teltek a napjaim, miközben egyszerre reménykedtem a felejtésben és féltem is tőle. Olyan megtépázottnak éreztem magam belülről, hogy senkivel sem voltam képes beszélgetni. Grace bármennyire is próbálkozott képtelen volt kiszedni belőlem pár szónál többet, Niallt pedig egyenesen kerültem. Ha megláttam őt inkább más felé mentem abban bízva, hogy ő nem vett észre, az üzeneteire nem feleltem, s a telefont sem vettem fel. Egyszerűen meg akartam szakítani vele a kapcsolatot, nem akartam vele beszélgetni, nem akartam őt még csak látni sem, mert teljesen összezavart. Repedést indított a körém zárult falon, amit nem hagyhattam. Azok után, amit Kevin tett velem nem engedhettem, hogy ismét tönkre tegyen valaki. Többet nem bírtam volna el.

Ahogy meghallottam az ajtó felett lévő csengő hangját a szívem egyből tripláját verte, mint ahogyan mindig, mikor látogató érkezett az apró boltba. Mindig attól féltem, hogy Niall lesz az, hogy itt nem tudok előle hova menekülni.

- Miben segít... – kezdtem volna a jól begyakorlott, rutin kérdést, ám szavaim hamar elakadtak, mikor tekintetem találkozott az ismerős, értetlen kék szempárral. – Szia! – nyögtem ki végül, mikor már nem bírtam tovább a közénk állt némaságot.

Egy sötétkék melegítőnadrágot viselt szürke pulcsival. A kék baseball sapkája lelapította szőke tincseit, melyek néhol a szemébe lógtak.

- Miért kerülsz? – kérdezett rá nyíltan, halkan. Hangja szomorúnak és tanácstalannak tűnt, annyira megsajnáltam, de beismerés helyett, csak kihúztam magam és igyekeztem megacélozni hangszálaim.

- Nem kerüllek – hazudtam. Egyenesen a szemébe, ami tisztán láthatóan szörnyen esett neki.

- Legalább ne hazudj – kért. – Szóval? – buzdított az igazságra. – Nem akarok levakarhatatlannak tűnni, de nekem úgy tűnt, hogy kedvelsz...most hirtelen mi lett? – kérdezte.

Gondolataim sebesen kattogtak a válaszon, ám ajkaimat nem bírtam válaszra nyitni, csak bámultam sápadt bőrére, vékony ajkaira és elképesztően kék szemeire, melyek teli voltak érzelmekkel.

A némaságot a mobilom csörgése zavarta meg, ami harsányan villogott Grace nevével. Megmentőm, gondoltam.

- Ezt muszáj fel vennem – sóhajtottam alig hallhatóan, hirtelen mintha minden erő kiment volna a tagjaimból. Mindenemből. Sután a készülék után nyúltam, majd elhúzva az apró zöld ikont fülemhez emeltem azt.

Mikor legközelebb felnéztem Niallnek hűlt helye volt. Csak az ajtó csilingelése jelezte távozását, s még elkaphattam sietős alakját a kirakatból. Elviharzott. Nem tudtam eldönteni, hogy ennek örülnöm kellett volna vagy sem, mindenesetre nem éreztem jobban magam.

- Minden rendben, Valery? – kérdezte Grace, mikor pár perc múltán feltűnt neki hangulatom, mely immár normálisnak számított.

- Persz...sze – nyögtem. A bűntudat, miszerint válasz nélkül hagytam a szőke fiút, s ilyen csúnya mód leráztam őt az eddiginél is jobban elkezdett frusztrálni.

- Megnézted a cipős dobozt? – kérdezte halkan, szomorúan.

- Ühüm – motyogtam. Ahogy ismét a szemem elé vetültek a sorok csak még inkább rosszul lettem, s sírás fojtogatta a torkomat. Alig kaptam levegőt.

- Jaj, Kincsem – sóhajtotta. – Túl leszel rajta – ígérte. – Mindig túl vagy rajta!

- Persze – ismételtem, bár a hangomból egy cseppnyi meggyőződés sem hangzott. Mégis hogyan lehet túl ezen az ember?

- Zárd be a boltot és menj haza – kérte. – Pihend ki és szedd össze magad!

- Rendben – bólintottam, bár ezt nem láthatta.

Még váltottunk pár szót, de aztán hamar bontottuk a vonalat, s én bezárva magam után a helyiséget elindultam gyalog haza. Reméltem, hogy a friss levegő kicsit jót fog tenni, de éppen csak annyira segített, hogy hazáig kibírtam sírás nélkül.

A otthonom szinte kongott a némaságtól, mikor beléptem rajta, majd becsuktam magam után az ajtót.

Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem. Talán órákon keresztül csak fel-alá járkáltam a lakásban, miközben könnyeimmel küszködtem és olykor a telefonra pillantottam.

Beszélni akartam valakivel. Valakivel, aki talán az első pillanattól kezdve átlátott rajtam, aki szavak nélkül megértett, s nem olyannak látott, akinek akart, hanem olyannak, amilyen valójában voltam. Én. Valery.

Erősen ajkamba haraptam, mintha ezzel megtudtam volna szabadítani magam a kísértéstől, de semmit sem használt. Ujjaim között a telefonnal harcoltam saját magammal, miközben hagytam, hogy könnyeim elinduljanak lassú útjukon.

Vajon mit gondolna rólam, ha megtudná a múltam? Szörnyetegnek tartana, mert elvettem egy ártatlan életet? Szánalommal tekintene rám? Egy szerencsétlen, fiatal lánynak tartana, akinek sürgős segítség kellene? Nem. Erősen kételkedtem ezekben, mégsem tudtam megmozdítani ujjaimat, hogy felhívjam őt.

Mozdulatlanságomból kopogtatás ébresztett fel, aminek hatására egyből ledobtam mobilom a kanapéra, s inkább megindultam a hang felé. Arra számítottam, hogy Grace lesz az, s ez a gondolat pár pillanatra még fel is villanyozott. Tévedtem.

Kobakján most nem volt sapka, de tincsei így is le voltak lapulva, s szemeiben semmit sem változtak az érzelmek.

- Niall? – kérdeztem bizonytalanul, mikor nem akart megszólalni. Csak bámult rám, s látszólag nagyon visszatartotta magát, hogy ne mondja ki gondolatait. Ajkai többször is szólásra nyíltak.

- Addig nem megyek el, amíg egy érthető választ nem adsz nekem! – mondta ki végül teljesen magabiztosan és elrendíthetetlenül.

- Jó – mondtam egy mély levegővétellel. Szavam nem csak őt, de engem is meglepett.

- Jó? – döbbent meg, mint aki maga sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan célba ér, de nem foglalkoztam kérdésével.

- Gyere! – intettem neki egy gyors mozdulattal, majd meg sem várva reagálását megindultam az emelet felé abban bízva, hogy nem fordított hátat, s jött utánam.

Hallottam lépteinek sietős dobbanásait a lépcsőn, majd a maga után becsukott szobám ajtajának kattanását.

- Nem értelek – mondta, mikor szava fosztottan, tehetetlenül megtorpantam a szobám közepén. Értetlenül, zavartan nézett körbe a helyiségben, melyben utolsó látogatása óta sem változott semmi.

Úgy gondoltam, hogy fölösleges lenne magyarázkodnom. Nem is tudtam volna számára rendesen elmondani a történetem, így ajkaim továbbra is vonallá préselve hatalmas lendülettel megindultam a szekrényem felé, melyből aztán könnyed mozdulattal kotortam elő a dobozt. A rántásom hatására az hangosan ért a földön, s teljesen kiborult. Azokat még követte néhány naplóm, amiket hirtelenjében megragadtam és Niall elé dobtam.

A szőke fiú csak csendben, teljesen ledöbbenve figyelte mozdulataim, majd mikor látta, hogy befejeztem a rombolást, s megtörten leültem az ágyam szélére leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse az elé vetett tárgyakat.

A percek mintha lelassultak volna. Minden másodperc egy örökké valóságnak tűnt, miközben figyeltem elmélyült vonásait, ahogy a kupac mellett térdelt és olvasott. Égtem a vágytól, hogy leolvashassak valamit az arcáról, mikor kezébe vette a fényképeket, majd a levelet, ám tekintetem inkább elfordítottam. Féltem attól, hogy mit is látnék az arcán. Egyenesen rettegtem attól, hogy azokat a sorokat elolvasva csak feláll és elmegy. Örökre. Hogy nem kér belőlem többet, hogy soha többé nem akar majd látni, pedig azt sem akartam, hogy maradjon. Fogalmam sem volt, hogy mit is akartam igazából.